Mennyit ér egy ember?

Manapság szart se.

Elnézést, nem szokásom és ez után sem fogok az írásaimban trágárkodni, de tömören és röviden így tudnám összefoglalni a dolgot.

Olyan időket élünk, amikor a kinézete és a birtokolt javai határozzák meg az egyént, nem pedig a viselkedése, kulturáltsága, stb. A média is azt nyomatja folyamatosan, hogy fiatalnak, szépnek, divatosnak, gazdagnak és sikeresnek kell lennünk, mert ha nem, akkor lúzerek vagyunk és akár fel is fordulhatunk, avagy mindenki annyit ér, amennyije van.

Meglehetősen gusztustalannak tartom ezt a fajta torz és mesterségesen fenntartott gondolkodásmódot, mert csak erősíti a társadalmi ellentéteket, valódi ösztönzést és megoldást viszont nem kínál a "lemaradóknak".

Egy ilyen világban munkanélkülinek lenni lényegesen rosszabb, mint általában, és bár nem mindegy, hogy valaki pl. Magyarországon vagy Franciaországban állástalan, a kilátástalanság, jövőtlenség, reménytelenség érzése egyformán idegölő lehet.

A történet:

Thierry Taugourdeau több mint egy éve munkanélküli, és ugyan együttműködik a munkaügyi hivatallal, az ott javasolt tanfolyamok és állásajánlatok nem jelentenek igazi segítséget.

Nem sokkal később a férfinak sikerül elhelyezkednie egy áruházban biztonsági őrként, amivel ideiglenesen megveti ugyan a lábát, ám egy idő után elege lesz az emberek folyamatos megfigyeléséből és a lebukott tolvajokkal való megalázó ügyintézésből.

Majd értesítjük...

A tartós munkanélküliségnél nem sok rosszabb fordulhat elő valaki életében.

Nem csak arról van szó, hogy nincs jövedelem, miközben a számlákat ugyanúgy fizetni kell, etetni a gyerek(ek)et, ne adj' isten hitelt törleszteni, de ott van a feleslegesség, a haszontalanság és a mellőzöttség érzése, a végtelen unalom, a begyöpösödés és a magányosság, a mindezekből fakadó depresszió, a brusztolás a hazudozó HR-esekkel és a jelentkezésekre 99,9%-ban semmit sem reagáló cégekkel, hogy a kamu álláshirdetéseket, a vállalhatatlan feltételeket, feketén alkalmazásokat és a mélyen a piaci ár alatt kínált, röhejes fizetéseket már ne is említsem.

Mindezeket a saját bőrömön tapasztaltam meg, nem is egyszer, épp ezért mélyen át tudom érezni Stéphane Brizé filmjének lényegét, mert sokáig nekem is ez volt az életem, bár annyi könnyítéssel, hogy nekem nem kellett egy családról gondoskodnom, de azért így sem volt leányálom.

Én még relatíve fiatal vagyok, de mit szóljon egy Thierryhez hasonló, 50+-os férfi, akinek már nem kurrens a szakmája, és ha át is képezteti magát, a cégek akkor sem kapkodnak két kézzel utána, mert nem illik bele az ideális HR-sablonba?

Sajnos, nagyon könnyű lecsúszni, segítségre nem igazán lehet számítani, az ilyen biztonságiőr-féle átmeneti kényszermegoldások (lásd még árufeltöltő, call centeres, recepciós, stb.) viszont nem biztosítanak valódi, hosszútávú perspektívát, a fizetések alacsonyak, értékteremtésről gyakorlatilag nem beszélhetünk, a kirúgás lehetősége pedig folyamatosan ott lebeg az ember feje felett, mert mindig akad valaki, aki kevesebbért is hajlandó elvállalni ugyanazt a munkát.

Sajnos, nem csak a középkorúakat, de a fiatalabb korosztályt is érinti a munkanélküliség veszélye (lásd pl. Spanyolországot), hiszen nem mindenkinek az apja miniszter vagy vezérigazgató, ugyanakkor nem mehet ki mindenki Londonba pizzafutárnak, mert bár forintra átszámolva talán többet keresne, mint itthon, de ez akkor sem jelent tényleges megoldást.

Dokumentarista játékfilm

A folyamatos kézikamerázásnak, a kísérőzene és a díszletek elhagyásának köszönhetően realista stílusban követhetjük figyelemmel Thierry Taugourdeau életének egy szakaszát - mintha nem is rendezett filmet, hanem rejtett kamerával rögzített eseményeket látnánk.

A történet tényleg csak egy rövid időszakra koncentrál, melyben nincsenek látványos, drámai fordulatok, sem katartikus csúcspontok, ehelyett azt láthatjuk, hogyan próbál Thierry zöld ágra vergődni a munkaügyi előadóval, hogyan igyekszik pénzt előteremteni azzal, hogy eladásra kínálja mobilházát, stb.

A jelenetek és a snittek hosszúak, kevés a gépmozgás, Eric Dumont kamerája ráadásul gyakran "bújik el" a mellékszereplők válla vagy háta mögé, így közvetett módon, távolabbról figyelhetjük a főszereplő tevékenységét.

Vincent Lindon játéka visszafogott, szinte eszköztelen, ez a fajta színészi technika viszont roppant nehéz, hiszen mellőzni kell a szokásos kifejezőeszközöket.

A belga Két nap, egy éjszaka című film mellett a Mennyit ér az ember? is beállt a napjaink európai munkanélküliségével és társadalomkritikájával foglalkozó alkotásainak sorába. Fontosnak tartom, hogy a sok hollywoodi CGI-orgia mellett ilyen produkciók is moziba kerüljenek, mert bár nyilván kevesebben lesznek rá kíváncsiak, mint mondjuk, Deadpool ökörködéseire, attól még biztosan képes megtalálni a maga értő közönségét, és persze maradandóbbnak is bizonyulhat akármilyen szuperhős-sztorinál.