Paprika

2008 környékén láttam először ezt az animét, és bevallom, már akkor sem igazán értettem. Most, másodszori megnézés után is ez a helyzet, pedig a sok tekintetben hasonló Ghost in the Shellt éppenséggel ugyanazért a filozófiai rétegért kedvelem, ami Satoshi Kon moziját is jellemzi.

A Paprikában ugyan nincsen GITS-es cyberpunk vonulat, van helyette viszont sok szimbólum (pl. a pillangók) és társadalomkritika, ami a technikának túlontúl behódolt emberiséget bírálja. Nem mellesleg pedig az Eredet sem jöhetett volna létre nélküle, bár a két produkció párhuzamba állítása már-már közhelyszámba megy.

A történet:

A nem túl távoli jövő Tokiójában az álmokat pszichoterápiás gyógymódra is használják, melynek keretében egy cég kifejleszt egy DC Mini nevű eszközt, mellyel be lehet lépni az emberek álmaiba, de nem csupán megfigyelőként, hanem aktív résztvevőként is, ezzel segítve a páciensek kezelését.
Amikor a még fejlesztés alatt lévő készülékből két példányt ellopnak, Dr. Atsuko Chiba - "álomvilágbeli" alteregójának, Paprikának a bőrében - próbálja megtalálni a tettest, ám sietnie kell, mert az elkövető egyre több ember álmát keríti hatalmába, a valóság és álom közötti határ pedig egyre inkább elmosódik.

Álomarcú lány

Az Animeaddicts ismertetőjében olvastam, hogy ha az ember megpróbálja értelmezni a Paprikát, akkor az, amit mond, többet árul el az illetőről, mint magáról a filmről. Ezzel a kijelentéssel nem tudok vitába szállni - és akkor ezek szerint ez többet árul el rólam, mint a produkcióról.

Nyilván más lenne beszélgetni valakivel erről az animéről, minthogy most e sorokat írom, ahol kizárólag az én gondolataim szerepelnek, de nem tudok reagálni máséira, így nem halad előre az eszmecsere (nincs is), csupán az én benyomásaim dominálnak.

Szerintem az én gondolkodásom nem elég "elvont" ahhoz, hogy az ilyen filmeket úgy legyek képes befogadni, mint pl. néhány ismerősöm, akik kifejezetten szeretik az ehhez hasonló, többrétegű, pszichologizáló történeteket, képesek azonosulni a cselekménnyel és a szereplőkkel, megértik azok motivációit, stb.

Furcsa, hogy a Ghost in the Shellnél ez megy nekem, a Paprikánál viszont nem, noha annyira számottevő különbséget nem érzek a két világ között.

Hogyan fog akkor ebből az írásból épkézláb kritika születni? Gyaníthatóan sehogy, mert a film olyan dolgokat sorol föl, melyek tőlem személy szerint elég távol állnak, olyasmibe pedig nem akarok belemenni, hogy ilyen a dramaturgia, amolyan a rajztechnika, mert ezekkel nem jutok közelebb a lényeghez.

Megpróbálok megelégedni annyival, hogy olyanok számára ajánlom a Paprika megnézését, akik nyitottak a mágikus realizmusra, a lélek mélységeit elemző történetekre, a pszichoanalízisre, és a finoman szólva sem hétköznapi animációs alkotásokra, melyekben Japán igencsak bővelkedik.


Elismerem, hogy a Paprikához kevés vagyok, ami - legalábbis remélem - nem azt jelenti, hogy buta volnék, egyszerűen csak nem én vagyok a célcsoport, ill. olyan a személyiségem, hogy nem nagyon tudok mit kezdeni egy ilyen produkcióval. Volt már ilyen, nyilván lesz is még, de ahelyett, hogy nekiállnék okoskodni, inkább rábízom a véleményformálást a nálam tájékozottabb nézőkre.