Cloverfield Lane 10.

J. J. Abramst újabban félistenként tisztelik a két Star Trek és az egy Star Wars miatt, amik bár korrekt filmek, de azért mégis csak plázamozis termékek, azok minden előnyével és hátrányával együtt.
A Bad Robot nevű cég révén J. J. számtalan tévésorozat és film elkészülte felett is bábáskodik producerként, többek között ennek köszönhető a 2008-as Cloverfield, ami némileg megújította a found footage stílusát, igaz, nem kicsit mond ellent a logikának az, hogy amikor rohanni kéne a városban tomboló óriásszörny elől, akkor a főszereplő nem menekül visítva, hanem inkább videózik.

A Cloverfield Lane 10.-et sokan hajlamosak e film folytatásának gondolni, noha a kettőnek a leghalványabb köze sincs egymáshoz, egyszerűen csak felhasználták a jól ismert címet egy kis költségvetésű kamaradrámához, melynek végén van egy váratlan(nak gondolt/szánt) csavar, emiatt pedig bele lehet magyarázni némi párhuzamot a Cloverfielddel.

A történet:

Michelle összeveszik a vőlegényével, akit el is hagy. A fiatal nő néhány órával később autóbalesetet szenved, amikor pedig magához tér, egy föld alatti bunkerban találja magát.
Howard, az óvóhely öntörvényű tulajdonosa elmagyarázza neki, hogy a kinti világnak vége, jó eséllyel nukleáris katasztrófa történt, de az sem kizárt, hogy földönkívüli támadás érte a bolygót. Bárhogy is, senki nem mehet föl a felszínre, így egy harmadik társukkal, Emmettel, valószínűleg évekig kell majd a bunkerban élniük.
Michelle kétkedve fogadja a hírt, próbál menekülni, de több jel is arra utal, hogy Howard igazat mondott, így lassan beletörődik a helyzetébe. Minden megváltozik azonban, amikor kiderül, hogy a házigazda elbeszélésében több ellentmondás is van.

Szörnyű tortúra

Nem csupán Stephen King regénye és az abból készült film jutott eszembe a Cloverfield Lane 10. kapcsán, de a Hidden és a Monsters is, hiszen azok is nagyjából úgy épülnek fel, hogy végig beszélnek bizonyos rossz dolgokról, amiket viszont csak a legvégén látunk meg (plusz a Hidden végén is van egy 180 fokos csavar).

Valami ilyesmiből áll Dan Trachtenberg első egész estés rendezése is; folyamatosan adagolja az információkat, amitől egyre nő(ne) a feszültség, a cím miatt pedig borítékolható valamilyen szörny felbukkanása, ám aki emiatt valami grandiózusra meg óriási törés-zúzásra számítana, az minden bizonnyal csalódni fog, mert itt most fontosabb a figurák közötti viszonyok alakulása, mint a lehengerlő látvány.

Utóbbiról gyakorlatilag nem is beszélhetünk, hiszen a cselekmény 95%-a zárt térben játszódik, és csak nagyjából az utolsó 10-15 percre lépünk ki a négy fal közül.
Szájtátó CGI-orgiát akkor se várjunk, mert addig nem terjedt a költségvetés, ezzel együtt itt történik a film pörgősebb, izgalmasabb, dinamikusabb, stb. hányada, vagyis felgyorsul az addig lassan csordogáló (de azért nem unalmas) tempó, és kvázi végre történik valami azon kívül, hogy emberek beszélgetnek egy szobában.

Elvileg itt kéne találkozni a katartikus csúcsponttal, ám az elmarad, hiszen nem erre van kihegyezve a sztori; az, hogy Howard végül mégsem mondott akkora hülyeséget, amikor a világvégéről értekezett, eddigre a feledés homályába merült, és amikor rájövünk, hogy mégis volt benne valami, már nem igazán számít.

1+1=3

Igazából az a gond, hogy a Cloverfield Lane 10. két filmből lett összegyúrva, melyek egymásra vannak húzva olyan 85-15% arányban. A háromnegyede emberrablós thriller, az utolsó negyede pedig menekülős sci-fi, a lényeg pedig az volna, hogyan tanul meg a főhősnő szembenézni a problémákkal, melyek elől addig - saját elmondása szerint - csak elfutott.

Ez mind nagyon szép és jó - lenne, amennyiben a bunkerban töltött idő alatt Michelle valóban átment volna azon a bizonyos személyiségfejlődésen - azonban semmi olyan nem történik, ami ezt eredményezné. Például, hiába ver szét egy sörösüveget Howard fején, ha nem tudjuk, minek a hatására sikerült összekaparnia magában az ehhez kellő bátorságot. (Igazából sehonnan.)

Olyan ez, mint amikor valaki felteszi a kérdést, hogy ha, mondjuk, Superman és a Hulk összeverekedne, akkor ki győzne. Stan Lee válaszolta meg a legjobban az ilyen jellegű kérdéseket: az, akit a szerző győztesnek ír meg.

Itt is hasonló a helyzet: az író úgy alakította a történetet, hogy Michelle megtegyen olyan dolgokat, amiket korábban nem, ám ezeket nem támasztotta alá megfelelő motivációkkal, sem kiváltó okokkal, csak úgy megtörténnek, mert így lett a cselekmény megírva.

A fényképezés szép, nem válik egyhangúvá a rögzített helyszín ellenére sem, Bear McCreary taktusai pedig megfelelő hangulatot kölcsönöznek a jeleneteknek.

A színészek közül toronymagasan emelkedik ki John Goodman, bár Mary Elizabeth Winstead sem rossz, csak neki közel sincs olyan erős jelenléte a vásznon (képernyőn), mint nagydarab kollégájának, és ennyi erővel akármelyik átlagos színésznő megbírkózott volna a nem túl bonyolult szereppel - csakúgy, mint John Gallagher Jr. esetében.

Érdekesség, hogy néhány mondat erejéig - Michelle barátjának hangja a telefonban - Bradley Coopert is hallhatjuk.


Ez a Cloverfield nem az a Cloverfield, ezt célszerű már az elején elfogadni, és ugyanezért is fölösleges bekészíteni a pattogatott kukoricát és előre elnézést kérni a szomszédoktól az 5.1-es hangorkán miatt.
Rendezői debütnek nem rossz a produkció, jól lehet gyakorolni pl. a színészvezetés fortélyait, meg hát az ember nem is dolgozik minden nap J. J. Abramsszel és John Goodmannel, de azért egy maradandóbb alkotáshoz kicsit több kell, és nem csak pénzből.