Kedvelem a minimál-scifiket, hiszen nem lehet minden tudományos-fantasztikus mozi starwarsi űropera. A minimál-scifik kedvelik a mindfuck történeteket, lásd pl. Coherence, Ellenség, Upgrade, I Origins, Felettünk a Föld, ami érthető, hiszen ha nincs pénz sztárokra és elsöprő CGI-ra, akkor megpróbálnak a sztorik terén gurítani valamit, ami aztán vagy összejön, vagy nem. A Synchronicitynek ez végül is sikerül, bár azért oda kell figyelni, egy idő után ugyanis ember legyen a talpán, aki képes követni a cselekményt.
Egy fiatal tudós kifejleszt egy gépet, amivel féregjáratot tud nyitni. Az első kísérlet eredményes; felfedez egy megduplázódott virágot, a kérdés csak az, hogy honnan származik az "eredeti/másolat". Hamarosan kiderül, hogy a dália egy Abby nevű lányé, aki kapcsolatban áll a tudós mecénásával. A megismételt teszt újabb különös duplikációval jár, ami aggasztó kérdéseket vet fel.
Az alapötlet kétségtelenül elég érdekes, és a rendezés sem amatőr, sőt a színészek is egész jók, köztük a húzónév, Michael Ironside. Az időutazás és a párhuzamos univerzumok említése nem csupán technoblablaként jelenik meg, van hangulat is, egyedül a nehezen követhető sztori az, ami kicsit felemássá teszi az élményt.
Paul Dano rendezői debütálása látszólag nem nagy eresztés, ám az 1960-as években élő, eleinte rendben lévő(nek tűnő), de végül felbomló család története nem kevés érzékenységről árulkodik, emellett pedig megy a színészvezetés is, ami Carey Mulligan és Jake Gyllenhaal kiváló játékában köszön vissza.
Dano hatásvadászattól mentesen, egy kamasz fiú szemén át mutatja be a válás folyamatát, kezdve a kvázi kiváltó okkal, ami után elindulnak az események.
Tipikus fesztiválfilm, abból is jobb fajta, ami a relatíve "kevésbé mozgalmassága" ellenére is képes megragadni a nézőket.
Ugyan még nincs vége 2019-nek, de nálam már megvan az év filmje, ami a Joker.
Nem képregényfilm, hanem "csak" egy film, ami viszont több szálon kapcsolódik a Batman-univerzumhoz. A legnagyobb röhögés közepette is végtelenül szomorú történet egy emberről, aki részben önmaga, részben a társadalom hibájából a káosz útjára lép, mert számára már csak ez maradt.
Joaquin Phoenix félelmetesen nagyot alakít, talán még Heath Ledgert is túlszárnyalja (de közben több jelenetben is tiszteleg barátja emléke előtt); ez pedig minimum Oscar-jelölést érdemel, de sokkal inkább az aranyszobrot.
És megszületé a kaiju, vagyis az óriásszörnyes rémfilm. Nem meglepő módon a japánoknak köszönhető a műfaj létrejötte, ami egy dolog, hiszen a japán mítoszok és mondák között számos furcsa lény fordul elő, de hogy mindezt alig 10 évvel a második világháború és a két atombomba után csinálták meg, az minimum bámulatba ejtő.
Mai szemmel nézve azért bőven eljárt már az idő Ishirō Honda filmje fölött, és most nem feltétlenül a trükkökre gondolok, bár nyilván valahol megmosolyogtató napjaink CGI-varázslatához képest a gumiruhás ember-szörny és a számtalan makett épület és jármű.
Sokkal inkább arról van szó, hogy egy mai filmhez képest lényegesen kevéssé kidolgozott a történet (vagyis hát sokkal egyszerűbb), a dramaturgia és a feszültség sem úgy működik (nyilván), mint egy mostani film esetében, ám 65 éve igencsak más idők jártak, különböztek az elvárások, igények és filmnézési szokások, pláne Japánban, ami ekkoriban még a háborús sérüléseit nyalogatta, melyek testileg talán behegedtek, de a gombafelhők látványa alaposan beleégette magát a japán köztudatba és kultúrába, így a lelki sérülések jobban megmaradtak.
Érdekes módon, az atomenergiától való félelem és az ebből fakadó pacifista szemlélet mellett megjelennek a környezet- és kvázi állatvédelmi gondolatok is (ezek ma már közhelynek számítanak), és persze egyfajta szembenézés és felelősségvállalás is a háború során elkövetett bűnökért és az okozott pusztításért.
Szigorúan a saját korszakában és keretei között kell tehát vizsgálni az első Godzillát és annak üzenetét.
Sokak álma valósult meg, amikor a modern "utcai akciófilmek" (egyik) mestere, Michael Mann újra összehozta a két színészistent, Al Pacinot és Robert De Nirot. Aztán talán pici csalódást is érezhettek, hogy a legendák találkozása egy alig néhány perces jelenetben valósult meg, az is egy szolid kávézás volt egy út menti büfében - viszont az az egy jelenet olyan, hogy hú!
