2014. június 17., kedd

Godzilla (2014)


Nem tudom, mennyire számít dicséretnek, avagy fikázásnak, hogy Roland Emmerich 1998-as adaptációja jobb lett, mint Gareth Edwards filmje...
Mindkét mozi esetében azonos, hogy a látványra vannak kihegyezve, a cselekmény nyomokban történetet is tartalmaz, két zúzás közé pedig belefért némi sablonhalmaz (karakterek, fordulatok, befejezés), és mindez működik is. A gond sokkal inkább az, hogy a német rendező - szerintem ahhoz képest egész jó - filmje ezelőtt 16 évvel készült, viszont az a tény, hogy napjainkban is nettó ugyanolyan amerikai filmet forgatnak Japán leghíresebb szörnyéről, felettébb gáz. Több mint másfél évtized alatt én kicsit több fejlődést vártam volna, és egyáltalán nem a digitális effektusokra gondolok, hiszen természetes, hogy e téren hatalmas a különbség, de forgatókönyv szempontjából szerintem a '98-as Godzilla simán lenyomja 2014-es társát, holott egyáltalán nem volt akkora eresztés - viszont jók voltak benne a nem túl tolakodó, de a feszültséget kellően enyhítő poénok, akadtak jópofa, jobban-kevésbé karikírozott figurák (pl. az operatőrsrác, a francia titkosügynök, a polgármester stb.), szóval szinte tökéletes popkorn-mozi volt, amiben ráadásul még - szerintem véletlenül - némi értelmes mondanivaló is felütötte a fejét.
Ehhez képest a legújabb Godzilla... khm... kissé más.


A történet röviden annyi, hogy 15 évvel ezelőtt ismeretlen eredetű katasztrófa sújt egy japán atomerőművet, melynek áldozatai között van egy tudós felesége is. Napjainkban - a férfi fia katona, akit telefonon értesítenek, hogy az apját letartóztatták a karanténnal elzárt terület közelében. Kiderül, hogy a hatóságok végig tudták, miről van szó, de eltitkolták a közvélemény elől - amikor viszont az újabb szeizmikus jelenségek hatására óriási méretű, rovarszerű lények szabadulnak el, senki nem tudja, mihez kezdjen. Aggodalomra persze semmi ok, hiszen a természet gondoskodik a megoldásról, mégpedig egy gigászi lény személyében, amely természetes ellensége a Mutóknak nevezett teremtményeknek. A japánok által csak Godjira néven ismert behemót el is indul a prédái után, harcukba azonban az emberiség simán bele is pusztulhat.


Megint csak az történt, hogy volt egy remek alapötlet (jobb, mint a '98-as filmé), amit aztán annak rendje és módja szerint szépen ki is heréltek, és gyakorlatilag minden okosságot feláldoztak a látvány kedvéért, pedig rengeteg jó lehetőség volt benne (lásd még Csillagkapu, ha már Emmerich...). A végeredmény olyasmi lett, mintha a Tűzgyűrű Jaegereit összeeresztették volna a Cloverfield (de még inkább a Monsters - ha már Edwards...) szörnyetegével, azaz lényegében vég nélküli zúzásról van szó - illetve csak lenne, amennyiben a rendező (vagy inkább a stúdió?) nem akart volna mindenáron emberi drámákat is belekeverni a filmbe, mert bizony éppen ezek azok a tényezők, melyek komolyan megakasztják a sztorit.
A semmitmondó, könyökön kijövő (mit jövő... zubogó!) klisék tömkelege olyan funkciót lát el, mint a kereskedelmi tévékben a műsor: kitölti a két reklám (ebben az esetben rombolás) közötti időtartamot. Nem arról van szó, hogy irritálóan butaság lenne szinte minden olyan epizód, ahol emberek szerepelnek, de mindenkinek jobb lett volna, ha ezen jelenetek zöme inkább a vágói munkaállomás Lomtárjában végzik, mert a filmhez lényegében alig tesznek valamit. Nagyjából még Dr. Ishiro Serizawa karaktere életképes, de az is csak azért, mert a néző rajta keresztül tud meg néhány alapvető információt, ami szükséges a továbbiak megértéséhez, Joe Brody pedig (figyelem, SPOILER!) előbb meghal, semmint érdemben kibontakozhatna. Minden más kb. vegytiszta baromság, klisé és közhely, ráadásul a milliószor látott és unalomig ismert fajtából.


