Kedves fickók

Shane Black csinált egy újabb Shane Black-filmet, ami pontosan olyan lett, amilyennek egy Shane Black-filmnek lennie kell. Ez jó, mert Black stílusa teljesen egyedi, és csak nála van olyan, hogy pl. az aktuális gyilkos pisztolyába bámulva a két főszereplő leáll egymással vitatkozni valami marhaságon, de rossz is, mert emiatt is a legtöbb Black-mozi tök ugyanolyan, és ha egyet láttál, akkor kb. láttad az összeset. Persze ettől eltekintve a Kedves fickók is mókás akcióblődli, még ha ezúttal az akciók közepesek, a blődlik pedig mérsékeltek.

A történet:

Los Angeles, a 70-es évek vége. Jackson Healy, a marcona magánszimat egy nemrég meghalt pornószínésznő ügyében nyomoz. Az önmagát állati menőnek gondoló Holland March szintén Misty Mountains nyomában van, miután idős nagynénje látni vélte a lányt nem sokkal annak állítólagos halála után, és megbízta az inkább csak a pénzre hajtó férfit az ügy felgöngyölítésével.
Healy és March útjai hamarosan keresztezik egymást, ami finoman szólva sem zökkentőmentes, és noha baromira nem bírják a másik képét, belátják, hogy csak kölcsönösen segítve jutnak előre az eset megoldásában. March talpraesett tinilánya is ott lohol a két privát kopó sarkában, eközben hullanak a pofonok és persze a poénok.

Murtaugh - Riggs = Healy - March

Nagyjából úgy kellett ez a régimódi akciókomédia, mint egy falat kenyér, hiszen az álomgyárból igencsak felemás színvonalú trancsírok kerültek ki az utóbbi években akciófilm néven.
A legfőbb problémák azok velük, hogy túlságosan komolyan veszik magukat, ráadásul egy ideje már másolják is egymást (idősödő, magányos főhős - Liam Neeson, Tom Cruise, Sean Penn, Denzel Washington, Mel Gibson, stb. - egymaga kicsinálja a fél alvilágot valami faék-egyszerűségű indokkal).

Ezekhez képest a Kedves fickók képes újdonságot nyújtani, legalább annyiban, hogy remekül elkapta a 40 évvel ezelőtti kor hangulatát (ruhák, frizurák, bajszok-szakállak, autók, stb.), de azért ne is essünk hanyatt tőle, mert az író-rendező nem sokat tett azon kívül, hogy 2016-ban készített egy ugyanolyan filmet, mint amit pl. 1987-ben (Halálos fegyver), 1991-ben (Az utolsó cserkész), vagy éppen 2005-ben írt (Durr, durr és csók).

A jól ismert, Shane Black-féle karakterek jönnek-mennek a Shane Black-féle világban, a főhősök szórják a másikat heccelő dumákat, van egy nagyhatalmú főgenya, aki akadályozni próbálja az egymást legszívesebben folyton ütő, de aztán lassan megkedvelő nyomozópárost, aztán vannak a tenyérbemászó verőemberek, és persze egy sima modorú bérgyilkos is, aki még egy kislányt sem átall kihajítani az ablakon.

Nincs tehát sok új a Shane Black-i nap alatt, és ami azt illeti, Blacknek a Kedves fickókkal nem is sikerült olyan eredeti és maradandó zsarupárost alkotnia, mint Roger Murtaugh-val és Martin Riggsszel, egyszerűen csak (megint) lemásolta önmagát. Más kérdés, hogy ez általában jól szokott neki sikerülni - de hát attól ez még másolat.

Az akciók korrektek, de elég egyszerűek (azért egy nagy zuhanás és lövöldözés most is akad), a színészek között viszont jól működik a kémia, bár a sablonokat ez sem tudja elfedni.

Ryan Gosling több akciókomédiát vállalhatna a jövőben, mert láthatóan van hozzá érzéke, Russel Crowe pedig lassan indulhat egy John Goodman-hasonmásversenyen, ugyanis látványosan kezd hasonlítani terebélyes kollégájára. A játéka amúgy teljesen korrekt, nyilván neki is jól esett valami könnyedebb darabban szerepelni a sok komoly produkció után.

Ha nem is pipálja le felnőtt társait, Angourine Rice akkor is minimum felnő hozzájuk és egyenrangú partnerként teljesít mellettük, ami nem kis dolog egy alig 15 éves lánytól.

Shane Black jól felmondta a Shane Black-féle házi feladatot, ám ez nem jelenti azt, hogy filmje kiemelkedő volna, bár tény, hogy napjaink átlagos hollywoodi zúzásai között üde színfoltnak tekinthető, ám ettől ez csak egy ujjgyakorlat, melynek során Shane Black megmutatta, hogy Shane Blacken kívül senki más nem tud olyan Shane Black-filmet csinálni, mint Shane Black.