Amíg a The Irishman kapcsán újra együtt láthatjuk a két óriást, "meg kell elégednünk" egy közel három órás epikus összecsapással az érem két oldala között, ahol csak az egyik fél győzhet, de hogy ki lesz az, aki túléli a másikat, jórészt a szerencsén és a véletlenen múlik.
Az utóbbi időkben (ismét) nagy divat lett a vegetáriánus és vegán életmód; érvek és ellenérvek - na, meg ezek (olykor habzó szájú) képviselői - feszülnek egymásnak, hogy akkor most mi is az egészséges, valóban szükségünk van-e húsra és általában állati eredetű élelemre.
Sajnos, az ilyen vitákban ritkán hangzanak el reális alternatívák, hogy pl. mégis hogyan lehetne megoldani 7,5 milliárdnyi embert élelmezését, mi lenne azokkal a százmilliókkal, akik közvetve-közvetlenül az élelmiszeriparból élnek, de önmagában az a tény, hogy a téma napirenden van, azt jelenti, hogy a probléma valós és nem lehet a szőnyeg alá söpörni.
Louie Psihoyos dokumentumfilmje, melynek többek között Arnold Schwarzenegger, James Cameron, Lewis Hamilton, Pamela Anderson és még egy rakás híresség volt a producere, James Wilks, egykori MMA-harcos segítségével igyekszik meggyőzni a nézőt a növényi alapú étrend előnyeiről, miközben a szokásos dokus eszközökkel (beszélő fejek, stb.) mutatja be a témát.
Bár a téma kétségkívül érdekes, vita- és gondolatébresztő, személy szerint nekem a totális elfogultság volt a legnagyobb problémám, vagyis hogy a rendező egyetlen szóra sem méltatta a "másik oldalt", a húsevőket, ilyen formán viszont a feketéről is be lehetne bizonyítani, hogy fehér, a Földről meg azt, hogy lapos, hiszen csak elegendő támogató nyilatkozat kell, odarakunk pár híres arcot meg "szakértőt", alátámasztjuk néhány "ténnyel", és már készen is vagyunk.
Szóval kiegyensúlyozottságot ne keressünk, mint ahogy szerintem valódi objektivitást sem, hiszen ezerszámra dobálóznak az orvosi és tudományos szakkifejezésekkel - ilyen vitaminok, olyan őskori fosszíliákon alapuló "bizonyítékok", amolyan statisztikák, vizsgálatok és tanulmányok -, de számomra ezek nem voltak meggyőzőek, épp "másik oldal" hiánya miatt.
Persze, oké, egy rendezőnek joga van azt és úgy csinálnia, amit és ahogy akar, de nekem hiányzott az érvek összecsapása, a pro és kontra, ami alapján én (vagyis a néző) eldönthettem volna, hogy kinek hiszek, mit gondolok erről az egészről, hogyan illik bele a világképembe.
Itt csak az van, hogy ezerrel nyomják, hogy tessék növényi alapú étrendet fenntartani, mert az jaj, de csudijó, olyan erős leszek tőle, mint Patrik Baboumian, de nem kapok döntési lehetőséget. Ez meg szerintem nagyon kevés egy ennyire fontos téma esetében. Ezzel együtt a film
Michael Mann a - nevezzük így - utcai akciófilmek új generációs egyik legjobbja, aki a 80-as években a Miami Vice-szal, 10 évvel később a Szemtől szembennel mutatta meg, milyen jól tud hangulatot teremteni és persze akciót rendezni.
2004-es filmje több szempontból is különleges.
A történet szerint egy Vincent nevű férfi beül Max taxijába, az utazás során pedig kiderül, hogy a férfi bérgyilkos és megadott útvonal szerint haladva végez kiszemelt áldozataival. Max próbálna menekülni, de Vincent fenyegetése és személyes karizmája miatt kénytelen vele tartani a los angelesi éjszakában.
Ez volt Michael Mann első mozija, amit digitális kamerákkal (is) forgatott, ami egyrészt meg is látszik, hiszen nincsen az a megszokott, tipikus filmes hatás a képekben, másrészt viszont a natúr, nyersebb, videósabb látványvilág másféle hatást kölcsönöz a jeleneteknek; sokkal valóságosabbak lesznek.
Tom Cruise karrierje során nem sok rosszfiút alakított, noha ez baromi jól áll neki (lásd még pl. Interjú a vámpírral), színésztársa, Jamie Foxx pedig totálisan képes felnőni mellé, egyáltalán
nem vész el Tom "sztárnyékában", sőt ez volt az a film, ami igazán feltette a nevét a palettára (egy év múlva pedig, ugye, jött az Oscar a Rayért).
Van kötelező eyecandy Jada Pinkett Smith személyében, akinek szerencsére nem csak a csinibaba felszínes karaktere jut, továbbá feltűnik még Mark Ruffalo és Javier Bardem is.
A történet itt-ott kicsit suta, pl. Max és Annie kapcsolata nekem erőltetettnek tűnt, de legalább megadja a keretes szerkezetet, az egész filmet pedig áthatja egyfajta filozofikus hangulat, ami leginkább
annak köszönhető, hogy a főbb figurák, a köztük lévő viszonyok, a párbeszédeik remekül vannak megírva,
és hogy kiválóan működik a kémie Cruise és Foxx között.
