Így neveld a sárkányodat - Hazatérés

Bár az Így neveld a sárkányodat-filmtrilógia (és tévésorozat) véget ért, a történetben és a figurákban bőven van annyi lehetőség, hogy ha egész estés folytatás nincs is (még), egy rövid epizód erejéig azonban vissza tudnak térni; pontosabban: haza, ahogy ennek a rövid karácsonyi résznek az alcíme is jelzi.

10 év telt el a harmadik rész eseményei óta; Astrid és Takonypóc boldogan élnek a gyerekeikkel, ahogy Fogatlan is a családjával, távol ember barátaitól. A viking faluban már csak az idősebbek emlékeznek a sárkányokra, így az ifjú törzsfőnök - Bélhangos hathatós segítségével - elhatározza, hogy ünnepi színházi előadást rendez, hogy így meséljen a falu fiataljainak saját és apja egykori kalandjairól a repülő tűzokádókkal. Eközben Fogatlannak is hiányoznak a barátai, így fejébe veszi, hogy meglátogatja őket, kicsinyei azonban keresztül húzzák a számításait.

A Hazatérés szerencsére nem elégedett meg a sorozat fapadosabb megoldásaival, így technikai és kreatív fronton is magas színvonalú, mozifilm-minőségű produkciót kapunk a DreamWorkstől.
Egy kivételével (Jonah Hill) az összes szinkronszínész visszatért a szerepébe (még Gerald Butler is egy flashbackben), Valka viszont kimaradt a cselekményből, így Cate Blanchettet is hiányolnunk kell.
Az alig 21 perces játékidő (aminek végén amúgy a harmadik rész fináléjának jeleneteit láthatjuk a stáblista alatt) épp elég arra, hogy az összes kedvelt karakter felbukkanjon, jut idő néhány verbális és vizuális gegre is, a kölyöksárkányok pedig még mindig szupercukik.
Főgonosz ezúttal nincsen, a sztori nem harcra, hanem a kellemes emlékezésre van kihegyezve.

Freaks

Amikor Stephen King Tűzgyújtója találkozik egy karcos X-Men-eredetsztorival és a Hősökkel, abból vagy valami rendkívüli, vagy valami ordas nagy bukás kerekedik ki. A Freaks valahol ezek között van.

Henry és kislánya, Chloe tökéletes elszigeteltségben él a házukban. Ha bármire szükségük van, a férfi megszerzi, de máskülönben nem lépnek ki az ajtón. Egyáltalán. Hét év telik el így, és az apa ezalatt megtanította a lányának, hogy ha bárki kérdezi, akkor ő normális, amúgy pedig óvakodjon az emberektől, akik rájuk vadásznak. A kislány vágyakozva figyeli a külvilágot, különösen egy fagylaltos autót, aztán egy nap úgy dönt, hogy ha ő tényleg annyira normális, mint ahogy az apja állítja, akkor neki is jár a fagyi.

A Zach Lipovsky és Adam B. Stein alkotta író-rendező-producerduó filmje nem szólt túl nagyot (bár nyert egy rakás díjat kisebb fesztiválokon), pedig egyáltalán nem rossz alkotás, kifejezetten hangulatos, emellett jól is lett megrendezve, ahogy fokozatosan derülnek ki az információk.
Ügyes húzás, hogy a film közel feléig az ember azt hiheti, hogy Chloe apja csak egy mezei őrült, aki paranoiásan fél a külvilágtól és ezt a félelmét rákényszeríti a lányára is - ugyanez viszont már elég lehet ahhoz, hogy a türelmetlenebb néző itt abbahagyja a filmet, holott az igazán érdekes, elgondolkodtató, izgalmasabb részek és fordulatok csak ez után következnek.

Nyilván ezúttal sincs jelentős újdonság a nap alatt, hiszen pl. az X-Men-képregények már évtizedek óta dolgozzák fel a - ez esetben nem mutánsoknak, hanem Szörnyszülötteknek nevezett - különleges képességű emberek történetét, ugyanakkor a téma örök érvényű, legalábbis, amíg létezik antiszemitizmus, rasszizmus vagy bármiféle hátrányos megkülönböztetés nemi, vallási, származási, vagy akármilyen alapon.
A film tehát a látványos külsőségeken túl arról is szól, hogyan képes bármit megtenni egy szülő azért, hogy megvédje a gyermekét egy rettegő-elnyomó társadalmi közegben, ahol vannak a "normális" emberek és vannak "ők", akik valamilyen módon különböznek.

A színészek elég jók; Emile Hirsch mellett magasan kiemelkedik a remekelő Bruce Dern, de feltűnik a Battlestar Galacticából ismerős Grace Park is, a főszereplő kislányt, Lexy Kolker pedig egy ritka kivétel az amúgy elég idegesítő gyerekszínészek között.

