Bennfentesek

A nagy dobás dramatizált formában mutatta be a 2008-as gazdasági világválsághoz vezető utat és annak következményeit, Charles Ferguson viszont dokumentumfilmben dolgozta fel a témát, melyért teljesen megérdemelten kapott Oscar-díjat 2011-ben.

Ha eddig azt hittük, hogy a helikopterezés meg Louis Vuitton-táskázás urizálásnak számít, akkor gondoljuk újra a dolgot, mert ahhoz képest, ami a Wall Streeten meg a nagy befektetési bankoknál megy, a mi csöpp kis politikai/gazdasági elitünk a kanyarban sincs.

Háttér:

Akit érdekelnek a részletek, annak a Wikipedián elég jól összefoglalták a válság kiváltó okait és következményeit, de a lényeg nagyjából az, hogy mintegy 30 év alatt az amerikai tőkepiac olyannyira megnőtt, hogy az egész világot behálózó rendszer jött létre belőle. Mivel a különféle szabályozási próbálkozásokat a gazdasági - és a velük szoros kapcsolatot ápoló politikai - elit következetesen lesöpörte az asztalról, csak idő kérdése volt, mikor fog kipukkadni a lufi.

A figyelmeztetésekre fittyet hányó befektetési bankok és egyéb pénzintézetek addig adták-vették egymás között az ilyen-olyan hitelcsomagokat, míg a végén már az egész szisztéma egy átláthatatlan katyvasszá vált, és bár a piramis(játék) csúcsán lévő vezetők százmilliókat és milliárdokat tettek zsebre, csak idő kérdése volt, mikor roggyan meg az építmény.

A Lehman Brothers bedőlése aztán elindította a dominót, amit ugyan sokan csak helyi jelenségnek gondoltak, de végül végigsöpört a világon, emberek tízmillióit döntve nyomorba. Néhány balekot megtettek bűnbaknak, de a valódi elkövetőket azóta sem vonták felelősségre, eljárás nem indult ellenük, börtönbe nem kerültek, vagyonukat megtarthatták, sőt azóta zsíros pozíciókba emelkedtek, hogy ott folytassák az ügyeskedést, ahol abbahagyták.

A kapzsiság jó (?)

A film egyik legmegdöbbentőbb állítása egy kísérleten alapul: emberekkel olyan játékot folytattak, ahol pénzt lehetett nyerni. Az alanyokat CT-ben vizsgálták, és ennek során a kutatók rájöttek, hogy a győzelem hasonló biokémiai reakciót vált ki az agyban, mint pl. a kokain.
Ez gyakorlatilag pénzfüggőséget jelent. Nincs szüksége az illetőnek egy ötödik luxusvillára, méregdrága sportkocsira vagy jachtra, viszont nem tud leállni a harácsolással, olyan erős az addikciója.

Vajon ez mentesíti az ilyen embert a tettei alól? Vagy egy vállrándítással el lehet intézni, hogy "hát bocs, beteg vagyok."? Nyilván nem, és az is valószínű, hogy nem mindenkire hat egyformán a jelenség, talán kell hozzá egy gátlástalan, szociopata alaptermészet is, hogy már tényleg az Isten pénze se legyen elég.

Bárhogy is, a filmből az szűrhető le, hogy van az a bizonyos globális társadalmi 1%, melynek tagjai jó dolgukban azt sem tudják, mit csináljanak, de közben olyan iszonyatos pénzekkel dobálóznak, amit egy átlagember el sem tud képzelni.

Én világéletemben csóró voltam, ennek ellenére sosem vágytam gazdagságra, mivel nincs rá szükségem; a kötelezettségeimen túl némely kedvtelésemre most is tudok költeni (ha szerényen is), de nem tudom elképzelni, hogy elégedettebb, netán boldogabb lennék, mondjuk, 1 milliárd forinttal. Nyilván sok szempontból könnyebb lenne az életem, de szerintem inkább csak problémákat okozna. Így meg legalább megtanulom megbecsülni és beosztani azt a keveset, amim van.

Lefogadom, hogy a filmben nevezett "úriemberek" minimum mosolyognának a véleményemen, aztán kedélyesen szivarra gyújtanának egy százdollárossal. Ők nyilván sokkal nagyobb léptékben gondolkodnak, mint én, ami önmagában nem rossz, csak épp azzal nem számolnak mindig (vagy ha igen, nem érdekli őket), hogy tetteik országokra és óriási embertömegekre vannak hatással.
Mint a pillangóhatás (vagy a patkószeg); lehet, hogy XY bankár megveszi a harmadik Jaeger-LeCoultre aranyóráját, de közben egy kelet-európai melós elveszíti a munkáját, emiatt inni kezd, verni kezdi a családját, elválik, az utcára kerül, ahol a télen halálra fagy. Mindezt egy óra és a telhetetlenség miatt.

Egy másik érdekes és nem kevésbé fontos dolog, hogy az író-rendező szerint a Reagan-kormányzattól kezdve egyetlen további adminisztráció sem tett semmit az egyre kezelhetetlenebbé váló pénzvilág szabályozására, sőt George W. Bush és a világszerte általános népszerűségnek örvendő (és nem mellesleg Nobel-békedíjas) Barack Obama is gond nélkül kinevezett magas állami tisztségekbe olyan embereket, akik közvetve-közvetlenül felelősnek tekinthetőek a válság kirobbanásáért. Ebből is látszik, hogy a politikusok, akár maga az amerikai elnök is, nem többek bábnál, akiket a pénzügyi csúcsragadozók mozgatnak.

A filmben szakértők szólalnak meg, néhányuk pedig egészen bicskanyitogató módon reagál, amikor szembesítik őket az eseményekben betöltött szerepükkel - megint mások pedig egyáltalán nem is vállaltak az interjút, ami - oké, ez eléggé demagóg - többet mond el róluk, mintha kamera elé ültek volna. (Kb. akinek nincs takargatni valója, az nyilatkozik, akinek viszont van valami a füle mögött, az nem.)


Charles Ferguson nem a Michael Moore-i ösvényen halad, vagyis igyekszik objektív maradni, ő maga fel sem tűnik a filmben, az viszont így is világosan kitűnik, hogy roppant alapos kutatómunkát végzett, sok helyre bejutott, sok embert elért, mondanivalóját tényszerűen, adatokkal támasztja alá. Az is fontos, hogy nem vagdalkozik, egyszerűen csak megmutatja az ok-okozati összefüggéseket, és megnevezi a kulcsfigurákat, de közben kerüli a személyeskedést.
Természetesen elhangzanak pénzügyi szakkifejezések is, melyeket elsőre talán nehéz megérteni, viszont szükségesek a lényeg megértéséhez.
Általánosságban pedig a film ítélet az emberi mohóságról, pénzsóvárságról, közönyről, és önzőségről.