Szentjánosbogarak sírja

Noha korábban egy másik anime kapcsán már hivatkoztam a Szentjánosbogarak sírjára, az a furcsa helyzet állt fenn, hogy múlt hétvégéig nem láttam a filmet, bár régóta ott volt a polcomon, miután évekkel ezelőtt megnyertem egy játékban.

Mivel az eredetileg betervezett film minőségével nem voltam megelégedve, gondoltam egyet, és elővettem Isao Takahata művét. Hát, mit mondjak... kevés megrázóbb alkotás készült a témában, animációs fronton pedig talán még egy sem.

Bárhogy is, a Szentjánosbogarakat kötelező jelleggel megnézetném mindenkivel, akik szerint a rajzfilmek gyerekeknek valók, az animékat pedig elborult kockatermékeknek tartják.

A történet:

Japán, 1945 nyara. A Császári Hadsereg vesztésre áll a Szövetségesekkel szemben, akik folyamatos légicsapásokat hajtanak végre az ország ellen. A Kobéban élő Szeita és kishúga, Szecukó otthona megsemmisül, amikor találatot kap, a kitörő tűzvészben pedig anyjuk életét veszti.
A két gyerek nagynénjükhöz költözik, ahol azonban idővel egyre ellenségesebbé válik a viszony, így a nagyfiú elhatározza, hogy inkább egyedül fognak élni egy közeli, elhagyatott óvóhelyen.
A nélkülözés közepette csupán az éjszakánként felbukkanó szentjánosbogarak apró fénye nyújt némi vigaszt és örömet a két árva életében.

Nem mese ez, gyermek!

Komolyan nem értem, mi visz rá bizonyos embereket arra, hogy egy kalap alá vegyenek minden rajzfilmet ("meséket"), csak mert azok egy része a gyerekeket célozza.
Jó, nyilván elégtelenek az információik, talán kizárólag a Disney Művek produkcióival találkoztak addigi életükben, év(tized)ek óta azzal a tudattal kelnek és fekszenek, hogy a rajzfilmek egyetlen funkciója, hogy a neveletlen, ordító, büdös kölyköt le lehessen ültetni eléjük, hogy apának/anyának legyen végre egy pillanatnyi szusszanása.

Hát ez baromira nincs így, és akkor még igencsak enyhén fogalmaztam.

A rajzfilm nem mese, a mese pedig nem rajzfilm. A kettő nem ugyanaz. A mese egy irodalmi műfaj, a rajzfilm pedig egy animációs technika, és bár egy mesét fel lehet dolgozni rajzfilmben, ettől még nem válik minden rajzfilm automatikusan mesévé.

A Szentjánosbogarakat elnézve napnál is fényesebben világlik ki a két fogalom közti különbség - és ez adja azt a bizonyos pluszt is, amitől Isao Takahata alkotása kimagaslik a hétköznapi animék sorából.
Egyrészt adott a történelmi téma, továbbá nincs nyoma tündibündi, giccses elemeknek, a szereplők sem énekelnek vagy táncolnak, ellenben sokat szenvednek, mindezek pedig olyan jellegzetes hangulatot teremtenek, ami rajzfilmben felettébb ritka.

Itt mutatkozik meg az animáció ereje, mert "többlet-drámaiságot" képes adni a látottaknak, melyeket egy élőszereplős produkció esetében talán észre sem vennénk, mert már annyira hozzájuk szoktunk a háborús filmekben.

Rajzolva egészen más, erősebb a hatás, főleg annak - téves - tudatában, hogy a rajzfilm gyerekeknek való, így amikor az ember azt látja, hogy a háborús pusztítást és a halált ezúttal nem hús-vér színészek, hanem animált szereplők élik át, talán szorosabb azonosulást tapasztal meg, hiszen a rajzfilmek gyerekkora óta jelen vannak az életében.

Mielőtt meghaltam

A film rögtön egy elég kemény jelenettel nyit: a haldokló Szeita körül jönnek-mennek az emberek, nem vesznek róla tudomást, vagy rosszindulatú megjegyzéseket tesznek rá. Ezután a fiú narrációjában indul el a történet, vagyis egy hosszú visszaemlékezés, hogy aztán a végén a keretes szerkezet teljessé váljék, amikor újra a Kobe melletti dombon álló padnál látjuk őt és a kishúgát - immár annak biztos tudatában, hogy mi történt a két gyerekkel.

Nyilván bőven benne volt a zokogós dramaturgia lehetősége ebben a filmben, és ha valahol nyugaton készül, az alkotók talán gátlástalanul ki is használják, csak hogy megríkassák a közönséget, ám Takahata nem lépett át ilyen határokat, hanem hagyta, hogy a történet és az események önmagukért beszéljenek.

Ahogy egy Ghibli-filmtől elvárhatjuk, a rajzok és mozgások gyönyörűek, szép a karakterdizájn is, emellett jó a zene, és a tempóval sincsen gond, folyamatosan halad előre a cselekmény.

A színészek teljesítményére nem lehet panasz, különösen a Szecukót "alakító" Ayano Shiraishiéra, aki a hangfelvételek idején mindössze 4-5 éves volt.


A Szentjánosbogarak sírja unikumnak számít a rajzfilmek, de úgy általában a filmek között is, például azzal, hogy nem a szórakoztatás a célja. Ezzel ugyan valószínűleg elveszíti a potenciális közönségének egy részét, akik a pénzükért inkább kikapcsolódni szeretnének, ám a "maradék" mindenképp egy tartalmas, elgondolkodtató, olykor húsbavágó, de akkor sem mindennapi élménnyel lehet gazdagabb.