A Hullám

A második világháborúnak 70 éve vége, de sokan azóta is előszeretettel verik bele Németország orrát a trágyakupacba, amit a történelem szőnyegén hagyott, bár a németek azóta belátták, hogy jól nevelt állam nem tesz ilyet, sőt hajlandóak szembenézni a náci érával és levonni a megfelelő tanulságokat. Ennek lehet része az is, hogy elkészítették ezt a filmet, amit ha valaki megnéz, zsigeri szintű betekintést nyerhet a "masírozó" csoportosulások mélyére, avagy politikai-közéleti gyorstalpaló 107 percben - megtörtént események alapján.

Suite Française

A film alapjául szolgáló regénysorozat a második világháború alatt, Franciaországban íródott a német megszállás idején, de szerzője, Irène Némirovsky, nem tudta befejezni a tervezett öt részt, mert zsidó származása miatt 1942-ben letartóztatták és Auschwitzba hurcolták, ahonnan nem tért vissza.

Az elkészült két epizód kézirata közel 60 évig hányódott egy bőröndben, mielőtt megtalálták volna. 2004-ben adták ki, ami Denise Epstein-Dauple, az írónő lánya szerint "annak a jele, hogy a náciknak nem sikerült [az anyját] ténylegesen megölniük. Az, hogy a mű megjelent, nem bosszú, hanem győzelem."

Goodnight Mommy

A miskolci Jameson Cinefest filmfesztiválon mutatták be néhány napja Severin Fiala és Veronika Franz produkcióját. Hogy országos moziforgalmazás lesz-e, esetleg megjelenik majd DVD-n, egyelőre nem tudni, vagyis e sorok írásakor még nincsen hivatalos magyar cím, ezért a nemzetközi Goodnight Mommy-t használom a továbbiakban.

Ausztriáról nem feltétlenül a mozinagyhatalom jut az ember eszébe, bár ha valaki ismeri Christoph Waltz és Michael Haneke nevét, az már jó kezdet.
Az osztrák filmek értelemszerűen nem tartoznak a világ élvonalába, így aztán (egy-két kivételtől eltekintve, pl. Sissi-sorozat) felénk sem örvendenek túlzott népszerűségnek, mégis, az a néhány, ami eljutott a magyar mozikba, vagy "csak" valamilyen fesztiválra, általában megtalálta a közönségét.
Érdekes látni, hogy Ausztria képes volt kinevelni nem csak művészeket, de műfaji rendezőket is; én legalábbis ide sorolnám Severin Fialát és Veronika Franzot, akik rövidfilmek készítése után vágtak bele első egész estés produkciójuk munkálataiba. Szemmel láthatóan kevés pénz állt a rendelkezésükre, viszont nem is volt szükségük költséges díszletekre, speciális effektusokra meg hasonlókra, mindössze egy házra és egy ikerpárra, a többit pedig a forgatókönyvre bízták.

Amikor az állatok álmodnak

Ez nem hivatalos magyar cím, mivel a film nem került be a hazai forgalmazási rendszerbe (moziban nem mutatták be, nem adták ki DVD-n), de mivel az eredeti dán és a nemzetközi angol cím sem lett volna elég figyelemfelkeltő, azt a szabad fordítást használtam, ami a házibarkács magyar feliratban is szerepel.

Általában nem olvasok más filmblogokat, mert a saját benyomásaim alapján szoktam írni, és nem szeretném, ha a szerzőkollégák cikkei befolyásolnának. Olykor mégis átfutok néhány bejegyzést, mert felkelti az érdeklődésemet egy bevezető vagy tartalomleírás.
Több filmről is írtam már, melyek megnézésére valamilyen blogbejegyezés ösztönzött, és nem egy esetben sikerült valóban jó produkcióba belefutnom, pl. a The Babadook-ba.
Az Amikor az állatok álmodnak szintén egy ilyen "külsős" film, melyről nemrég olvastam, és bár nem értek egyet a cikk minden megállapításával, ettől még kifejezetten érdekes alkotásnak találtam, amit érdemes megnézni.

10.000 Km

Javában tombol a ki- és bevándorlási láz, melyet lehet illegálisnak vagy gazdaságinak nevezni, lehet ellene ágálni, lehet rugdosni, elnöki ambíciókat dédelgetni, de közömbösnek maradni iránta semmiképp. Mindegy, hogy háború elől menekül valaki, vagy külföldi munkalehetőséget kap, rengeteg embert érint a jelenség - legyen szó családról, barátokról, szűkebb-tágabb ismeretségi körről.

