Amerika kapitány: Polgárháború

Hónapok óta lázban tartotta a netet a Polgárháború, elég csak megnézni a témában született mémeket, melyekben Amerika kapitányt és a Vasembert eresztették össze a lelkes rajongók a legképtelenebb témákban, pl. AMD, vagy Intel procik, McDonald's, vagy Burger King, Xbox, vagy Play Station, PC, vagy konzol, alulról, vagy felülről tépett vécépapír, Jóbarátok, vagy Így jártam anyátokkal, stb.

A felhajtás nyilván jól jött a film marketingkampányának, bár anélkül is számítani lehetett rá, hogy A tél katonája után a rendezők ismét valami színvonalasat tesznek le az asztalra; jobbat, mint Joss Whedon a két Bosszúállókkal.

És valóban, a Russo-fivérek újfent komolyra vették a stílust, ami kifejezetten jól áll az átlagos Disney/Marvel-filmekhez képest, melyekben jobbára csak látvány van, épkézláb sztori és kidolgozott figurák viszont csak néha fordulnak elő.

A történet:

Ultron semlegesítése után nem sokkal a Bosszúállók a nigériai Lagosban hajtanak végre akciót, ami a győzelem ellenére ismét sok áldozattal jár - hasonlóan Sokoviához -, így az amerikai védelmi miniszter törvényjavaslatot dolgoz ki, melynek lényege, hogy kontroll alá vonja a csapat tagjait, akik így csak ENSZ-jóváhagyással vállalhatnának feladatokat.
Tony Stark teljes mellszélességgel kiáll a terv mellett, Steve Rogers viszont amellett kardoskodik, hogy nem szabad a Bosszúállókat kitenni a folyton változó politikai szeleknek, maradjanak kormányoktól függetlenek.
A két férfi közötti véleménykülönbség hamarosan nyílt ellenségeskedésbe csap át, amely a bajtársaikat is érinti, és amikor Vasembert felszólítják Amerika kapitány letartóztatására, csak idő kérdése, mikor ütköznek meg egymással.
Eközben újra felbukkan a múltjáról csak emlékmorzsákkal bíró Tél Katonája, azaz Bucky, valamint egy titokzatos idegen, aki megpróbálja kihasználni a zavaros helyzetet.

Bosszúállók 3

De most komolyan, minden további nélkül lehetett volna ezt a címet adni a harmadik Amerika kapitány-filmnek, hiszen egyrészt a története szinte ott kezdődik, ahol az Ultron kora véget ért, másrészt a szereplők is majdnem ugyanazok.

Jó, ez utóbbi azért nem teljesen van így, mert bár a Fekete Özvegy, Skarlát boszorkány, Vízió, Hadigép, stb. adottak, színre lépnek új, korábban nem látott, vagy önálló filmben már bemutatkozó figurák is, pl. a Fekete Párduc és a Hangya (Thor, Nick Fury és a Hulk viszont hiányzik), ám a legnagyobb dobás kétségkívül a vadonatúj Pókember, aki (végre?) kikerült a Sony karmai közül és elfoglalta méltó helyét a Disney-féle Marvel-univerzumban.

Amikor először bukkant fel előzetesben, az internet kockábbik fele egy emberként tört ki üdvrivalgásban a hálószövő láttán - hogy aztán értetlenkedni is kezdjen a maszkja összeszűkülő szemei miatt, melynek mikéntjére a trailer nem adott választ, de mindenki nyugodjon le, mert a filmből kiderül, hogyan képes erre az eddigi legfiatalabb Peter Parker, aki nem mellesleg az eleddig legdögösebb May nénivel is rendelkezik, amit Tony Stark nem is felejt el megjegyezni.

Ha valaki azt mondaná, hogy a komolyabb stílus és a "kidolgozottabbság" ellenére/mellett a harmadik Amerika kapitány azért annyira sokban nem különbözik a MCU eddigi filmjeitől, valahol igaza lenne, azonban a Fekete Párduc és Pókfej feltűnése képes ellensúlyozni a megszokottság érzését, főleg utóbbi, aki frissességével vitán felül a legjobb perceket hozza a csaknem két és fél órás produkcióban, mert oké, hogy Ami kapi és a páncélfejű (meg a haverjaik) hosszabb-rövidebb kihagyásokkal végig csépelik egymást, de amikor belibben Pókember, a néző önkéntelenül is vigyorogni kezd, leginkább azért, mert ez a figura tényleg olyan, mint a képregényekben: szórja a poénokat, miközben úgy pattog ide-oda, mint egy gumilabda, mindehhez pedig az adja a kontrasztot, hogy tulajdonképpen egy 15 éves kölyköt látunk, aki csak nemrég szerezte a képességeit, ahhoz képest viszont mégis méltó ellenfele pl. Buckynak.

Titánok harca

130 percnyi tömény akció, átlagosan jó fényképezés, Henry Jackman remek kísérőzenéje, pazar látvány, néhány kisebb humor-bonbon, szereplők közti konfliktusok, Stan Lee kihagyhatatlan cameoja, stáblista utáni bónusz jelenet(ek)... a Polgárháború gond nélkül hozza a kötelezőt, és teszi ezt úgy, hogy közben tényleg komolyan veszi magát, nem elégszik meg üres effekt-orgiával és műdrámával, szinte mindennek megvan a maga helye és célja a történetben.

A csúcspont vitán felül a lipcsei repülőtér lezúzása, ahol aztán mindenki belead apait-anyait, beleérte a Hangyát, a Fekete Párducot és Pókembert is, bár ugyanitt akad némi logikátlanság, hiszen miközben néhányan a járulékos anyagi és emberi veszteségek miatt aggódnak - ugyebár ez az egész történet és cselekmény központi mozgatórugója -, gond nélkül lerombolnak komplett repülőgépeket, teherautókat és épületeket.

A színészek hozzák a tőlük elvárható színvonalat, egyedül talán Robert Downey Jr. fogja vissza magát, persze, azért May nénivel megmutatja, hogy amikor Pepper nincs otthon, szabadon cincoghat.


Úgy tűnik, megfelelő kezekben egy képregényadaptáció is képes jól elsülni, mert bár több mint másfél évtizede tobzódunk (újra) a műfajban, a mennyiség és minőség eddig ritkán állt egymással arányban, a futószalag-effektus itt is hamar megmutatkozott, és persze sok alkotó nem is tudott mindig mit kezdeni a rá bízott nyersanyaggal, vagy a stúdió nem akart kockáztatni.
Az Amerika kapitány: Polgárháború mindenképp a jobban sikerült alkotások közé sorolható, leginkább azért, mert nem kizárólag a nézők pénzére hajaz, hanem ad is nekik cserébe valamit.