Wadjda

Szaúd-Arábia első női rendezőjének, Haifaa Al-Mansournak a debütáló játékfilmje nem feltétlenül technikai szempontból jobb, mint egy átlagos alkotás, de van egy igen egyszerű és prózai oka is: a hölgynek volt mondanivalója és van is tehetsége azt elmondani. Ja, és persze nagy bátorsága mindehhez egy olyan országban, ahol a nőkre másodrendűként, esetenként beszélő tárgyként tekintenek a férfiak.

Wadjda más, mint a többiek. Ő "problémás gyerek", vagyis nem úgy gondolkodik, beszél és viselkedik, mint a kortársai vagy az átlagos szaúdiak. Az iszlám szabályokat lazán kezeli (pl. a kendőviselést), gyakran visszabeszél a felnőtteknek, esetleg "ami a szívén, az a száján"-módon elmondja a véleményét, az iskolában nem "megfelelő" cipőt visel, legújabb ötlete pedig az, hogy szeretne egy biciklit.

Egy európai vagy amerikai gyerek számára mi sem lenne természetesebb, ám Wadjda hazájában a nőknek és férfiaknak (fiúknak és lányoknak) semennyire nincsenek egyenlő jogaik. A nők például egyedül nem közlekedhetnek az országban, tilos dolgozniuk, autót vezetniük, az utcán kötelező a bokáig érő, a karokat is eltakaró fekete lepel viselése, nem szabad idegen férfihoz szólniuk stb.

Hogy ez elnyomás-e, vagy sem, abba ne menjünk bele, a lényeg az, hogy az elmúlt évek-évtizedek során fokozatos lazulásnak lehetünk tanúi, kezdenek a rendszer alapjai meginogni. Sok szaúdi nő nem nyugszik bele az alárendelt helyzetébe, és már kisgyermek kora óta lázadóan próbálja a korlátokat szétfeszíteni - ahogy Wadjda is teszi.

A nemek közti egyenlőtlenségek ellenére a vallás fontos a szaúdi nők életében, így Wadjdáéban is, aki úgy óhajtja előteremteni a bicikli árához szükséges 800 riált, hogy benevez egy Korán-olvasó versenyre, melynek 1000 riál a fődíja. (Más kérdés, hogy mennyire tekinti "eszköznek" az iszlám szent írásait, és mennyire gondolja komolyan, ami azokban áll...)

Világos, hogy a bicikli egy szimbólum; a kötetlenség, a felszabadulás és a másodrendűségből való kitörés jelképe, ám a megszerzése Szaúd-Arábiában éppen olyan nehézségekbe ütközik egy lány számára, mint amennyire az országnak az abszolút monarchiával való szakítás. Hasonló szabadság-jelkép a megjelenő körömlakk, a tetoválás vagy a zenék Wadjda magnókazettáin.

A filmből az is kiderül, hogy nem minden nő gondolkodik úgy, mint a kislány, mert számukra a jelenlegi helyzet megfelel(ni látszik), azon nem akarnak vagy nem mernek változtatni. Hogy ez félelem, beletörődés, a hagyományok (kényszerű?) megszokása, vagy őszinte meggyőződés eredménye-e, nem derül ki, annyi viszont biztos, hogy ezt a gondolatiságot Wadjda iskolájának igazgatónője, Ms. Hussa képviseli.

A tipizált, fiatal nő testesíti meg mindazt, amit a nyugati világ általában elítél az iszlámban, amikor a nők helyzete kerül szóba. Fátyolviselésre szólítja fel a tanítványait, "piszkálja" Wadjdát, amiért az nem megfelelő cipőben jelenik meg az iskolában, és erőteljesen fellép az ellen, hogy tini lányok idegen fiúkkal levelezzenek. Ugyanakkor ő maga is "menekülni" akar, hiszen - legalábbis pletyka szinten - tiltott viszonya van egy férfival.

Wadjda édesanyja némely tekintetben hasonlóan gondolkodik, mint a lánya, ám ő inkább "két világ között" őrlődik, hiszen jó felesége akar lenni a férjének, saját személyes szabadságát nem tudja maximálisan megélni, attól viszont elretten, amikor más nő meg meri tenni azt a bizonyos "első lépést", amihez neki még idő kell (lásd Leilát a kórházi recepciónál).

Az ő esetében a piros ruha szimbolizálja a szabadságvágyat, még akkor is, amikor a kislányát ugyan szerető, de a családjától mégis egyre inkább eltávolodó férjének akar tetszeni.

A merev szokások és hagyományok "lazulásának" másik jele az Abdullah nevű kisfiú, aki bár maga is betartja az iszlám előírásokat (pl. ruhaviselet, mecsetbe járás stb.), de mégsem tesz megjegyzéseket arra, hogy Wadjda biciklit akar, sőt még kölcsön is adja a saját kétkerekűjét a lánynak, hogy az gyakorolhasson.

Az író- és rendezőnő - szerintem nagyon helyesen - pusztán csak bemutat egy jelenséget, de nem alkot róla ilyen vagy olyan véleményt, nem foglal egyértelműen állást, mert azt a nézőkre hagyja. Nem próbál szájbarágós, demagóg módon fellépni, nem jelenti ki, hogy a csúnya szaúdi férfiak mennyire elnyomják a szegény nőket, akik ezért csak szenvednek az aranykalitkájukban. Mindezzel komoly csapdát sikerült Haifaa Al-Mansournak elkerülnie.

(Német koprodukcióban készült) filmje abszolút hozza a nyugati típusú mozikhoz szokott nézők elvárásait, tisztességesen van fényképezve (szép a sárgás-barnás színvilág), jó a zenéje, a színészek is ügyesek, főleg persze a címszerepben látható Waad Mohammed.

Azt nem mondanám, hogy túlságosan izgalmas vagy mozgalmas lenne a cselekmény, de ebben az esetben ez nem is gond, hiszen a film nem erről szól, ráadásul így sem unalmas sehol. A rendezői stílus következetes, folyamatos, igaz, nincsen benne különösebb jellegzetesség, ám ehhez a történethez erre sincs feltétlenül szükség.

Noha a Közel-Kelet kapcsán az európai ember hajlamos csak a fegyveres konfliktusokra odafigyelni (bár nem sok mást kap a híradókból...), ezzel együtt mégsem szabad úgy tekintenünk erre a térségre, mint valami elmaradott, primitív helyre, ahol még mindig törzsi körülmények között vegetálnak az emberek. Hasonlóan a Wadjdához, az innen származó filmek - pl. Mennyország most, Nader és Simin, Nők férfiak nélkül, Barátunk, Superman - is azt mutatják, hogy érdemes és fontos odafigyelni ez errefelé élő művészek mondandójára és alkotásaira.