A kiváltó okok többnyire ismertek, ám azzal már ritkábban foglalkozik a jellemzően csak vészmadárkodni képes mainstream média, hogy a határátkelésnek - legyen szó ideiglenes, vagy végleges letelepedésről - milyen következményei lehetnek; gondolok itt elsősorban a családok szétszakadására és a kényszerű távkapcsolatokra.

Rubber

Spielberg E.T.-jében miért volt barna színű a földönkívüli? Nincs értelme. A Love Storyban a két karakter miért lesz őrülten szerelmes a másikba? Nincs értelme. Oliver Stone JFK-jében az elnököt miért gyilkolja meg egy vadidegen? Nincs értelme. És Tobe Hooper kiváló Texasi láncfűrészes mészárlásában miért nem látjuk, ahogy a karakterek kimennek a fürdőszobába kezet mosni, vagy olyat, amit az átlagos emberek szoktak csinálni? Egyáltalán nincs értelme. Sőt, Polanski A zongoristájában az a pali hogy nézhet ki úgy, mint egy csöves, amikor olyan jól tud zongorázni? A válasz megint: nincs értelme.

Akár még órákig lehetne sorolni a példákat. A lista végtelen. Minden nagy film kivétel nélkül tartalmaz egy nagyon fontos összetevőt: az értelemnélküliséget. Hogy miért? Mert maga az élet is tele van értelemnélküliségekkel.

Danny Collins

Siker, pénz, csillogás, ez sokak álma, persze napjaink 15 perces sztárocskái ritkán érnek el erre a szintre, bármit is állítson róluk a bulvármédia. Ma már nincsenek olyan előadóművészek, akikre több évtizedes töretlen karrier várna, igaz, a hírnévhez valódi teljesítményre sincs már szükség.

Azért persze akad még néhány dinoszaurusz, akik nem ritkán fél évszázaddal ezelőtt kezdték a pályájukat, ám az ő eltűnésükkel valami mindenképp véget fog érni, hiszen trónörökösöket nem nagyon látni a nyomukban, legfeljebb -követelőket és/vagy -bitorlókat.

Vajon mikor kell abbahagyni, ha egyáltalán abba kell? Tényleg elég a boldogsághoz egy tömött stadion, a nagy pénz és a sikítozó rajongók? Megadják ezek mindazt, amire egy embernek szüksége van, vagy annyira hozzászokik a könnyű élethez, hogy mire észreveszi az elrohanó éveket, már túl késő? Van még lehetőség újrakezdésre ennyi idő után? Al Pacino legújabb filmje ezekre a kérdésekre is keresi a választ.

Agymanók

A Pixar megint megcsinálta. Az Agymanókkal már a sokadik kassza- és közönségsikerét pipálja ki, és ezúttal sem ok nélkül. Jó, a spanyolviaszt továbbra sem találta föl (mint ahogy pl. a Wall-E-val, vagy a Fel!-lel sem tette), mégis elmondható, hogy napjaink legjobb hollywoodi animációs filmjeit az ugráló lámpácskás stúdiónak köszönhetjük, és bizony, az anyavállalat Disney csak utána következik.

Habár a fél világ imádja a Pixar-műveket, attól még amerikai szórakoztatóipari termékekről van szó, melyek legyenek akármennyire kreatívak, mégis meghatározott keretek között készülnek, vagyis a cselekményvezetés, a figurák, a fordulatok, a konfliktusok és persze a hepiend is nagyon hasonlóak. Szerencsére azért vannak olyan apróságok, melyek képesek enyhíteni, feledtetni a futószalag-hatást, az Agymanók esetében ez pedig a zseniális alapötletben rejlik.

Beépített hiba

Paul Thomas Anderson egyike Hollywood kevésbé iparos szakembereinek; filmjei jellegzetes stílusúak, a nem ritka sztárparádé ellenére sem válnak üres kirakatprodukcióvá, olykor még mondanivalóval is rendelkeznek, szóval sok mindent el lehet róluk mondani, de hogy hétköznapi tucattermékek volnának, azt semmiképp.

A Beépített hibát viszont mégsem mutatták be nálunk moziban, ami annak fényében furcsa, hogy pl. a Föld után: Apokalipszis című Asylum-"alkotással" nem voltak fenntartásai a hazai forgalmazónak, ugyanakkor valahol érthető is, hogy inkább csak DVD-n jelent meg, mert ahhoz képest, hogy milyen hosszú, meglehetősen zavaros a cselekménye, ráadásul még sokat füveznek is benne, az ilyesmitől meg ugye meg kell kímélni a derék magyar mozilátogatókat.