Star Wars - A megtévesztés leple

James Luceno regénye a Baljós árnyak közvetlen előzménye, röviddel annak a története előtt játszódik.

Egyre aggasztóbb jelek utalnak arra, hogy a Köztársaság komoly válságba került. A szenátorok csak a saját zsebüket tömködik, a korrupció, a burjánzó bürokrácia, a kapzsiság és a széthúzás az egész Magban, Középső és Külső Gyűrűben érzékelhető. A mohó Kereskedelmi Szövetség gátlástalan uralmát megfékezendő, Valorum főkancellár a szabadkereskedelmi zónák megadóztatását tervezi, a Nebula Front nevű terrorista-szervezet viszont még ennél is tovább akar menni, és végleg el akarja törölni az óriási konzorciumot. Egy milliárdos rablás, egy csaknem sikeres merénylet, politikai játszmák, pénzmosás és megvesztegetés gyanúja... ez csak néhány, amit a háttérből irányít egy titokzatos, csuklyás alak, aki kizárólag hologramok formájában kommunikál, célja pedig a hanyatlás felgyorsítása.

Korábban már írtam, hogy James Luceno mennyire jól ért a sithekhez, ő a "nagy szakértőjük" (pl. Darth Plagueis, A sötét nagyúr, A gonosz útvesztője stb.), hiszen remekül tudja bemutatni az Erő sötét oldala követőinek lelki folyamatait és motivációit, 2001-es regénye ehhez képest viszont egy sokkal inkább átlagos bérmunkának tűnik, amelyben nem sok különlegesség és egyediség akad - beleértve a történetet és a karaktereket is.
Mivel ez egy korábban íródott regénye (mindössze a negyedik Star Wars), később derült csak ki, hogy Luceno erőssége elsősorban a negatív karakterek ábrázolásában rejlik (Darth Plagueis, Vader, Maul stb.), és bár a Megtévesztésben is szépen felmondja a kötelező Star Warsos házi feladatot, a szereplők ebben az esetben meglehetősen egysíkúak, a cselekmény pedig kissé bonyolult - még ha következetes is -, ám a nem túl eredeti, kevéssé árnyalt figurák miatt az olvasói azonosulás nem olyan szintű, mint például egy Coruscantban, ahol a személyiségábrázolások olyannyira remekül sikerültek (vagy a már említett Darth Plagueisban, amit Luceno írt.)
Az Új trilógia kétségkívül leggyengébb darabja a Baljós árnyak, és talán az e köré épített regények már eleve némi hátránnyal indulnak, hiszen bizonytalanabb alapokkal rendelkeznek, ennélfogva A megtévesztés leple önálló történetként jóval kevésbé jelentős, még akkor is, ha az olvasó sok részletet megtudhat belőle azokból a folyamatokból, melyek pl. a Naboo későbbi blokádjához vezettek - ám ezzel együtt mégis csak egy közepesen sikerült folytatásról van szó, annak minden hátrányával együtt, beleértve például a szereplőket.

Qui-gon Jinn és Obi-wan Kenobi mint "főhős" jedik ezúttal kissé súlytalanok, inkább csak amolyan "muszáj benne lenniük"-szintű karakterek, csakúgy, mint a Jedi Tanács többi tagja (pl. Yoda, Yaddle, Mace Windu, Ki-Adi-Mundi, Adi Gallia stb.), Jorus C'baoth "cameója" pedig simán öncélú, de valódi funkciója nincsen - azon kívül talán, hogy kissé "előkészíti a terepet" a későbbi, Kirajzás című regényhez (bár a legtöbben úgyis a Thrawn-trilógiából ismerik...).
Qui-gon és Obi-wan ugyan tisztességgel teszi a dolgát, van néhány fénykardozós jelenet, nyomoznak, akad pár oktató jellegű Jedi-bölcselet is (tehát megfelelően fel van vázolva a mester-padavan-viszony), ám mindezzel már máskor, más könyvben is lehetett találkozni, ezért most nem jelent különösebb érdekességet.

Az e regény kedvéért megteremtett rosszfiú (?), Arwen Cohl kapitány is középszerű, sablonos figura, igazán egyedi jellemzője nincsen (hacsak az nem, amit Luminara Unduli elmesél róla), megkedvelni viszont nincs nagyon idő, mint ahogy hasonlóan klisés társait sem - pl. Rellát -, mert... na, ez spoiler lenne, szóval nem árulom el. A kapitány legénységének egy másik tagja viszont, a rodiai Boiny, a jobban eltalált alakok között van, legalábbis nekem magasan ő volt a legszimpatikusabb és legeredetibb figura az olvasás során.

Természetesen megjelenik Palpatine szenátor is, aki okos tanácsaival Valorum főkancellárt segíti, pontosabban terelgeti - de erről persze csak az olvasó tud, hiszen a drámai feszültségforrás megint csak az, hogy mi ismerjük Palpatine valódi kilétét, ezért érdeklődéssel figyeljük, ahogy a finom manipulációival hogyan befolyásolja az eseményeket. Másrészről viszont kissé szájbarágós módon a 132. oldalon a szenátor kvázi elmondja, mi a terve: "(...) ha elkezd olyan szempontok mentén gondolkodni, hogy a belső rendszerek a külső rendszerek ellen, szektorok a peremvidékek ellen, abból nem lesz egyezség. Akkor az egésznek egyenlőség helyett fejetlenség és széthullás lesz a vége".

Érdemes megemlíteni a twi'lek Orn Free Taa szenátort, aki ebben az esetben Palpatine eszköze, hiszen a kövér alakot használja fel bizonyos coruscanti politikai célok elérése érdekében, miközben azt a látszatot kelti, mintha az önálló döntéseket hozna, a mohóság és pénzsóvárság azonban már annyira megrontotta és elvakította Taat, hogy mindebből semmit sem vesz észre.

A Baljós árnyakban megismert neimoidik is feltűnnek, élükön a Kereskedelmi Szövetség későbbi vezetőjével, Nute Gunrayjel, aki lepaktál a félelmetes Sidious nagyúrral, aki azonban őt is ugyanúgy bábként mozgatja, mint másokat.

Egy kis szerepben feltűnik a későbbi birodalmi nagymoff, Wilhuff Tarkin is (Palpatine egyik ismerőseként), aki ekkoriban még egy jelentéktelen, ám később fontos politikai szerepet kapó bolygó kormányzóhelyettese. Bár személye nem túl kiemelt a történet során, mégis sikerült érdekes karakterként ábrázolni, ami alighanem a szerző azon képességének "előfutára", hogy a negatív szereplők jobban "fekszenek neki", Tarkin megjelenése, beszédmodora és jellemzése pedig remekül előrevetíti a Csillagok háborújában felbukkanó szereplőt.

A regény eleje és közepe nem mondható túl izgalmasnak; a cselekmény csak a vége felé gyorsul fel és válik érdekfeszítővé, a legvégén lévő végkövetkeztetéseket viszont pont nem kellett volna kimondani, hiszen ezekre olvasás közben magától is rá tud jönni az ember (ill. rá kellene). Pl. a Jedi Tanács aggódik azért, hogy "mintha egy titokzatos sötétség ébredezne, azzal a szándékkal, hogy szétszéledjen a Galaxisban". Az egész regény erről szólt, szóval felesleges a lényeget így összefoglalni (bár egyeseknek ezek szerint szükségük van ilyesmire...).

A magyar fordítást ezúttal is Szente Mihály készítette, ami a szokásos magas színvonalat jelenti. A szóhasználat és a fogalmazás megfelelő, magyartalanságok, nyelvtani hibák nincsenek - arról meg nem Mihály tehet, hogy a forrásregény nívója ezúttal némiképp elmaradt attól a szinttől, ami általában jellemzi a Star Wars-könyveket.

Mint korábban, sajnos most is akad néhány apró hiba: például a legszembetűnőbb a padawanok esetében a konty szó használata, a Jedi-tanítványoknak ugyanis nincs kontyuk, ellenben két hajfonatuk van, egy hosszabb és egy rövidebb. Ezek inkább copfok, ha már nevezni kell őket valahogy, míg a konty egy másfajta, szorosabb hajviselet.

Mivel történetesen megvan az angol nyelvű regény is, utánanéztem, és ott a tail szót használja először a szerző, amikor Obi-wan frizurájáról ír, ami "hajas" kontextusban kb. lófarkat, copfot jelent, míg a kontyot bunnak nevezik angolul. Apróság talán, de sokat számít, hiszen a körte és az alma sem ugyanaz, hiába gyümölcs mind a kettő.
A konty szó később előfordul úgy is, hogy hajviseletként valakinek a vállát verdesi - 179. oldal -, a 237. oldalon pedig egy "szoros konty lengedezik" az egyik szereplő tarkóján. Ha valami szoros, az hogyan tud lengedezni? Oké, eredetileg is valami ilyesmit írt Luceno, de ilyenkor van az, hogy a fordítónak "felül kell bírálnia" az angol szöveget, műfordítania kell, hogy logikailag is rendben legyen a fordítás, ne csak "nyelvileg".
Hajas témánál maradva, a 299. oldalon Obi-wan "homlokán lengedezik" a vékony padavanfonata, holott az a fej hátsó részén, a fül mögött lógva található, nem pedig a homloknál.
Ezeken kívül akad még egy betűhiba (aposztróf van egy á betű helyett), ill. korábbi, magyar nyelvű regényekben (pl. az X-szárnyúak-sorozatban) már megjelentek a verpinek, akiket akkor így neveztek, nem pedig verpine-nak, ahogy angolul kell írni (ejtsd: verpájn). De ezek már tényleg apróságok, az olvasás élményét annyira jelentősen nem befolyásolják.

Összességében tehát egy közepes(ebb), nem túl eredeti, de azért az átlagos szintet megbízhatóan teljesítő regény lett A megtévesztés leple, ami ugyan újdonságokkal nem igazán szolgál, viszont némiképp finomítja a meglévő Star Warsos "ismereteket". Amolyan "egy sorozat gyengébben sikerült darabja".