A mérsékelt sztori fapados fordulatai és (mű)konfliktusai mellett a színészi játéktól sem érdemes sokat várni. A szereplők közül gyakorlatilag az összes kistányérrá kerekedett szemmel bámul, ezzel nagyjából ki is merül mindenkinek az alakítása, kivéve talán Bryan Cranstonét, akinek van néhány jobb pillanata, csak aztán... (hopp, ez is spoiler lenne).
Elizabeth Olsen még a szerény teljesítménye ellenére is tehetségesebb (és csinosabb), mint híres ikernővérei, az ilyen látványfilmek pedig pont megfelelnek ugródeszkának egy fiatal színésznőnek.
Aaron Taylor-Johnson nem tud játszani, ez igen gyorsan bebizonyosodik, igaz, ebben a produkcióban szüksége sincs rá, csakúgy, mint Ken Watanabénak, aki kisujjából kirázza a nulla figuráját, aztán irány a pénztár, színészkedni meg majd ráér más filmben.
Jó volt Juliette Binoche-t újra látni, de az már kevésbé tetszett, hogy vászonideje alig néhány perc, mert... (hopp, ez megint spoiler lenne).
A karakterek semennyire nincsenek kitalálva, ütnivalóan sablonosak (a fiatal katona, a felesége, a durrbele-tábornok, a tudós stb.), ráadásul megint kiderült, hogy a film IQ-negatív hülyéknek készült, máskülönben a japán szaki nem mondta volna el egy roppant drámai(nak gondolt) jelenetben a történet tulajdonképpeni lényegét (arrogáns marhák vagyunk, amiért azt hisszük, hogy mi irányítjuk a természetet, miközben rohadtul nem... höhö).


Egyedül a trükkök azok, melyek előtt érdemes meghajolnunk, azok ugyanis valóban lélegzetelállítóak, igaz, az elmúlt évek szörnyfilmjei után ezek sem nyújtanak akkora újdonságot. Az MPC és a WETA is tisztességgel odatette magát, de hát épp az lett volna a meglepő, ha gagyit adtak volna ki a kezükből. Mint az ilyen filmekben általában, a sötétség ezúttal is ápolt, de főleg eltakart, ennélfogva sokszor alig látni valamit a füsttől vagy törmeléktől, de legalább Godzilla ezúttal kék színű atomlángot (?) fúj.
A hangeffektusok is eléggé ott vannak (főleg persze a morgások, üvöltések), tökéletesen alkalmasak arra, hogy egy majdani BluRay TrueHD-hangsávjával a frászt hozzuk a szomszédainkra.
Az operatőri munka átlagos, akad némi kézikamerázás, minden más a megszokott színvonalú. A zenéért Alexandre Desplat volt a felelős, és könnyedén meg is üti a rá jellemző magas szintet, igaz, nagyon azért ő sem erőltette meg magát.

Összességében tehát megint egy kihagyott ziccerről beszélhetünk, hiába teljesít jól a pénztáraknál (160 millás büdzsé - közel félmilliárdos bevétel). A látvány és az eszméletlen effektorgia (plusz a 3D és az IMAX, ami csak mókusvakítás) még egyetlen rossz filmet sem tett jóvá, mint ahogy soha nem is fog. Ezzel nem azt mondom, hogy a Godzilla annyira felháborítóan rossz lenne, csak nem is jó, persze hollywoodi mércével kasszasiker, a producerek pedig magasról tesznek a fanyalgó kritikusokra, amíg dől a lé. Odaát dollárokban mérik a minőséget, ami valahol érthető, ugyanakkor nem egy példát láttunk már arra, hogy az értelem és a látvány tud kéz a kézben menetelni, csak akarni kell. Hát... itt nem akarták.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése