A Büntető

Szuperhősöket felvonultató filmeket lassan 100 éve lehet moziban látni; az első még 1920-ban készült, főszereplője pedig Zorro volt. Az évtizedek során a maszkos/köpenyes/álruhás igazságtevők folyamatosan fel-feltűntek a filmszínházakban, majd a tévékben, de persze a színvonal igencsak hullámzó volt, ráadásul a nagy stúdiók sem különösebben lelkesedtek a képregények iránt, mert rétegműfajnak gondolták, amit nem lehet több százmillió embernek eladni.

Az 1978-as Superman eléggé rácáfolt erre, hogy Tim Burton 1989-es Batmanjét ne is említsem, nem csoda hát, hogy egyre több producer gondolta úgy, hogy a közönségnek igenis van igénye a rajzolt figurák élőszereplős változataira.
A Batman évében összesen hat képregény-adaptáció készült, a Marvel részéről három is, melyek közül az egyik a hírhedt antihős, a Megtorló sztoriját dolgozta föl - csak éppen direct-to-videoként, ami helyből sok mindent meg is határozott, de legfőképp a költségvetést és a minőséget.

A történet:

Az egykori zsaru, Frank Castle családját 5 éve megölték, azóta a férfi állig felfegyverzett, kegyelmet nem ismerő bosszúálló, aki gondolkodás nélkül végez bármilyen bűnözővel.
Amikor a helyi gengszterek és a Yakuza között bandaháború tör ki, a japán maffiózók elrabolják az olasz főnökök gyerekeit, de Castle közbelép, és hogy leszámoljon a japánokat vezető Lady Tanakával, ideiglenes szövetségre lép gyűlölt ellenségével, Gianni Francoval.
Mindeközben Frank egykori társa igyekszik a Büntető nyomára lelni, hogy megállítsa a véres bosszúhadjáratot.

Egyszemélyes hadsereg

Fogadjuk el, hogy ez egy régi film. A '80-as évek végén még egészen másmilyenek voltak az akciójelenetek, a fényképezés, a zene... minden. Nem volt semmi rommá snittelve, nem voltak csicsás lassítások, pláne azon a szinten, ahol A Büntető büdzséjét meghúzták, ami nem volt különösebben magas.

A rendező, Mark Goldblatt alapból vágó, így nem érdemes csodálkozni azon, hogy a film mindennemű direktori stílust mellőz, és a dialógusok is szinte csak azért vannak, hogy elválasszák egymástól az akciójeleneteket, de Goldblatt második, és egyben utolsó egész estés rendezése után sürgősen visszatért a vágóasztalhoz, és ott már jóval minőségibb munkákat adott ki a kezéből.

Fontos tudni, hogy a Marvel ekkoriban még közel sem törődött annyit a képregényeiből készült filmekkel, mint manapság, bár azért Stan Lee közreműködött konzultánsként, ráadásul a gyártó stúdió is a Marvel tulajdonában állt, ezzel együtt a kultikus halálfejes embléma nem jelent meg a főszereplő jelmezén, apró koponyák viszont feltűnnek a Megtorló tőrjeinek markolatán.

Húzónév

Vagyis Louis Gossett Jr., akinek a '80-as, '90-es években nem igazán sikerült kifognia minőségi produkciókat, így aztán B-, de inkább ZS-kategóriás, többnyire egyből videóforgalmazásra szánt filmekben tűnt csak fel (köztük a VHS-klasszikus Vasmadarak-szériában), ezért sokan talán nem is tudják, hogy a színész Oscar-díjas (a Garni-zónáért kapta 1982-ben).

Bárhogy is, Gossett Jr. magasan ver mindenkit alakításban, még úgy is, hogy nem különösebben teszi oda magát a játékban, karaktere viszont az elsőtől az utolsó szaváig felesleges; nem is lólábként, hanem egész ménesként lóg ki a filmből - egyetlen funkciója az, hogy Castle-re reagálva erősítse annak emberi oldalát, csak épp nem nagyon sikerül, főleg úgy, hogy egy kézen meg lehet számolni a közös jeleneteiket.

Jeroen Krabbé rutinból hozza az olasz maffiózó egydimenziós figuráját, csakúgy, mint Kim Miyori a hideg bűnözőkirálynőét.

Dolph Lundgren egész jó Megtorló, persze itt most inkább a fizikai megjelenésére gondolok, nem pedig az árnyalt karakterábrázolására, ami többnyire abból áll, hogy olyan szigorúan néz smink-borostája fölül, hogy attól még a kovalens kötés is felbomlik. A színész amúgy sok kaszkadőrmutatványt maga végzett, ami jó, és besegített a szövegeinek megírásába, ami már kevésbé, de szerencsére a Büntető keveset beszél, helyette viszont sokat dörögnek a fegyverek, mázsás pofonok kerülnek kiosztásra, kések röpködnek, és akadnak jókora robbanások is.

A fényképezés átlagosan jellegtelen, a zene kicsit a Terminátorra hajazó szintipop, némi kovácsüllő-ütögetéssel, a tempó viszont egész egyenletes, nincsenek üresjáratok, sem megakadások, csak hát ez még nem helyettesíti a forgatókönyv és a dramaturgia hiányosságait.


A Büntető olyan, mint valami el nem készült sorozat pilotja, amiben lett volna potenciál, de a kedvezőtlen fogadtatás miatt elkaszálták, noha több pénzből és egy tehetségesebb íróval, rendezővel sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.
Ha nagyon személyeskedni akarnék, akkor azt mondanám, hogy a film - miképp a címében is áll - büntető, de nem egy súlyos tettért, hanem maximum egy kisebb szabálysértésért, amit azért még el lehet viselni.