Perfect Blue

Akik a rajzfilmeket - köztük az animéket - komolytalan, gyerekeknek való produktumoknak tartják, azok számára különösen ajánlom Satoshi Kon pszichológiai thrillerét, ami külsőségeit és a sztoriját tekintve is gond nélkül beillene élőszereplős alkotásnak, de ha e figyelmeztetés ellenére egy perverz ötlettől vezérelve valaki mégis leültetné elé a csemetéjét, garantált az évekig tartó terápia.


A történet:

Mima Kirigoe egy népszerű lánycsapat énekesnője, ám úgy dönt, kiválik a trióból, hogy színészként próbálja ki magát. Be is válogatják egy tévésorozatba, ahol eleinte kisebb szerepet kap, ám idővel karaktere fontosabbá válik, ezzel pedig a fiatal lány hírneve is növekszik. A sikerének azonban nem mindenki örül; egy titokzatos alak kezdi zaklatni Mimát, aki nem sokkal később felfedezi, hogy az interneten valaki az ő nevében blogot ír, és látszólag minden szokásával tisztában van. Az egykori popsztár lassan kételkedni kezd a saját épelméjűségében, és még az is felmerül benne, hogy tudtán kívül ő követ el borzalmas gyilkosságokat. Vajon ki a valódi: Mima, az énekesnő, vagy Mima, a színésznő?

Legbelső félelem

Az, hogy a Perfect Blue-ból nem élőszereplős, hanem animációs film lett, egy szerencsétlen véletlennek köszönhető: az 1995-ös kobei földrengés lerombolta a stúdiót, ahová a forgatást tervezték, így a produkció költségvetését drasztikusan lecsökkentették, és "csak" egy animére futotta.

Kétségtelen, hogy ha valódi szereplőkkel ment volna a projekt, valószínűleg csak egy lett volna a hasonló pszichothrillerek sorában, melynek csattanója minimális agymunkával kitalálható. Mondjuk, ez azzal együtt is így van, hogy végül rajzfilm lett belőle; aki életében olvasott már legalább egy Agatha Christie-regényt, annak valószínűleg nem lesz meglepetés a gyilkos kiléte.
Ebből a szempontból tehát nincs újdonság, akár Hollywoodban is készülhetett volna a mozi, viszont az a tény, hogy nem hús-vér, hanem animált szereplőkkel "játszatták el" a történetet, különleges hangulattal ruházza föl a (sokszor) látottakat. (Egyébként 2002-ben mégis csak elkészült az "élő" verzió.)

Mert hát oké, a hollywoodi filmek tocsognak a vérben és gyilkosságokban, egész sorozatokat húznak rá erre a kaptafára, rajzolt formában viszont eléggé ritka az ilyesmi, hiszen az animáció (köszi, Disney...) "hagyományosan gyerekműfaj", legalábbis ez a kép él az átlagemberekben.

Ehhez képest a Perfect Blue tényleg pszicho és tényleg thriller, nem csak nagylelkűen ráaggatták ezeket a műfaji jelzőket. Ha össze kéne hasonlítani egy amerikai produkcióval, akkor pl. Brian De Palma, esetleg David Fincher elsőrangú filmet tudott volna készíteni Yoshikazu Takeuchi regényéből...

...hiszen nekik ugyanúgy belefértek volna a véres jelenetek, mint a meztelenkedés, de közben a pszichológiai vonulatot és az árnyalt karakterábrázolást sem hanyagolták volna el. (Más kérdés, hogy nem ment volna át a cenzorokon a projekt, csak magas korhatár-besorolással.)

A Paprikát is jegyző Satoshi Kon műve közel 20 év után is ugyanolyan erővel hat, mint bemutatása idején, persze, azóta már sok hasonló sztorival lehetett találkozni, így különösebb újdonságra, drámai fordulatokra ne számítsunk - viszont a filmből hozzáférhető a cenzúrázatlan változat is, mely magában foglalja pl. a teljes megerőszakolás-jelenetet, vagy éppen az egyik gyilkosságot. (A vágott és vágatlan verziók közötti különbségeket itt gyűjtötték össze.)


A Perfect Blue újabb cáfolat a japán rajzfilmeket megemészteni képtelenek számára, hogy nem csupán Pokémon és Sailor Moon létezik, ha animéről van szó, hanem bizony betonkemény, cseppet sem gyerekek számára készült történeteket is el lehet mondani ilyen formában.
Ugyan az elmúlt két évtized alatt jócskán megemelkedett a nézők ingerküszöbe, ezért talán nem annyira elementáris az élmény, de azért a másfél órányi izgalom és kellemes borzongás így is garantált.