Csillag születik

Jelentem, kihívója akadt Rami Maleknek a jövő évi Oscar-gálán, mégpedig Bradley Cooper személyében.
Ha a legjobb férfi főszereplő díját mégsem vinné el, a legjobb rendezőjére akkor is esélye lenne, plusz akkor már Lady Gaga is a legjobb női főszereplőjére (mivel a legjobb betétdalért járót úgyis megkapja, ide a rozsdás bökőt), sőt, én Sam Elliottnak is minden további nélkül adnék aranyszobrot, de akár a legjobb filmnek járó díjat is a Csillag születik legfrissebb feldolgozása kapná meg.

Ki gondolta volna, hogy a szépfiúból komoly színésszé váló Cooperben ilyen rendezői tehetség bújkál, ami nem csak egy nyálas, átlagos iparosmunkát eredményezett, hanem egy szívvel, lélekkel rendelkező mozit?
Coopernek volt mondanivalója, törődött a karaktereivel, és a főszerepet sem csak azért játszotta el, mert megtehette. Tényleg remélem, hogy nem csak egyszeri fellángolásról van szó, hanem látjuk még a kamera mögött, akár saját magát is rendezve.

Lady Gagáról eddig is lehetett tudni, hogy fantasztikus zenész, de színészként is parádés, vagy Cooper ezt tudta kihozni belőle, ami szintén nem semmi.

A film talán picit hosszú a több mint két órás játékidejével, de ez az egyetlen, amibe bele lehet kötni.

A Sunset Limited

Tommy Lee Jones 2011-ben rendezte meg a Cormac McCarthy által írt színdarab alapján ezt a tévéfilmet az HBO számára.

Két férfi ül egy lakásban. Beszélgetnek. Hamarosan kiderül, hogy az egykori elítélt bűnöző, azóta vallásossá lett "Fekete" megmentette a Professzornak nevezett "Fehér" életét, amikor az öngyilkosságot kísérelt meg. A kialakuló vita során előkerül a hit, ami Fekete életét alapvetően meghatározza.

Nem könnyű alkotás, és most nem arra gondolok, hogy Jones és Samuel L. Jackson 1,5 órán keresztül nyomja a sódert (bár zömében Jackson), hanem a felvetülő témákra, melyek között akad filozófia, vallás, erkölcs... meglehetősen tömény ez így egyben, nem is mindig tudtam követni, na és a legfontosabb, hogy nem is voltam képes azonosulni (szerencsére) a központi témával, az öngyilkossággal.

Egy kétszemélyes kamaradráma színpadon valószínűleg jobban képes működni, filmen viszont nehéz dió, hiszen lényegében semmi nem történik, ezt kell viszont vizuálisan és dramaturgiailag úgy megoldani, hogy a néző ne aludjon el 10 perc után. Jones rendezésében ez a veszély ugyan nem fenyeget, de ha valakit nem érint meg a film (mint pl. engem), akkor igazából tényleg csak Jackson parádés alakítására lehet figyelni, bár Jones-nak is akadnak jó pillanatai, de ez a mozi láthatólag nem róla szól, max annyiban, hogy izgathatta a sztori és annak mondanivalója.

A hitehagyott

Nem semmi, hogy a Taxisofőr veterán írója, Paul Schrader, "lazán" összedobott egy ezerszer jobb és értékesebb filmet, ami értelemben és főleg mondanivalóban (plusz színészi játékban, fényképezésben, dramaturgiában, stb...) köröket ver százmilliós szuperprodukciókra (Jurassic World, szuperhősös bármi).

Kár, hogy az ilyen filmek elkerülik a szélesebb közönséget, pedig jóval többet adnak puszta szórakozásnál, és én épp az ilyesmit keresem, ezért örülök, hogy megnéztem az önmagával meghasonlott református pap történetét.
A tiszteletes figurája (és amúgy az egész cselekmény) sok hasonlóságot mutat a már említett Scorsese-kultfilm főszereplőjével, aki szintén meg akarja tisztítani a világot a mocsoktól, és itt is egy nő az, aki befolyásolja végül a férfi tetteit.

Érdekes vizuális eszköz a régimódi, 4:3-as képarány, rendkívül nyomasztó a hangulat, csupát 2-3 percnyi zene hallható a majd' két órás film alatt, Ethan Hawke nyúzott arca és reszelős hangja pedig minimum egy Oscar-jelölést be fog hozni (bár kérdés, mennyi esélye lesz a favorit Rami Malek mellett).

Vajon Isten megbocsát nekünk? Én ugyan nem vagyok vallásos, de amíg ilyen filmek készülnek, szerintem meg.

