Sing Street

Néhányaknak a Rocksuli juthat eszébe John Carney filmjéről, és talán nem véletlenül, hiszen itt is tinik zenélnek, de a Pop, csajok, satöbbi is lehet párhuzam, hiszen a Sing Streetben is akad egy Jack Black-szerű figura, aki szórja a vicces bölcsességeit; ezen kívül van némi áthallás a "gazdasági migrációra", továbbá coming-of-age, dramedy, hamisítatlan 80-as évekbeli hangulat, és persze remek dalok.

A történet:

Dublin, 1985. Válság van; aki él és mozog, Angliába megy munkát keresni.
Hogy pénzt spóroljon, a Lalor család legfiatalabb tagját, Conort a drága magániskolából átíratják egy államiba. A fiú egy nap észrevesz egy csinos lányt az utcán, szóba elegyedik vele, és hogy lenyűgözze, azt mondja neki, hogy modellt keres a zenekara videoklipjébe. Csupán annyi a bökkenő, hogy bandának se híre, se hamva, ám ez nem jelent akadályt, és hamarosan összeáll egy csapat, hogy együtt zenéljenek. Ahogy keresik a saját hangjukat, úgy mélyül el Conor és Raphina barátsága, hiszen a dalok zömét a lány szépsége és személye ihleti.

Barna cipők

Állítólag gitárral jól lehet csajozni. (Nem játszom semmilyen hangszeren; ilyen az én formám...)

A feltörekvő tinibandák sztorija általában hálás filmtéma, hiszen a zenén keresztül számtalan történetszálat ki lehet bontani, és persze kiváló alapot biztosít a felnőtté válás problematikájának bemutatásához is.

Klasszikus útkereső sztori, amikor a fiatal srácot vagy lányt körülvevő közeg annyira vacak, hogy egyedül a zene jelenthet mentsvárat, kitörési lehetőséget, de ugyanennyire önkifejező eszköz is a karakterek számára, na és persze a zenével remekül lehet érzelmeket kifejezni, még jobban is, mint prózában.

Minden adott volt tehát egy jópofa mozihoz, és John Carney élt is lehetőséggel, a végeredmény pedig egy szívet melengető (igen, ez is), hangulatos, nem harsány nevetésre, de folyamatos, nosztalgikus mosolygásra késztető film lett.

Az, hogy éppen a modern népvándorlás újabb csúcsán készül egy ilyen produkció, nem lehet véletlen; a jobb, normális élet reményében történő határátkelés ugyan nem a Sing Street legfontosabb eleme, de mégis meghatározó, ráadásul - hasonlóan számtalan Charlie Chaplin-alkotáshoz - a film legvégén is visszatér, amikor a két főhős elindul az ismeretlen jövő felé.

Az egész filmet körüllengi egyfajta édesbús atmoszféra, amit Raphina szavaival élve boldog szomorúságként lehetne jellemezni, ám ez se nem zokogós, se nem üvöltve röhögős; ebbe jól beleillenek az amatőr színészek és a tipikus alakok, a konklúzió pedig mindenki számára ismerős lehet: all you need is love, tedd meg, amire nekem nem volt lehetőségem, tiéd a jövő, stb.


Bár jelentős újdonsággal ez a film sem szolgál, talán kicsit naivan, de rendkívül kedvesen és barátságosan festi le a 30 évvel ezelőtti világot, és annak életérzését. Nem érzelgős, de mégis bájos, a figurák szerethetők, a dalok fülbemászóak, és persze el is gondolkodtatja a nézőt.