Házassági történet

Válás amerikai módra. Ez is lehetne a címe Noah Baumbach filmjének, melyben egy házasság felbomlását veszi górcső alá a maga kissé abszurd amerikai módján. Abszurd, hiszen sok esetben a válás is egy ilyen folyamat az ügyvédekkel, civakodással és vagyonmegosztással. A rendező a rá jellemző komikus formában mutatja meg ezt a cseppet sem könnyű időszakot, amelyhez amúgy a személyes élményei is asszisztáltak (2013-ban vált el).

Ez egy erősen karakter- és színészközpontú film, így a kisebb mellékszerepek is fontosak, azokat is ismert arcok alakítják, pl. Wallace Shawn, Ray Liotta vagy Laura Dern, a pálmát azonban egyértelműen Scarlett Johanson és Adam Driver viszi, akikről immár világos számomra, hogy a Marvelekkel és a Star Warsszal csupán pénzt keresnek, de színészkedni ilyen filmekbe járnak; és persze jóval több is van bennük a Fekete Özvegynél és Kylo Rennél.

A több mint két órás játékidő talán kicsit hosszú, ezt a sztorit 100-120 percben is el lehetett volna mesélni, de azért így sem válik unalmassá.
Külön érdemes kiemelni Driver dalát az egyedüllétről a film vége előtt nem sokkal. Egyrészt milyen jó hangja van, másrészt amit énekel, az is elgondolkodtató.

Az ír

Frank Sheeran egyszerű teherautó-sofőrként kezdett, aztán egy benzinkútnál összetalálkozott egy segítőkész férfival, onnantól kezdve pedig minden megváltozott; Frank egyre befolyásosabb emberekkel ismerkedett meg, emelkedett a ranglétrán, hamarosan pedig a maffia fontos tagjává vált. Egy nap a fuvarozó-szakszervezet hírhedt vezetőjével, Jimmy Hoffaval hozta össze a sors, akivel barátok lettek, de a keményfejű és makacs Hoffa egyre kellemetlenebb szálkát jelentett bizonyos emberek szemében.

Martin Scorsese régi vágású gengsztermozit forgatott a Netflix számára, eközben sokak álma valósult meg: újra együtt játszottak a leghíresebb Scorsese-színészek, Robert DeNiro, Al Pacino, Joe Pesci és Harvey Keitel.

De Niro olyan, mint szokott, Pacino nála erőteljesebb alakítást nyújt (a karaktere miatt is), nekem viszont jobban tetszett Joe Pesci visszafogott, mégis remek játéka. Kiemelném Anna Paquint is, akinek nyúlfarknyi, de emlékezetes szerepe van, és hát azért nem lehetett semmi Al Pacinoval táncolni.

A hírhedt CGI-fiatalítás kapcsán egyetértek azokkal, akik szerint nem zavaróak a digitális ráncfelvarrások; élethűek, természetes hatásúak, viszont az nagyon látszik, hogy mégis csak 80-hoz közeli embereket látunk, hallunk mozogni és beszélni, ami más hangulatot teremt, mint egy fiatalabb színész játéka.

Bár olyan klasszikussá, mint az Aljas utcák, a Nagymenők vagy a Casino, nem fog válni, Az írnek azért így sincs semmi szégyellnivalója. Teljesen korrekt Scorsese-mozi, ami lazán hozza azt a szintet, amit megszokhattunk a Mestertől.

Wonder Woman: Vérvonalak

A kezdetek óta nézem a Warner/DC animációs filmjeit, így elmondható, hogy szemben az előszereplősökkel, a rajzolt produkciók általában jobbak, ami nem csoda, hiszen jóval szűkebb a célcsoport, kisebb a költségvetés, így a kockázat is, ami viszont lehetővé teszi, hogy olyasmik is megjelenjenek, elhangozzanak egy ilyen filmben, ami moziban aggályos lenne, ezért az alkotók nagyobb szabadságot élveznek.
Néha persze így is akad némi mellényúlás, pl. Batman fia, Batman Hush, Batman & Harley Quinn, stb., de ezúttal nem volt probléma, így Wonder Woman legújabb kalandja, ami már a harminchatodik (!) a sorban, egész jól sikerült.

A történet nem akarja újra feltalálni magát, szóval kb. újra megtudjuk, hogyan került Diana hercegnő az USA-ba, majd nem kevés személyes érintettséggel jön egy nagyszabású konfliktus, amit meg kell oldani, majd sok harc után érkezhet a hepiend (és egy stáblista utáni jelenet).
Az egész bejáratott gépezet módjára, megbízhatóan működik, nincs számottevő újdonság, sokszor láttunk már hasonlót, viszont ennek ellenére mindig jó látni a DC legrégebbi szupernőjét kisbugyiban bunyózni. Ja, és a történet nem kapcsolódik a Gal Gadot-féle mozi(k)hoz.

A píszí itt is megjelenik, de azért nem túl agresszív módon a néző arcába kenve; pl. Etta Candy meleg fekete nő lett, így aztán a Warner/DC két legyet is ütött egy csapásra. A főszereplő hangját Rosario Dawson adja, de egy kis szerepben Michael Dorn is hallható.