50 évnyi Star Trek a kulisszák mögött

Habár a fél világ el van alélva a nemsokára moziba kerülő hetedik Star Wars-film újabb előzetesétől (ahogy mondani szokás: felrobbant az internet), ám nem szabad elfeledkezni a "nagy riválisról", a Star Trekről, ami persze egyáltalán nem vetélytárs, hiszen egyik űropera sem jobb vagy rosszabb a másiknál, egyszerűen csak különböznek egymástól, ám ettől még ugyanúgy lehet kedvelni mindkettőt (ahogy én is teszem).

A Star Trek 1966-ban indult, bár az első tévés sugárzáskor még nem vált kultikus jelenséggé, csak egyike volt a korabeli scifi-szériáknak. Néhány évvel később, amikor a Csillagok háborúja mozikba került 1977-ben, a Paramount Pictures - mondjuk ki őszintén - meglovagolta George Lucas korábban sohasem tapasztalt sikerét, és haladéktalanul készíteni akart valami hasonlót. Éppen kéznél volt a Star Trek, így Kirk kapitány és legénysége 1979-ben térváltással bevette a mozitermeket, a többi pedig már filmtörténelem.

Lássunk egy átfogó válogatást fél évszázadnyi Star Trekből, sorozatokból és filmekből vegyesen - rengeteg érdekességgel.

Az ajándék

Az átlagos hazai filmbarát Joel Edgerton nevével legkorábban talán A klónok támadásában találkozhatott, melyben Owen Larsot alakította, igaz, ezt megelőzően sem volt teljesen ismeretlen az ausztrál színész, mert pl. a nálunk is vetített Vízizsaruk c. sorozatban is szerepelt.

Teltek-múltak az évek, majd elérkezett 2011, amikor elkészült egy remek sportfilm, a Warrior - A végső menet, melyben ugyan Tom Hardy és Nick Nolte csont nélkül elvitte a show-t, de a szélesebb nemzetközi közönség mégis jobban megismerhette Edgerton jellegzetes arcberendezését.

Most meg ott tartunk, hogy szépen csendben felküzdötte magát a hollywoodi ranglétra azon szintjére, ahol rendezői feladatokat osztogatnak, és még az sem gond, hogy nem rendelkezik nagyjátékfilmes tapasztalattal.

Mélyütés

Őszintén szólva, sosem tartottam Antoine Fuquát jó rendezőnek, maximum biztos kezű iparosnak, aki jól hozza azt a szintet, amire a tudása alapján alkalmas. Így volt ez szinte az összes filmjében, és ne tévesszen meg senkit, hogy Denzel Washington Oscart nyert a Kiképzésért, mert az nem a színészvezetői képességeken múlott.

Fuqua munkássága sokkal inkább az olyan produkciókon mérhető le, mint a Gyilkosok gyilkosa, A Nap könnyei vagy A védelmező. Nevezettek mind nézhető, de könnyen feledhető akciószösszenetek, viszont ezek alapján elmondható, hogy a rendező a tragikus sorsú, magányos férfihősök, harcosok szakértője, így nem meglepő, hogy őt kérték fel egy hasonló karakterű bokszoló történetének elmesélésére.

A végeredmény nagyjából ugyanaz, mint korábban, ám szerencsére a középszerű kliséhalmazt ezúttal is a remek színészek teszik fogyaszthatóvá.

Puszta formalitás

Kisebbfajta kult-státusznak örvend Giuseppe Tornatore ezen filmje (is), ami részben annak köszönhető, hogy könnyedén a székekbe szögezte a korabeli nézőket történetvégi csavarjával - mindezt évekkel olyan mozik előtt, mint pl. a Közönséges bűnözők vagy A tökéletes trükk, melyekre manapság hivatkozni szokás hasonló fordulatok esetében.

Az talán csak a legelszántabb filmbarátoknak jelent különlegességet, hogy Roman Polanski e filmben nyújtotta kevéske főszerepei egyikét, bár ez nyilván ugyanúgy nem lágyítja meg a bunyózó óriásrobotokon és szörnyeken ridegtartott nézők szívét, mint az a tény, hogy ehhez fogható alkotás talán ha egy készül néhány évente.

Bosszúvágy

Bár az ún. bosszúmozik nem ezzel a filmmel kezdődtek, mégis szinte összeforrt a műfajjal, amit annak is köszönhet, hogy a '70-es, '80-as években az Egyesült Államok nagyvárosaiban, pl. New Yorkban, aggasztó méreteket öltött az utcai bűnözés. Természetes volt tehát, hogy Hollywood is feldolgozza a jelenséget, ezzel pedig "kitermeli" a magányos városi (anti)hősök archetípusát, mintegy lehozva a valóság talajára az addig csak a könyvekben és képregényekben tevékenykedő igazságosztókat.

