Star Wars: Coruscant

Lehet azon vitatkozni, hogy a Star Wars az elmúlt évtizedekben mennyire maradt hű önmagához, ahhoz a világhoz, amit George Lucas a '70-es évek közepén megteremtett - és talán egyeseknek igaza is lenne. Tény, hogy a Csillagok háborúja ma már egy több milliárd dolláros márkanév, és a jelentősége már nem ugyanaz, mint a kezdetekben. Ami azt illeti, szerintem sem tesz jót a brand komolyan vehetőségének az, hogy gyakorlatilag minden termékre rárakják már a Star Wars-logót, hogy a különféle filmkiadványok között ilyen-olyan különbségek vannak (újabb és újabb plusz jelenetek, apró változtatások az eredeti filmekhez képest stb.), és hogy az egész ma már inkább egy üzleti vállalkozás, mint egy sci-fi filmsorozat, aminek pedig eredetileg szánták. Megjegyzem, semmi bajom nincs azzal, hogy iparágat építenek egy nagyot durranó mozifilm köré, hiszen balgaság lenne nem kihasználni a benne rejlő potenciált, viszont mégsem kellene mindezzel háttérbe szorítani az egésznek a lényegét.

A sorozat első részéről, a Tűzharcról született kritika elolvasható ITT.

(A "triple zero" - zero, zero, zero - a Köztársaság Nagy Hadseregében

Coruscant kódneve, de mivel ez talán sokak számára nem egyértelmű,

a Szukits Kiadó a regény címének megváltoztatása mellett döntött.)

A geonosisi csata (és az előző könyv cselekménye) után egy évvel járunk. Az Omega-osztag tagjai - Darman, Fi, Atin és Niner - egy szigorúan titkos terrorelhárító akcióra érkeznek a Coruscant-ra. Feladatuk, hogy egykori kiképző őrmesterükkel, Kal Skirataval, és két Jedi tábornokkal, Etain Tur-Mukannal és Bardan Jusikkal kiiktassanak egy szeparatista sejtet, ami több, robbantásos merényletért felelős a városbolygón. A kommandósok segítségére érkeznek még a Delta-osztag különlegesen képzett tagjai - Boss, Sev, Fixer és Scorch -, egy másik kiképzőtiszt, Walon Vau, valamint egy mélységi felderítő, Ordo százados. Az akció független a Köztársaság hadműveleteitől, vagyis külső támogatásra (pl. a Jedi Tanácstól vagy a Szenátustól) egyáltalán nem számíthatnak - mint ahogy jutalomra sem siker, vagy elmarasztalásra kudarc esetén, hiszen a bevetés hivatalosan meg sem történik.

A regény erőssége ezúttal is a kiváló karakterábrázolásban rejlik, ami elsősorban a főszereplőkre terjed ki, de azért a mellék-karakterek is igen érdekesek és árnyaltak, nem pedig sablonfigurák. Az omegásokról sok újat lehet megtudni - és ezáltal a "klónság" és a katonaság mibenlétéről is -, ám a szerző még ennél is tovább megy, amikor nem csupán a háború egészét kérdőjelezi meg, de komolyan eltöpreng azon az etikai kérdésen is, hogy az önmagát annyira sokra tartó Köztársaság emberek millióit hozza létre mesterségesen, hogy (genetikusan felgyorsított) életüket adják egy olyan ügyért, amihez alapvetően semmi közük, ráadásul mindezért még csak elismerést sem kapnak, mint ahogy személyiségi jogokat sem, ami pedig elvileg minden köztársasági polgárt megillet - a Jedik pedig rábólintanak minderre.

A regény központi dramaturgiai szála ebből az erkölcsi egymásnak feszülésből ered, de nem olyan felszínes módon, hogy vajon elfogadható-e, hogy fiatal, élettanilag alig huszonéves (de lélekben csak feleennyi idős) férfiak ezerszámra hulljanak el a csatatereken (mert nyilván nem), Karen Traviss azonban abba az irányba viszi el a témát, hogy ebből az igazságtalan alaphelyzetből hogyan lehet kihozni a lehető legtöbb jót a katonák számára a jelenben, és esetleg a jövőben, amikor a háború véget ér.

Ezt a gondolatot Kal Skirata őrmester képviseli, egy kőkemény harcos, akit Jango Fett hívott a klónozók bolygójára, a Kaminora, hogy többedmagával kiképzésben részesítse a kitenyésztett katonákat. Skirata saját elmondása szerint 7 éves kora óta, azaz több mint fél évszázada zsoldos, a harc szó szerint az élete, ám senki ne higgye, hogy ettől valamiféle durrbele-katona lenne, aki kérdezés helyett is inkább fegyvert ránt.

Az őrmester mandalori, vagyis egy több ezer éves életmódot, hagyományrendszert és filozófiát követ.

A mandaloriak a kultúrájukkal és a viselkedésükkel határozzák meg magukat. Ez valójában a kultúra legfőbb megnyilvánulásaival - a hűséggel, az erős identitástudattal, a fizikai képességekkel és a fegyelemmel - való egyetértést is jelenti. A mandaloriaknál nem fontos a biológiai leszármazás. A szülő és gyermek fogalma sokkal inkább csak magát a kapcsolatot fejezi ki, mintsem a biológiai rokonságot. Az örökbefogadás kivételesen elterjedt gyakorlat; a katonák sokszor magukhoz veszik a háborús árvákat, fiaikként és lányaikként tekintenek rájuk, ha azok agresszívnak és állhatatosnak mutatkoznak. Különösen domináns jelenség, hogy a szülők mindig védelmezik a gyermekeiket. Egy családközpontú, harcos nemzetről van szó tehát, amely folyamatosan gyarapodik azáltal, hogy hasonló gondolkodású egyéneket és csoportokat olvaszt magába.