Kszi, Simon

A teljesen átlagos életet élő gimis srác, Simon, meleg, erről azonban a környezete mit sem tud, a fiú titkolja irányultságát, ám egy napon felfedez egy blogbejegyzést, amit egy Blue nevű ismeretlen írt, a szövegben pedig mintha a saját gondolatai tükröződnének. Hirtelen elhatározásból álnéven levelet ír "sorstársának", ezzel pedig olyan eseménysorozat indul be, ami örökre megváltoztatja Simon életét.

Felemásak a benyomásaim erről a filmről. Egyfelől fontos alkotás, hiszen a melegség sokáig tabunak számított az amerikai filmekben, ezért mindenképp jó iránynak tartom az elfogadás felé, hogy Hollywoodban ilyen módon is foglalkoznak a témával (és nem csak a szokásos "buzis poénokat" sütik el, bár egy-két humorbonbonocskát azért itt is eldurrantanak).

Ugyanakkor Greg Berlanti rendezése akkor is egy direkt szépelgő, erősen idealizált, nyálas, amerikai cukormázzal leöntött valami, aminek vajmi köze van a valósághoz.

Mivel én magam nem vagyok érintett, erről leginkább egy meleg (brrr... ez a szó is mekkora hülyeség már... aki heteró, az hideg???) valaki tudna nyilatkozni, de gyanítom, hogy elenyésző lehet az olyan esetek száma, ahol ennyire toleránsak az emberek (család, barátok, ismerősök, kollégák). Egy olyan világban, ahol fröcsögve üvöltöznek a Pride résztvevőire, máshol bűncselekménynek számít a homoszexualitás, vagy kimondatlanul megbélyegzik őket, csak azért, mert "mások", egy ilyen kedves, ámde hamis film nem biztos, hogy segít.

A sztori a szokásos amerikai 2/3-os dramaturgiát követi (bonyolódó cselekmény, nagy összeveszés, kibékülés), viszont a drámai feszültség is megvan, ill. a színészek is egész jók, a mellékszereplők pedig ezúttal is ellopják a showt.

Szemet szemért

Ami George Lucasnak az American Graffiti, az Spike Lee-nek alighanem a Szemet szemért.

A hasonlóság - nekem legalábbis - eléggé szembeötlő. Mindketten erősen személyes hangvételű történetet mesélnek el a szűkebb hazájukról és saját fiatalságukról, tipikus figurák jönnek-mennek a szkeccs-szerű jelenetekben, szól a zene, a cselekményt pedig egy nagydumás rádiós arc foglalja keretbe, aki afféle görög kórusként kommentálja a történéseket, reagál azokra és a szereplőkre.

Realista önvallomás, ugyanakkor hiteles korrajz a film a szárnypróbálgató Lee-től, akinek rendező stílusjegyei már itt is tetten érhetőek, de egyszersmind éles társadalomkritika is, ahol a fehérek ugyanúgy megkapják a magukét, akár a feketék. Lee talán humorosnak tűnően mutatja be ezt a világot, elsőre simán ez jöhet le a néző számára, ám minden pajkossága ellenére biztosra vehető, hogy eszébe sincs elviccelni a rasszizmust és a társadalmi feszültségeket; az ironikus kikacsintások mögött nagyon is kemény dolgok húzódnak meg.

Nem mellesleg ez volt az a film, amit annak idején Barack és Michelle Obama az első randijukon megnéztek.

A bűnös

Tehetséges elsőfilmes rendezők szoktak olyan alkotásokkal bemutatkozni, mint a svéd Gustav Möller, és jé, micsoda meglepetés, neki is ez az első játékfilmje.

Igen erős kezdés, annyi szent, pedig a történet (pontosabban, a cselekmény) tulajdonképpen elég egyszerű: Asger Holmot, az utcai rendőrt ideiglenesen áthelyezték a segélyhívásokat fogadó központba. Egymás után veszi fel a telefonokat, míg a vonal túlsó végén egyszer csak egy halálra vált nő jelentkezik, akit a jelek szerint elraboltak. Asger minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy segítsen a bajba jutott Ibennek.

Parádés, bár közel sem újszerű dramaturgiai húzás, hogy állandó, rögzített helyszínen folyik a cselekmény, egyetlen főszereplővel, a néző pedig pontosan olyan ütemben tudja meg az újabb és újabb információkat, ahogyan Asger - de közőben róla is egyre több dolog derül ki, hiszen a fehér furgonba kényszerített nő esete az idő előrehaladtával alapjaiban forgatja fel a rendőr életét, így a címben szereplő bűnös személye sem annyira egyértelmű, mint azt eleinte gondoltuk - sőt!

A történet vége egy felkavaró fordulatot is tartogat, de az igazán zseniális húzás a rendező részéről a nyomasztó hangulat és a hitchcocki/depalmai feszültségkeltés, amitől az ember szinte lerágja a körmeit.

Egyszerre bűn- és bűnhődés-, ill. megváltás-történet; népszerű kifejezéssel élve: durva.