Keresztút

Vallásos témában filmet készíteni mindig kockázatos, hiszen valakit egészen biztosan meg fog bántani a produkció, teljesen mindegy, melyik felekezetről van szó. Míg az ateisták azon hőbörögnek, hogy az egész eredendően baromság, addig a turbó-vallásosak azért, hogy az nem is úgy van, ahogy a filmben látni, ezért a rendezőket előszeretettel kiáltják ki vallásgyalázónak és eretneknek, a produkciók pedig gyakran kapják meg a "botrányfilm" jelzőt. Szerencsére Dietrich Brüggemannt ez nem érdekelte.

Mentőexpedíció

"Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.", írta Hamingway Az öreg halász és a tenger-ben. E filozófia már megszámlálhatatlan könyv és film alaptézise volt az elmúlt évszázadokban, nem csoda hát, hogy Andy Weir is ezt választotta az utóbbi évek egyik legsikeresebb scifi-regényéhez, A marsihoz. Igaz, Mark Watney-t nem akarja senki elpusztítani, legfeljebb a vörös bolygó, de ahogy azt okosan megjegyzi a sztori végén: az ember egyik problémát oldja meg a másik után, és ha már elég problémát megoldott, hazajut.

A könyv és az abból készült Ridley Scott-mozi tiszteletteljes főhajtás az emberi találékonyság és kitartás előtt.

X polgártárs

Amikor az ember sorozatgyilkosokról hall, általában valamilyen amerikai killerre gondol, "hála" a különböző regényeknek, filmeknek, tévés szériáknak és iskolai lövöldözőkről szóló híradásoknak. A helyzet azonban kissé más; sorozatgyilkosok, vagyis olyan emberek, akik háromnál több áldozatot szednek, a világ minden táján előfordulnak, és persze nem a modern kor szülöttei, hiszen évszázadokkal korábban is előfordultak ilyen esetek.

Az "embervadászok" tehát régóta köztünk élnek, és bizony akármennyire is próbálta tagadni, bagatellizálni a Szovjetunió, alaposan meggyűlt a baja az azóta "rosztovi rém"-ként emlegetett Andrej Csikatiloval, aki 1978 és 1990 között tevékenykedett, áldozatai száma pedig meghaladja az ötvenet, de talán a hatvanat is.

1995-ben az HBO Pictures gyártott filmet a Csikatilo utáni, több éves nyomozásról.

Könyörtelenek

Albert Einstein szerint a világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi butaság. Tegyünk hozzá egy harmadikat is: gonoszság. Főleg akkor, ha ok nélkül nyilvánul meg, csak azért, mert valaki megteheti. Ennyi is elég, nem kell hozzá holmi ideológia, anyagi, vagy akármilyen egyéb előny, persze ezek alkalmas indikátorok lehetnek a gonoszság igazolására, ám a lényeg ettől még nem változik.

A gonoszság esetében alapvető tényező az öncélúság, de persze egyebek is közrejátszhatnak, és ha mindez feneketlen butasággal társul, akkor tényleg nincs határ.

Szerencsére a gonoszság szükségszerűen maga után vonja az ellenállást, magyarán szólva, mindig lesz legalább egy valaki, aki nem adja meg magát a gonoszságnak, ez pedig éppen elég ahhoz, hogy hogy az egész rendszer inogni kezdjen és végül összeomoljon.

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

A 50/50 kapcsán már írtam, hogy szerintem hatásosabb a rákbetegségről tragikomédia formájában értekezni, mert "sokkal nehezebb, de egyben hálásabb feladat is indirekt módon beszélni egy ilyen kemény témáról".

Persze mindig kéznél van a zokogós megoldás (pl. Csillagainkban a hiba), amit az amerikai filmek az esetek zömében használnak, és bár mindkettőnek van létjogosultsága, egyiket is, másikat is el lehet készíteni jól vagy rosszul, ez már szakmai hozzáértés kérdése, meg persze egy nem mindig szerencsés produceri döntésé.

Az Én, Earl és a csaj... esetében a zsebkendő-gyűrögetős dramaturgia szinte teljesen háttérbe szorult, ahhoz képest viszont meglepően sok benne a humor, de szerencsére nem sethrogeni értelemben - és érdekes módon a film ettől nem válik vígjátékká.