Skirata a "fiaiba", vagyis az általa kiképzett harcosokba zsigeri szinten belenevelte az önbizalmat és az összetartozás szinte mániákus érzését, amit egy nem mandalori képtelen megérteni, akkor sem, ha katona. Nyelv, hagyományok, rítusok... csupa olyan dolgot, ami a mandalori lét esszenciáját adja.

Külön kihangsúlyozandó, hogy Skirata kiképzési-nevelési módszere a kölcsönös tiszteleten és a családi szereteten alapul - szemben Walon Vauval, aki bár maga is mandalori, de lényegesen kíméletlenebb eszközökkel éri el az eredményeit. Bár Vau nem gonosz, de hideg céltudatosságát könnyen össze lehet téveszteni azzal. Mindössze egy valamit szeret talán az egész világon, ez pedig nem más, mint egy Mird nevű ragadozó, egy agresszív és állandóan nyáladzó, de a gazdáját rajongásig imádó, hatlábú strill.

Etain Tur-Mukan, a fiatal Jedi nő, akit korábban több csapás is ért (meghalt a mestere, kételkedik önmagában és a képességeiben, de mégis katonai vezetővé kell válnia), fokozatosan ráébred arra, milyen ösvényre tereli az Erő - még akkor is, ha nézetei és érzései szöges ellentétben állnak mindazzal, amit addigi élete során gondolt. Ahogy megfogalmazza: "Nincs anyám, se apám. Négyéves voltam, amikor először fegyvert adtak a kezembe. Megtanították elnyomni az érzéseimet és tisztelni a mestereimet, akiknek engedelmeskednem kellett. Arra biztattak, hogy a tökéletesség legyen a szenvedélyem. Ezt az életet azonban nem én választottam, hanem a génjeim tették lehetővé. Ebből a szempontból ugyanolyan vagyok, mint az embereim, akiknek parancsolnom kell."

Vagyis a Jedi-lét bizonyos szempontból ugyanolyan természetellenes állapot, mint klónnak lenni, és a Darman iránt egyre erősebb (és kölcsönös) vonzódás végül radikális lépésre készteti a lányt.

Ám nem csak Etain az egyetlen Jedi tábornok, aki a háborúban tapasztaltak miatt új nézeteket alakít ki magában a Jedi-filozófiáról és a Köztársaságról:

"Amikor már nem tudod, hogy a néped vagy a kormányod mi mellett foglal állást, vagy egyáltalán van-e néped vagy kormányod, akkor egy hitrendszerre van szükséged, hogy magaddal hordozd és időnként belekapaszkodj. Szükséged van egy megváltoztathatatlan magra a szíved mélyén. Azt hiszem, ezért érzem otthon magam jobban a barakkokban, mint a Jedi Templomban."

Jusik helyet talál magának a klónkatonák között, akik befogadják a hozzájuk "leereszkedni", velük közösséget vállalni hajlandó Jedit, aki emberségből, bajtársiasságból és parancsnokként is többször bizonyította, hogy méltó az elismerésükre és megbecsülésükre. Skirata mandalori nyelven úgy becézi: Bard'ika, ami talán a leginkább kifejezi azt, hogy "befogadták a családba".

A fő cselekmény kissé későn, egy hosszabb expozíciót követően indul csak be, ám ez szükséges azért, hogy megismerjük a további események hátterét és az új szereplőket, a könyv emiatt pedig hosszabb is, mint az első rész. "Hadászati" szempontból a regény ezúttal is igényes, a szokásos magas színvonalú, ráadásul a Star Warsos kereteken belül is hiteles és hihető marad az erősen katonai jellegű téma, még ha az alaptörténet tulajdonképpen nem sok újdonsággal vagy fordulattal szolgál. A szereplők és a köztük lévő viszonyok alakulása, az egyes személyiségfejlődések lényegesen fontosabbak néhány szeparatista likvidálásánál - és ez így is van rendjén ebben az esetben.

Rengeteg mandalori kifejezés és mondat hangzik el, ami érdekes hangulatot ad az olvasottaknak, a könyvben leghátra lapozva pedig megtekinthetőek a fordítások a helyes kiejtéssel. Ez érdekes újítás, korábbi Star Wars-könyvekben ugyanis egyáltalán nem láttam ilyesmit.

A magyarítást Szente Mihálytól Habony Gábor vette át; mind a fordítás és a fogalmazás olvasmányos, dinamikus és élvezetes, kifogásolható résszel, szedési, gépelési hibával nem találkoztam.

A Star Warson belül külön korszakot képvisel a Klónháború, amit lehet ugyan a fiatalabb célközönség számára is tálalni, de Karen Traviss tolmácsolásában a Republic Commando-sorozat a legjobb háborús drámákkal vetekszik, a Csillagok háborúján belül pedig méltó társa tud lenni az olyan mesterműveknek, mint például a Thrawn-trilógia vagy az X-szárnyúak-ciklus.