Emlékszünk még A nyár királyai című filmre? Na, a téma némely tekintetben hasonló, viszont szerintem ez jobb, ugyanakkor furcsa módon ezt a kedves kis mozit eddig nem mutatták be a hazai filmszínházak, és persze DVD-n sem jelent meg. Ha a Királyokat alkalmasnak találták forgalmazásra, akkor ezt vajon miért nem? Pedig ez is megjárta ám a Sundance-t, díjat is nyert, a külföldi közönség és a kritikusok is kedvelik... na, mindegy, a magyar forgalmazók útjai még mindig kiismerhetetlenek.
Sutter végzős középiskolás srác, aki nem veti meg az italt. Nem sok gondja akad az életben; kizárólag a jelennek él, jól elvan a haverjaival, gyönyörű barátnője van (igaz, a lány ki is dobja a film elején, de ez nem szegi kedvét Sutternek), a munkahelyén is kedvelik, vagyis látszólag semmi nem árnyékolja be laza mindennapjait. Egy átbulizott éjszaka után egyik iskolatársa, Aimee házának udvarán ébred, így ismerkedik meg az addig nem különösen észrevett, átlagos lánnyal, akivel hamarosan megkedvelik egymást. A fiú addig gondtalannak tűnő élete mérföldkőhöz érkezik, ennek okán pedig mérlegre kerülnek a korábban eltitkolt vagy elhallgatott nehézségek.
Az első és legfontosabb jellemzője a filmnek az életérzés, aminek megértéséhez és átéléséhez nem is kell feltétlenül amerikainak lennünk, bár nyilván a nagy pocsolyán túl jobban magukénak tudja érezni a célközönség a film mondandóját és hangulatát (és az olyan tipikus momentumokat, mint a végzősök bálja, az egyetemre való utazás stb.).
A "függetlenség" ebben az esetben is nagyon jót tett, sikerült ugyanis elkerülni a nagy stúdió-produkciókra jellemző rózsaszín cukormázat és túláradó nyálat, na meg a legtöbb klisét is, bár azért néhány apróság így is ismerősként köszön vissza más filmekből (pl. a Good Will Huntingból), ezek azonban szerencsére közel sem annyira hangsúlyosak, hogy zavarókká váljanak. Egy játékfilmben nyilván sokat tipizálnak és egyszerűsítenek a cselekményen, hogy az "üzenet" minél érthetőbb legyen, aki pedig ennél többre vágyik, annak ott vannak a dokuk.
Sutter tulajdonképpen akárhol élhetne a (nyugati) világban, éppen ezért válnak hitelessé a problémái, amikkel szembe kell néznie, például a családjának korai szétszakadása, a "nem tudom, mit kezdjek magammal"-mentalitás, de akár a bulizós-ivós életmód is ide sorolható. Egyfajta "white trash light"-ról van szó, bár a dráma sincsen túldimenzionálva (szintén szerencsére), ahhoz viszont éppen eléggé ki lett dolgozva, hogy elhiggyük a felnőttkor küszöbén egyensúlyozó fiú belső konfliktusait, melyek a cselekedeteire is kihatással vannak.
Aimee egy másik tipikusnak mondható karakter; nem tündöklő szépség, sem az iskola legnépszerűbb lánya (franc se érti, miért olyan baromi fontos a népszerűség és az ezzel járó "dicsőség" az amerikaiaknak...), ellenben szereti a sci-fit és a mangákat, anyja helyett dolgozik, nem mindene a pasizás, szóval sokak szemében talán "csodabogár". Visszafogottabb mentalitásával ő képviseli a "horgonyt" Sutter mellett, ugyanakkor sok szempontból (pl. hiányzó apa) rokonlelkek is, ezért képesek jól kijönni egymással (amolyan borsó meg a héja...)
A történet leginkább megsüvegelendő momentuma az, hogy messziről kerüli a megszokott és már unalomig ismert drámai fordulatokat, így tehát nincsen a megismerkedés és a szerelem kibontakozása után nagy összeveszés, sem nagy kibékülés (és az ezzel járó látványos összeborulás, jöhet a stáblista...), ehelyett lényegesen "átlagosabb" módon kerül bemutatásra Sutter és Aimee kapcsolatának alakulása, és annak próbatétele is, itt viszont közel sem holmi tizenkettő-egy-tucat tinivígjáték műkonfliktusáról van szó.
Az a bizonyos "kémia" remekül működik a két főszereplő, Miles Teller és Shailene Woodley között, játékuk pedig néhol már-már amatőrnek mondható, ám ezúttal ez dicséret, hiszen szinte úgy játszanak, hogy közben nem játszanak, mintha csak két valódi fiatal nyomában lennénk egy kamerával. A beszédük, a viselkedésük rendkívül természetes, maníroktól mentes, mindez pedig sokat tesz az amúgy simán nyál után kiáltó sztorihoz (vagy - mázlinkra - elvesz tőle...? nézőpont kérdése). Lám, ennyit jelent a tehetség, na meg a remek színészvezetés és rendezés, ami James Ponsoldt érdeme.
Az alig 2,5 millió dolláros költségvetésbe (ami amerikai filmes mércével kb. semmi, ehhez képest már 7 millió körül jár a bevétel) még "sztárok" is belefértek, így tehát láthatjuk egy-egy mellékszerepben Kyle Chandlert és Jennifer Jason Leight. Mindketten megbízhatóan, a tőlük elvárható magas színvonalon teszik a dolgukat.
Egy valamire való Sundance-es független filmben mindig szép a fényképezés és kevés a zene, ez most sincs másképp, az operatőri munka ráadásul nem szűkölködik hosszú snittekben sem (pl. a tóparti beszélgetés vagy a szexjelenet), érdekes módon viszont nincsen kézikamerázás, ami pedig eléggé gyakorivá vált az utóbbi időkben, most viszont egyáltalán nem hiányzik, sőt a rázkódó kép éppen hogy felesleges és zavaró lett volna.
Kedves, szívet melengető film, remek színészekkel és hangulattal, feltétlenül érdemes megnézni, akár többször is. Hiteles és szerethető, ez a két varázsszó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése