Szcientológia, avagy a hit börtöne

A dokumentumfilmek fő feladata a valóság dokumentálása, általában valós eseményekről, emberekről és tényekről.

Túl azon, hogy fikciós társaitól eltérő eszközökkel operál, a jó dokumentumfilm igyekszik elfogulatlan lenni, ám ez helyből megdől azzal, amikor a rendező belenéz a kamerába, hiszen bármennyire is igyekszik kívülálló maradni, valamilyen véleménye, viszonya akkor is ki fog alakulni, és ez a végeredményt is nagyban meghatározza, ami viszont hitelesség szempontjából nem mindig hasznos.
Pl. napjaink tán legismertebb mozis dokufilmese, Michael Moore is hiába dolgoz fel szociálisan érzékeny és az emberek igazságérzetét jogosan piszkáló témákat, ha a tálalása sokszor finoman szólva is demagóg. Ettől persze még jó, amit csinál, csak erősen egyoldalú.

Mindezek tudatában érdemes leülni Alex Gibney filmje elé, ami nem kevesebbet vállalt, mint hogy lerántja a leplet a híres-hírhedt szcientológiai egyházról.

Az őslakó

Vannak filmek, melyek nem kapnak túl nagy hírverést, marketingre sem igen költenek, hiszen nincs miből, összehasonlítva legalábbis egy óriási büdzsével operáló szuperprodukcióval, melynek reklámkampánya is súlyos milliókba kerül.

Ehhez képest Az őslakót szerény 200 ezer dollárból dobták össze, ami annak fényében különösen figyelemre méltó, hogy számos olyan produkció akad, amely ennek ezerszereséből készül, mégis messze elmarad a színvonala.
Richard Schenkman filmjének híre főleg szájhagyomány útján terjedt (annak idején a Star Warsé is...), bemutatták a 2007-es Comic-Conon, aztán kiadták DVD-n, fent volt az iTunes-on, de az igazi népszerűséget a torrentes letöltések hozták el. Talán az is árulkodó, hogy még nálunk is megjelent DVD-n, pedig aztán a magyar forgalmazókról sok minden elmondható, csak az nem, hogy elkényeztetnék a vásárlókat a kiadványok számával és/vagy minőségével.

Bosszúvágy II.

A Bosszúvágy első része létrehozta a városi bosszúállók (mozis) archetípusát. Paul Kersey a mindenkori emberi igazságérzetet testesíti meg, aki úgy küzd a bűnözés ellen, hogy közben átlépi a törvényesség határát, ám amiatt nem ítéljük el, hiszen morális szempontból igazolható, amit tesz, másrészt adott esetben talán mi is hasonlóan cselekednénk. A bosszúvágy amúgy is az alapvető emberi érzések közé tartozik, bármennyire is próbáljuk tagadni, hiszen a számla kiegyenlítésének igénye hasonló ahhoz, mint amikor a természet erői egyensúlyra törekednek.

Kersey egy gőzkieresztő szelep; ő az, aki megteszi azt, amit mi is szeretnénk, amennyiben képesek volnánk leküzdeni a belénk nevelt szabálykövető magatartást, viszont az, hogy neki ez nem okoz problémát, afféle megnyugvást is hoz számunkra, hogy bár a rendőrség sokszor tehetetlen, és gyakran a jognak sincs köze az igazsághoz, mégis van mód arra, hogy a rossz elnyerje a büntetését, a jó győzedelmeskedjék, a világ rendje pedig helyreálljon, még ha csak ideiglenesen és gondolatban is.

Avatar - Az utolsó léghajlító

Ha azt mondom, avatar, akkor az ember három dologra gondolhat: a szanszkrit eredetű szóra, ami főleg a hindu és buddhista vallásban fordul elő, és isteni újjászületést jelent, James Cameron grandiózus mozifilmjére a három méteres, kék macskákkal, vagy a 2005 és 2008 között a Nickelodeonon futó rajzfilmsorozatra.

Sokat elárul a széria színvonaláról, hogy az IMDb egyik, több mint félezer címet felvonultató animációs filmjeinek listáján a második helyen áll a maga 9,2 csillagával, ezt pedig annak köszönheti, hogy az alkotók igen magasra helyezték a lécet, a történet és a karakterek alaposan ki lettek dolgozva, és bár továbbra is "a jó harcol a gonosz ellen" képezi a dramaturgia alapját, képes mindezt újszerűen, érdekesen, szórakoztatóan, de ami a legfontosabb: elgondolkodtatóan bemutatni.

Hálózat

Gyakori szófordulatom, hogy "ma már nem készülnek ilyen filmek", és e megállapítás fokozottan érvényes a Hálózatra is.
Sidney Lumet nagyon alaposan odamondogatott nem csak a szenzációhajhász televízióknak, de úgy általában az embereknek, akik élvezettel lubickolnak mások tragédiájában, ez pedig igencsak szembemegy napjaink (amerikai) filmkészítési szokásaival, ahol a minél magasabb nézőszám elérése és a profitszerzés a kizárólagos cél, míg az intelligensebb mozik általában megbuknak, mert a közönség nem gondolkodni, hanem szórakozni akar a pénzéért, nagy ívben tesz az értelmes történetre és mondanivalóra, nekik mutáns dinoszauruszok és verekedő óriásrobotok kellenek.

Tekintve, hogy a mozgókép ereje mi mindenre (volna) képes, amennyiben lenne még az értelemre fogékony közönség, eléggé elszomorító a filmnézési szokások és igények ilyetén megváltozása.

Rögtönzések a filmekben

Vannak rendezők, akiknél a forgatókönyv szentírás, azon soha, semmilyen körülmények között nem változtatnak, mások viszont éppen ellenkezőleg; a szkriptben leírtak csak támpontok, melyektől nyugodtan el lehet térni.

Az improvizálás történhet tudatosan, és ad hoc módon; a rendező szabad kezet adhat a színészeinek, de arra is akad példa, amikor a totális véletlen szüli az adott jelenetet, ebből pedig már nem egy felejthetetlen képsor jött létre - ami főleg annak fényében figyelemre méltó, hogy az általában patikamérlegen kimért, a lehető legkevesebb kockázatot vállaló hollywoodi produkciókba látszólag nem fér bele a rögtönzés. Holott nagyon is.

(ihlet: WatchMojo.com)

A szerelem útján

A magyar cím kissé megtévesztő, hiszen ez alapján simán lehetne egy újabb csöpögős amcsi romkomra is gondolni, holott ilyesmiről egyáltalán nincs szó, ez a film nem erről szól, bár tény, hogy a szerelem komoly hangsúlyt kap benne, csak éppen nem úgy, ahogy az ember a cím alapján hinné.

Chris Evans első és eleddig első rendezése sokaknak a Mielőtt-trilógiát juthatja eszébe, ám ha ezen túltesszük magunkat, rájöhetünk, hogy Evans tulajdonképpen mennyi tehetséget pocsékol el a Marvel-mozikra, bár az is igaz, hogy nyilván ott keresi meg azt a pénzt, ami lehetővé teszi számára az ilyen filmek elkészítését, de ahogy azt pl. a Snowpiercerrel is bizonyította, jóval sokoldalúbb színész annál - és most már rendező is -, mint amit Amerika kapitányként mutat.

Hidden

Számtalan alkalommal hivatkoztam már A cápa vagy az Alien hatásmechanizmusának lényegére: amit az ember nem lát, attól jobban fél. Ez a pszichológiai tény egy ősrégi ösztönből táplálkozik, amikor az előember maximum kövekkel és botokkal tudott védekezni az éjszaka gyakran láthatatlan vadállatok ellen, miközben sem a barlangokban, sem a fák ágain nem volt biztonságban, hiszen a tüzet még nem uralta.

A félelem annyira a fejlett élőlények sajátja, hogy jó eséllyel mi sem lennénk itt, ha nem kísérte volna végig az evolúciónkat az elmúlt évmilliókban, hiszen nélküle nem tudtunk volna elmenekülni, nem lettünk volna képesek elkerülni veszélyes helyzeteket.

A félelem tehát a túlélés záloga, amire sok forgatókönyvet fel lehet építeni, persze, nem mindegy, hogy ezt pusztán az ijesztgetés kedvéért tesszük, vagy van valami fontosabb célunk is vele. A Duffer-fivéreknek speciel volt, emellett viszont még a zombifilmek állóvizét is sikerült némileg felkavarniuk, bár egyáltalán nem úgy, ahogy az ember elsőre gondolná.

Érdekességek és bakik 23.

A Hangya egyik jelenetében a Pingo Doce nevű üdítő reklámjait lehet látni. Ez ugyanaz az italmárka, melynek brazíliai gyárában Bruce Banner (Edward Norton) dolgozott A hihetetlen Hulkban.

Csontok és skalpok

Kurt Russell idén két westernnel is jelentkezik: az egyik ugye az Aljas nyolcas Quentin Tarantinotól, a másik pedig a Bone Tomahawk az elsőfilmes S. Craig Zahlertől, akiről a kutya se tudja, kicsoda.
Zahler valakit nagyon megdumálhatott a Caliber Mediánál, hogy adjanak neki pénzt vérgőzős látomása tető alá hozásához, és mivel Russell már úgyis benne volt a karakterben, hosszú haját és bajszát sem vágatta még le, egy füst alatt őt is leszerződtette.

A végeredmény... hmm... azt is mondhatnám, hogy Tarantino-epigon, mert alapvetően egy western, ami horrorba csap át meg akad néhány furcsa poén is, ám vélhetően magasabb célok vezérelhették az író-rendezőt, de hogy micsodák és mit akart ezzel az egésszel elmesélni és kifejezni, arra sehogy sem tudok rájönni.

Mr. Holmes

Noha napjaink átlagnézője hajlamos Sir Ian McKellenre kizárólag Gandalfként (esetleg Mangnetoként) gondolni, a brit színészlegenda filmes karrierje az 1960-as évek közepén indult. Több évtizednyi színház és tévé után kezdték el Hollywoodba is hívni, ahol például a Halált játszotta Az utolsó akcióhősben, majd jött a III. Richárd, 2000-ben pedig a nagy "áttörés", az első X-Men. Azóta McKellen lubickol a népszerűségben, de nem feledkezik meg gyökereiről sem, napjainkban is vállal tévésorozatokat, és persze odahaza is dolgozik.

Nemrég egy újabb kultikus figura, Sherlock Holmes bőrébe bújt, akit ugyan a szélesebb közönség is jól ismer, sőt Robert Downey Jr-nak (és a zseniális Jeremy Brettnek, no meg Benedict Cumberbatch-nek) köszönhetően imád is, de a Bill Condon által dirigált verzió láttán valószínűleg csalódnának, így nem is tartom valószínűnek, hogy idehaza moziba kerülne; maximum egy DVD- és/vagy Blu-Ray-kiadást tartok esélyesnek.