Mr. Church

Bruce Beresford rendező nevéhez olyan filmek fűződnek, mint pl. a Miss Daisy sofőrje, vagy a Láger az édenkertben. Idén nem kevesebbet sikerült elérnie, mint hogy előhozta Eddie Murphyből a színészt.

A történet:

Charlotte "Charlie" Brooks egyedül él az anyjával. Legnagyobb meglepetésre, egyik reggel egy idegen férfit talál sürögni-forogni a konyhában. Mr. Church eleinte egyáltalán nem szimpatikus a kislánynak, ám megbékél vele, amikor megtudja, hogy csak fél évig fog náluk dolgozni - miután anyja volt szeretője felbérelte, ugyanis a nőnek mellrájka van, és az orvosok ennyi időt jósoltak még neki.

A hat hónapból végül több mint hat év lesz, és az immár tinédzser Charlie Mr. Church-csel közösen ápolja egyre betegebb anyját, aki nem sokkal később meghal. A lány egyetemre megy, két év múlva azonban hazalátogat, és Mr. Church-nél talál ideiglenes szállást. Habár megegyeztek, hogy Charlie sosem avatkozik a magánéletébe, hamarosan felfedezi, hogy a férfi néha részegen ér haza, és egy Jelly's nevű éjszakai klub gyufája van nála, így a szoros, szinte családi kapcsolat ellenére Charlie és Mr. Church viszonya próba elé kerül.

Egy jegyet kérek az érzelem-vonatra!

Kicsit furcsa, hogy ez a film sem jutott el hazai forgalmazásba, bár az is igaz, hogy Eddie Murphy neve manapság már egyáltalán nem cseng olyan jól, mint régen, szóval ez is lehet az egyik oka, hogy (eddig) moziban és DVD-n is elkerült minket a produkció - pedig alkalmas filmszínházi alapanyag, noha nyilván nem tud labdába rúgni a szuperhősök és remake-ek, rebootok mellett - de akkor legalább lemezen hoznák ki, ha pl. egy Életünk apuval megjelenhetett.

Röviden úgy lehetne összefoglalni ezt a filmet, hogy cukormáz némi nyállal megbolondítva, de szerencsére sosem esik át egész testtel a giccshatáron, ennek ellenére többször is szükségünk lesz zsebkendőre, mégis egy nagyon meleg szívű alkotásról van szó, ami lehet, hogy mesterségesen gerjeszti az érzéseket, de a hatás attól még valódi.

Egyszerűen jó látni, hogy ebben az egyre elbaszottabb ócskább világban még számít a szeretet és az összetartozás, még úgy is, hogy egy ilyen filmmel csak kiszolgálják a kedvességre és (mű)érzelmekre vágyó nézők igényeit; direkt az a cél, hogy másfél órára elfeledjük a hülye főnököt, az alacsony fizetést, a neveletlen kölyköket, stb., és elhiggyük, hogy a világ tulajdonképpen csodaszép, ahol mindenki megtalálja a párját, a boldogságot, stb.

Eddie Murphy ugyan nem ezért a szerepéért fog Oscart kapni, de határozott előrelépés a számtalan marhaság után, amit eddigi karrierje során művelt. Most nem vág pofákat, nem nyomja bőrlégzéssel a sódert, ehelyett kifejezetten visszafogottan, és ami fő: komolyan játszik, ami számomra egészen meglepő, mert nem hittem volna, hogy ilyesmire is képes. Túl az ötvenen sokkal inkább ilyeneket kéne csinálnia, nem pedig egy újabb Beverly Hills-i zsarut.


Ezúttal sincs semmi új a hollywoodi nap alatt, de Bruce Beresford tisztességgel levezényelt egy zokogós mozit, ami lehet, hogy elsőtől az utolsó percig mesterkélt, de ettől még működik, és néha ennyi is elég a kikapcsolódáshoz.