Eddie, a sas

Dexter Fletcher neve ismerősen csenghet a mozibarátoknak, bár nem biztos, hogy arcot is tudnak kapcsolni hozzá, noha szerepelt pl. A ravasz, az agy...-ban, Az elit alakulatban és a Ha/Verben is, ezen felül pedig egy rakás filmben és sorozatban, szóval sűrű időbeosztású színészről van szó. Na, de azt talán már tényleg kevesen tudják, hogy Fletcher néha íróként, producerként és rendezőként is dolgozik, igaz, egy kézen meg lehet számolni ilyen jellegű munkáit (2-2-3).

Az Eddie, a sas mindössze a harmadik dirigálása; a gyakorlatlanságot viszont nagy adag szívvel és lelkesedéssel ellensúlyozta.

A történet:

Michael "Eddie" Edwards gyerekkora óta szódásszifon vastagságú szemüveget viselt, járógép volt a lábára szíjazva, ám ezek szemernyit sem voltak képesek lefaragni sport iránti szeretetéből. Amikor 15 évesen végre rendesen tudott járni, Eddie a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, őbelőle bizony olimpiai bajnok lesz, már csak egy megfelelő sportágat kell hozzá találni. Próbálkozott ezzel-azzal, és még akkor sem adta fel álmát, amikor kipenderítették valamelyik csapatából, ehelyett kitalálta, hogy síugró lesz, hiszen csak nem lehet olyan nehéz megdönteni a brit távolsági rekordot.

Közeledik az 1988-as téli olimpia Calgaryban, így Eddie Németországba utazik, hogy indulási kvótát szerezzen. Egy nap megismerkedik egy Bronson Peary nevű piás alakkal, akiről kiderül, hogy 20 évvel korábban órási ugró-fenomén volt. A levakarhatatlan srác összebarátkozik a morcos pályamunkással, és hamarosan együtt kezdenek felkészülni a nagy megmérettetésre.

A Sas leszállt

Ha kukacoskodni, de közben dicsérni is akarnék, akkor azt mondanám, hogy kissé stílustalan, de mégis korrekt, maníroktól és felesleges túlzásoktól mentes, szerethető, kedves kis feel-good-mozi lett az Eddie, a sas, melynek címszereplőjét lehetetlen nem szeretni, hiszen minden csetlése-botlása ellenére van benne egy olyan töretlen lelkesedés, amit minimum irigyelni lehet tőle.

Eddie a klasszikus legkisebb királyfi, akinek látszólag kevés sikerre van esélye az élet bármilyen területén, mivel "furcsa" a megjelenése és viselkedése is, szóval minden ellene szól, amit a "balekokat" előszeretettel kipécéző környezete alaposan ki is használ - Eddie viszont nem veszi fel a piszkálódásokat, kitart a céljai mellett, amikért éveken át képes küzdeni, egyszerűen azért, mert élvezi az odáig vezető utat, pozitív hozzáállása pedig idővel másokra is átragad. Mi ez, ha nem példaértékű?

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Mint már írtam, a filmnek nincs valódi stílusa, ami ugyan nem baj, de nem is árt, hiszen ettől válik felismerhető egy-egy rendező kézjegye, pl. valamilyen jellegzetes beállítással, ez pedig alkalmasint fokozhatja az élményt, pláne egy sportfilmben.

Az Eddie, a sasban ilyesmi nincs, viszont nem is különösebben hiányzik, hiszen a főszereplő annyira a központban áll, hogy simán elviszi a hátán a történetet.

A tempó rendben van, folyamatosan peregnek az események, jó fényképezés és a zene is. Utóbbi főleg a versenyek pillanatait képes megtölteni izgalommal.

Maximum abba lehet belekötni, hogy a cselekmény nem lép túl az átlagos mester-tanítvány viszonyon, amit megfűszereztek a szintén sablonos "a tanító eleinte ódzkodik átadni tudását, és inkább folytatná a világ és önmaga utálását" vonulattal, ami persze idővel enyhül, sőt még az italt (kabát, reggeli...) is hajlandó letenni, mihelyst kezd rá is átragadni a fiatal srác életszemlélete.

A színészek teljesítménye megfelelő, Taron Egerton alakítása érdekes a Kingsman laza figurája után, Hugh Jackman viszont szinte Rozsomákot játssza, csak nagy haj, barkó, és karmok nélkül. Alapvetően bármelyik más színész alkalmas lett volna a szerepére, de Jackman sem rossz választás, ráadásul a sok komoly alakítás után jó ismét mókázni látni.

Christopher Walken és Jim Broadbent egy-egy cameo erejéig tűnik fel.

A legnagyobb sportfilmekhez talán nem ér fel, de azért az Eddie, a sas kedvességével így is kellemes kikapcsolódást nyújt, plusz még - szájbarágás nélkül - tanít a hozzáállás fontosságáról, és hogy miként haladjunk egy cél felé, még akkor is, ha mások szerint hülyeség, amit csinálunk.