A Hajsza a föld alatt kapcsán esett már szó Új-Hollywoodról és az utcára kivitt, életszagúbbá vált filmekről. Ennek a "stílusnak" egy másik képviselője Sidney Lumet 1975-ös produkciója, amely nem csupán kapott egy rakás Golden Globe- és Oscar-jelölést (utóbbiból a legjobb eredeti forgatókönyv díját meg is nyerte), de megadta a végső lökést Al Pacino számára is, aki ugyan néhány évvel korábban már játszott A keresztapa addig elkészült két részében, mozifilmes karrierje azonban kétségtelenül Sonny szerepével indult be, nem beszélve mai napig töretlen kultuszáról.
Egy forró nyári napon három férfi lép be egy brooklyni bankba - hogy az egyikük rögtön meg is gondolja magát és távozzon, míg két társa fegyvert ránt és pénzt követel az alkalmazottaktól. Kiderül azonban, hogy a bevétel nagy részét már elszállították, így a két botcsinálta rabló menekülne, ám egy rendőr kiszúrja őket a szemben lévő borbélyüzletből, ezért Sonnynak és Salnek maradnia kell. Jobb híján túszul ejtik a dolgozókat, de mivel ilyen helyzetre egyáltalán nem készültek fel, csak sodródnak az eseményekkel.
Hamarosan nagy erőkkel megérkezik a rendőrség és a média is, na, meg a bámészkodók. Az egyre kétségbeesettebb Sonny próbálja menteni a menthetőt, és egyezkedni kezd a rendőrökkel.
A legjobb forgatókönyvíró...
1972-ben a Life magazin számolt be John Wojtowiczről, aki augusztus 22-én Salvatore Naturale nevű társával megpróbálta kirabolni a Chase Manhattan Bank fiókját. Kilenc túszt ejtettek, akiket 14 órán át tartottak fogva. Kiderült, hogy a meleg Wojtowicz szerelme nemváltoztató műtétjére akart pénzt szerezni.
Az akció végén Naturalét megölte a rendőrség, Wojtowicz pedig 20 éves börtönbüntetést kapott, amiből viszont csak ötöt kellett leülnie, mielőtt kedvezménnyel szabadult. 2006-ban hunyt el, partnere pedig még korábban megkapta az operációjához szükséges 2500 dollárt.
Sidney Lumetnek felkeltette az érdeklődését a nem hétköznapi eset, melynek filmváltozatát erősen realista módon képzelte el, így aztán nem rendelt kísérőzenét, sem díszleteket, az operatőr pedig sokat kézikamerázott és szinte csak természetes fényeket használt (kivéve pl. a bank fénycsöveit és a Kennedy reptéren rögzített jelenetek világítását).
Habár a rendező nem volt híve az improvizációnak, megengedte, hogy a színészek szinte az összes szövegüket rögtönözzék (pl. amikor Pacino azt üvölti az utcán, hogy "Attica!", amikor Chris Sarandonnal beszél telefonon, vagy amikor Charles Durninggel vitatkozik, miután kilőtt a bank hátsó ablakán).
Pacino eleinte nem is akarta elfogadni a felkérést, mivel nem sokkal korábban fejezte be a második Keresztapát, ami rendkívül kifárasztotta, így Lumet Dustin Hoffmannak ajánlotta fel Sonny szerepét, és amikor Pacino ezt megtudta, sürgősen meggondolta magát.
A felkészülés és a forgatás alatt a method acting jegyében a végkimerülésig hajszolta magát, ami miatt egyszer össze is esett, emiatt pedig kórházba kellett szállítani.
A nép hangja...
Sonny története egy korszellem tipikus figurájának története. Ő a kisember, aki több okból sem találja a helyét a változó amerikai világban. Homoszexuális és vietnami veterán, aki a maga módján jót akarna tenni, de képtelen rá, mert nem elég okos hozzá. Önmagát igyekszik nagymenőnek hinni, de a lelke mélyén tudja, hogy nem az. Egész élete másoktól függött, és amikor megpróbált valamit végre önállóan csinálni, az is balul sült el.
Hálás, de egyúttal nagyon nehéz szerep ez, melynek eljátszására nem is való akárki, és persze bármelyik rendező sem lenne képes levezényelni egy ennyire többrétegű filmet.
Hogy a forrásként szolgáló eseménysor mennyire volt társadalmi felhördülés, rendszerkritika, kisebbségi jogokat célzó harc, az erősen kérdéses, de Lumet alkotásában ezek attól még felsejlenek, erre talán a legjobb példa a felvonuló rendőri erők ellen tiltakozó Sonny kiáltása (Attica!), ami egy 1971-es börtönlázadásra utal, vagy a transzparenseket lengető homoszexuálisok, akik a melegjogokért kiálló mártírjuknak tekintik a fiatalembert.
Hasonlóan Lumet egy másik filmjéhez, a Hálózathoz, a média szerepe itt is hangsúlyt kap, igaz, nem olyan mértékben, mint abban, de azért elég egyértelmű, hogy a rendező mit gondol a televízió befolyásoló és véleményformáló hatásáról.
Manapság már kevés az ilyen bűnügyi dráma, amely a karaktereket és az egyre fokozódó feszültséget állítja a középpontba. Bár mai szemmel nézve a tempó egy kicsit lassú, amíg a kivitelezés fontosabb a történetnél, addig az ehhez hasonló klasszikusoknak szemernyi félnivalójuk sincs modern riválisaiktól, igaz, meglehetősen szerény is a trónkövetelők száma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése