A holnap határa

Doug Liman, a rángatózó kamera (újra)feltalálója, és az elmúlt évek egyik legkedveltebb akciófilm-rendezője (Bourne-sorozat, Mr. és Mrs. Smith, Hipervándor) Brad Pitt vagy Matt Damon után ezúttal is egy nagy sztárral fogott össze, ennek eredménye pedig egy egész érdekes alaptörténettel bíró sci-fi-akció lett, amelyről sokaknak valószínűleg az Idétlen időkig jut eszébe, ahol a főhős szintén állandóan ugyanazt a napot élte újra. A két film közötti hasonlóság azonban itt véget is ér.

A nem túl távoli jövőben a Földet kegyetlen idegenek támadják meg. Az emberiség összefog, és megpróbálja felvenni a harcot a hódító földönkívüliekkel (lásd még Starship Troopers). A megnyerő mosolyú William Cage őrnagy az egyesített haderő egyik kirakatembere, ő nyilatkozik a híradókban stb., általában véve ő a marketinggépezet egyik fogaskereke - ám katonai rangja ellenére egyetlen percet sem harcolt a frontvonalban. Egy napon azonban mégis Franciaországba vezénylik, ahol egyből bele is kerül a mélyvízbe: különleges exopáncélt adnak rá és ledobják valahol Normandiában, egyenesen egy csata közepébe, ahol elég hamar nem túl dicső halált is hal. A másnap pontosan ugyanúgy kezdődik, ahogy először: jön a pitbull-vigyorú őrmester, beosztják egy szakaszba, kiviszik a frontra, egy idegen ismét elkapja a zöldfülű újoncot, aki újból meghal. Másnap pedig minden kezdődik előröl. Cage hamarosan rájön, hogy egy önismétlő időhurokba került, miután egy idegen lény vére ráfröccsent. A feltámadás képességével azonban nincsen egyedül; a hadsereg egyik legjobb harcosa szintén élt már át hasonlót, és talán azt is tudja, hogyan vethetnek véget a látszólag soha véget nem érő ismétlődéseknek.

Tökéletes nyári kikapcsolódás ez a film, amellett még érdekes is, nem csak egy összecsapott tucatzúzás, amivel előszeretettel bombáz minket az Álomgyár (pl. Godzilla). Megvan benne minden, amit egy ilyen filmtől elvárhat a néző, amikor jegyet vált a plázamoziban: gyors tempó, látvány, egy sármos főszereplő, egy csinos nő, néhány elszórt poén, na és persze a világ (az emberiség, az USA, a demokrácia... - lehet választani) kötelező megmentése. Az alaptörténet egész újszerű, a cselekmény pedig abszolút hozza a megszokott és elvárható szintet. Tulajdonképpen ez a film erőssége, de egyben gyengéje is.

Erősség, hiszen Hollywood évek (évtizedek) óta az erre a sémára készült mozikat ontja magából, melyek az esetek nagy részében tökéletesen működnek is. A közönség megszokta, és el is várja az ilyen filmeket, az alkotók pedig tökélyre fejlesztve ki is szolgálják ezeket a megteremtett igényeket; mindenki boldog, hiszen a nézők kellemesen kikapcsolódnak 1,5-2 órára, a stúdióknál pedig csilingel a pénztárgép.

Ám ez a gyengeség is, mivel hiába alkalmazzák az írók és rendezők ezeket a bevált módszereket, akkor is önismétlésről van szó hosszú idő óta. A dramaturgia, a feszültségforrás, a fényképezés, a kísérőzene, a rendezési stílus, a cselekmény gyakorlatilag - kevés kivétellel - mindig ugyanolyan, vagy legalábbis nagyon hasonló, ez pedig a középszert szaporítja. Senki nem mer unikális lenni, nehogy rásüssék az amatőrség bélyegét, ehelyett inkább biztosra megy, és nem hagyja el a járt utat a járatlanért. Ez egyfelől jó, mert egy ilyen rendszer valóban profi szakembereket termel ki magából, ám rossz is, mert nincsen fejlődés; a varjak csak felrebbennek, de aztán vissza is szállnak, és legfeljebb nem ugyanarra a helyre ülnek le.

Mindez közel sem jelenti azt, hogy A holnap határa rossz film lenne. Egyáltalán nem az, még csak bántóan közepes sem, csak éppen nem kiemelkedően jó, mivel az időmanipulációs alaptörténeten kívül lényegében semmilyen újdonság nincsen benne (az Elysium óta már az exopáncél sem az).

A pazarul megkomponált és bősz kézikamerázással rögzített csatajelenetek megidézik az ilyen téren etalonnak tekinthető Ryan közlegény megmentését, van némi városzúzás (amerikai metropolisz helyett most megint Európa kapja meg a magáét... London, Párizs), nagyon jók az effektek (az exopáncélok különösen), és a színészek is derekasan teszik a dolgukat.

Van vicceskedő őrmester (Bill Paxton), Grumpy Cat-arcú tábornok (Brendan Gleeson), renitens szakasz a kötelező női katonával (nem mellesleg tiszta Aliens...), na és persze Tom Cruise, aki megbízhatóan, profi módon hozza a zsánerébe illő karaktert (lásd még Világok harca, Különvélemény, Oblivion stb.).

Na és persze ott van a film kedvéért iszonyúan kigyúrt Emily Blunt, aki szintén üt-vág-rúg, ahogy kell, és egy jelenetben még szexi is. Ezzel együtt persze továbbra is csak elbűvölő ráadás, de egy ilyen filmben ez kell; senki nem zöldül bele abba, hogy Oscar-díjas alakítást nyújtson, a sztori és a látvány viszont bőven elviszi a hátán a produkciót.

Megvan az ugyancsak kötelező személyiségfejlődés a főhősnél (nagyszájú, gyáva kukacból felelősségtudatos katona válik), na és persze a hepiend is, aminek a végén kiderül, hogy... na, de ez spoiler lenne.

A megszokott agyrágóknál némiképp értelmesebb, szórakoztató film lett A holnap határa, bár az is igaz, hogy már másnap nem fogunk rá emlékezni, mivel nem sok maradandó akad benne, amivel kitűnne az átlagos látványfilmek közül.

A régóta bevált kenyérrecept tehát ezúttal is pontosan ugyanolyan eredményt hozott: nagyon szép, finom, ropogós, illatos kenyeret sütött a pék, csak hát mi már nagyon régóta kenyeret eszünk, és jó lenne olykor némi kalács is (vagy briós, croissant stb.).

Megjegyzés: habár sokan a már említett Idétlen időkigre asszociálnak az alapsztori kapcsán, nekem mégis az egyik Xena-epizód jutott eszembe, mégpedig a Minden úton jártam már című rész (s3e2 - Been there, Done that), amelyben a harcosnő pontosan ugyanígy élt újra és újra egy bizonyos napot, pontosan ugyanúgy próbálva megakadályozni egy bizonyos esemény bekövetkezését, míg a végén rájött, hogy mit is kell csinálnia. Ha már "csórást" emlegetünk, emlegessük inkább ezt.