A rajtaütés 2.

Néhány éve nagy meglepetés volt A rajtütés című indonéz akciómozi, amely átszámítva alig 1 millió dollárból készült, ehhez képest majdnem a tízszeresét (!) profitálta, és bár gyanúsan hasonló sztorija volt, mint a Dreddnek, ez nem jelentett akadályt, hogy végigtarolja a világot. A nagy sikerre való tekintettel nemrég elkészült a folytatás, de egy harmadik rész is tervbe van véve, sőt egy remake-re is számítani lehet, elmondható tehát, hogy Gareth Evans író-rendező nagyon belenyúlt a tutiba. Ám ahogy az lenni szokott, ha egy recept az adott körülmények között beválik, az másodszorra már nem biztos, hogy ugyanúgy működni fog. Noha az eddigi visszajelzések hajlamosak szuperlatívuszokban beszélni A rajtaütés 2.-ről (az ausztrál plakátra pl. egyenesen azt írták, hogy "Minden idők legjobb akciófilmje"), az imdb-n meg 8,8 csillagon áll, a valóság közel sem ennyire rózsás.


Ami az első részben a remek hangulatot és drámai feszültséget adta, nevezetesen a lezárt toronyházban rekedt kommandósok harcát a kegyetlen gengszterekkel, az most teljesen eltűnt, helyette egy sokszereplős és sokhelyszínes, beépülős zsarus, maffiás alapsztori van, kicsit hasonló a hongkongi Szigorúan piszkos ügyekhez, néhol a Szemtől szembenhez, meg talán egynémely Scorseséhez. A lényeg, hogy a fedett zsaru egy idő után már nem tudja eldönteni, hogy rendőr-e még, vagy már ő maga is bűnöző. 2014-ben ez már közel sem eredeti ötlet, ráadásul ezzel épp az előzmény lényegét sikerült maximálisan kilúgozni. Ami azt illeti, szerintem nem is kellett volna folytatni az első filmet, mert az úgy volt kerek és jó, ahogy láttuk, abban a sztoriban nem volt több.

Evans mindenesetre másképp gondolta. A mostani történet arról szól, hogy az egykori kommandó túlélőjét, Ramát, beszervezik egy speciális különítménybe, amely a várost uraló szervezett bűnözői csoportokat hivatott felszámolni. Hogy a férfi biztonságban tudja a családját, belemegy a dologba, és Yuda álnéven börtönbe kerül, ahol megmenti az egyik nagyhatalmú gengszterfőnök fiának életét. A fiú, Uco, rendkívül nagyravágyó, és nem akar addig várni, amíg apja átadja neki a vezetést, ráadásul azzal sem ért egyet, ahogy az a szervezetet irányítja, és alárendeli magát más ázsiai bandáknak (pl. a japánoknak). Hamarosan véres bandaháború tör ki, amelyből Uco óhajt győztesként kikerülni, Rama pedig mindent megtesz azért, hogy élve megússza.

A költségvetés majdnem az ötszörösére nőtt, ami a legelsőtől a legutolsó képkockáig látszik, így tehát nem csak egyetlen helyszín van, hanem sok külső és belső, akad egy durva autósüldözés, feltűnik több ismert ázsiai színész is stb., szóval elmondható, hogy tényleg magasabb fordulatszámon pörög a film. Ez egyfelől jó, mert tökéletesen felnő pl. a hongkongi akciómozik szintjére, másrészről viszont rossz, hiszen a remek alapötlet, amitől az első rész annyira jól működött, most hiányzik; a címmel ellentétben semmiféle rajtütés nincsen, olyan értelemben legalábbis, ahogy az első filmben, biztosan. Ez egy közepesnek is mondható, már sokszor látott maffiatörténet, amit "mindössze" az emel ki az átlagból, hogy Indonéziában (tehát nem "megszokott" közegben) játszódik, és az amerikai mozikhoz képest jóval erőszakosabb és véresebb.

Ez valahol talán Tarantino hatása is, de az a különbség megvan, hogy ebben az esetben az erőszak nem emelkedik groteszk magasságokba, hanem rendkívül naturális, sőt brutális módon kerül bemutatásra. Az ilyesmi sosem menne át az ilyen-olyan, álszenteskedő cenzúra-bizottságokon - pl. az MPAA-én -, ha egy amerikai filmes akarna a hazájában hasonlót készíteni. Esetleg független alkotásként tudna érvényesülni, de nagy stúdiófilmként soha. Vagy talán a legszigorúbb korhatár-besorolással, de az meg egyet jelentene a bukással... lásd megint csak a Dreddet.

A színészek általában véve jók, igazán kiemelkedő játékra egyikük esetében sem kell számítani, de hát ez nem is olyan fajta film, ahol ilyesmire szükség volna; a közönség nem ezért ül be a moziba, hanem hogy cséphadaróként verekedő szereplőket és véres akciójeleneteket lásson. Ezen a  téren már sokkal jobban teljesít A rajtaütés 2., rengeteg a bunyó, az elején ugyan kissé rövidebbek, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy válnak egyre hosszabbá, bár azért még mindig tarthattak volna tovább is (a konyhai összecsapás talán az egyetlen kivétel), ráadásul az is elég jó lett volna, ha egy hangyányit kevésbé rángatják a kamerát, mert emiatt néhol alig látni valamit - ráadásul a kaszkadőrök is iszonyú gyorsan mozognak. (Hol vannak már a Mortal Kombat nyugdíjas tempójú simogatásai...)

A pozitívumok közé sorolhatók még az "egyedi" bérgyilkosok: a két kalapáccsal hentelő Hammer Girl, és a fém baseballütővel daráló Basball Bat Man, de viszontlátjuk az első film Mad Dogját is.

Jó a fényképezés, ellenben néhol túlságosan sűrű a vágás, a legnagyobb gond viszont a hosszúság. A 150 perc egyszerűen túl sok és túl tömény, ráadásul nem egy helyen túlságosan le is lassul a tempó, némely jelenetre meg simán csak nincs szükség, mert semmit sem (vagy nem sokat) tesz hozzá a történethez (pl. Mad Dog és a nő dialógja). Az előd a maga alig 100 percével jóval egységesebb és "egészebb" volt, itt viszont több felesleg akad, ami indokolatlanul növeli a filmhosszt. Nem kezd feltétlenül a néző fészkelődni a székében, de talán jobb lett volna megmaradni olyan 120 perc környékén (megint csak: a kevesebb több).

Egynek nem rossz A rajtaütés 2., de mint a legtöbb esetben, egy folytatáshoz nem elég csak annyi, hogy visszatérnek az első rész szereplői és több az akció.