Tűzgyűrű - A nyár királyai

Tűzgyűrű

Óriásszörnyek vs. óriásrobotok, így lehetne legrövidebben összefoglalni Guillermo del Toro legújabb filmjét, melyben egy, a Csendes-óceán alatt megnyíló dimenzionális kapun keresztül gonosz óriásszörnyek támadnak a világra. Az ellenük folytatott háború során városok tucatjai semmisülnek meg, és milliók pusztulnak el, végül az emberiségnek szinte teljesen kimerülnek a tartalékai. Utolsó mentsváruk az ún. Jaeger-program: hatalmas harci robotokat építenek, melyeket - agyukat összekapcsolva - több pilóta irányít. Egy tragikus végkimenetelű összecsapás után a programot a világ kormányai leállítják, ám egy katonatiszt, néhány tudós és egy csapat elszánt pilóta makacsul, önmagukat sem kímélve mégis felveszi a harcot az egyre agresszívebben támadó szörnyetegekkel.

Korrekt, tisztességesen elkészített, kőprofi iparosmunka, ami a tökéletes és tipikus plázafilmek versenyében magabiztosan dobogós helyre számíthat, hiszen a történet, a karakterek, de főleg a látvány egy olyan egyveleget alkot, amely maximális szórakozást és kikapcsolódást nyújt a nézők számára. Mindez persze közel sem jelenti azt, hogy a Tűzgyűrű annyira jó film lenne - hiszen ezúttal sem az számít, hogy nekem vagy akárkinek tetszik-e, vagy hogy hány száz millió dolláros bevételnél tart (amúgy félmilliárd környékén jár).

Ha elvonatkoztatunk a lehengerlő látványtól, ami a film production value-jának (produkciós érték) legalább 90%-át teszi ki, akkor a maradék 10%-ban nem sok marad. Ha az eszméletlen effekt-orgia mögé kukkantunk, akkor nem nehéz észrevenni, hogy tulajdonképpen egy meglehetősen közepes, sablonoktól roskadozó történetet és szereplőket felvonultató filmről van szó, ami nem több egy akármilyen agyrágónál. Jó, tudom, hogy ez egy tipikusan hollywoodi, giga-költségvetésű szuperprodukció, de azért egy ennyire felhype-olt filmtől talán többet várna az ember (hiszen mégis Guillermo del Toro van mögötte és nem Jerry Bruckheimer...). Ehhez képest viszont mit kapunk? Egy film-turmixot, amiben van Godzilla, Cloverfield, Transformers, egy kis Alien és Mátrix, de felfedezhető benne némi Vasember, A függetlenség napja, Men In Black, Jurassic Park, Starship Troopers és Armageddon is. Sok más filmből van tehát ki-kicsippentve egy kis ez és egy kis az, így gyakorlatilag alig akad valami, amit ne láttunk volna korábban máshol. (Persze egy csecsemőnek minden vicc új...)

Ugyanez arra a történetszálra is vonatkozik, mely szerint az emberiség mindennapjaira, kultúrájára a kaijuk (szörnyek) jelenléte és támadásai rányomták a bélyegüket, olyan sztorit ugyanis, melyben egy ehhez hasonló rendkívüli erő alapvetően befolyásolja az emberi civilizációt, már ezelőtt több mint 10 évvel is lehetett látni (pl. a Star Trek - Voyager Blink of an eye című epizódjában), de a kanadai sci-fi-író, Robert Charles Wilson is nem egy regényében (pl. Kronolitok, Pörgés) játszanak hasonló tényezők alapvetően sorsformáló szerepeket - hogy egynémely mangát és animét már ne is említsek.

Formailag a film teljesen rendben van, jó a fényképezés, jó a zene, a színészek hozzák a kötelező színvonalat, sőt még némi komikum is akad (a feszültséget enyhítendő), az viszont kár, hogy a bunyók többnyire (kb. mind) sötétben, villódzó fényekben, esőben vagy a víz alatt vannak, így sosincs tiszta rálátásunk sem a robotokra, sem a szörnyekre (és az a bizonyos másik dimenzió sincs nagyon túlmagyarázva, csak fogadjuk el, hogy van - nagyon nem szeretem az ilyesmit).

Szórakoztató, jellegzetesen kólaivós-kukoricaropogtatós mozi a Tűzgyűrű, ami kellemes kétórányi kikapcsolódást nyújt a fantasztikus látványával, ám valódi, maradandó élményt nem nyújt. Igaz, az ilyen filmek nem is emiatt készülnek.

A nyár királyai

Két 15 éves srácnak már nagyon elege van a szüleikből és az otthoni (számukra) idegesítő légkörből, ezért egyikük, Joe, kitalálja, hogy elköltözik otthonról, és egy erdei tisztáson összeeszkábált kunyhóban fog élni. Haverja, Patrick, eleinte hezitál, de végül ő is elhatározza magát. Velük tart egy Biaggio nevű fura fiú is, együtt lógnak, "vadásznak", élvezik a szabadságot, amit teremtettek maguknak, egészen addig, amíg színre lép a "nő", ez pedig próbára teszi Joe és Patrick barátságát.

Az idei év egyik legjobban várt független filmje nem akkora remekmű, mint aminek egyes orgánumok beállítják, de tény, hogy stílusos és bizonyos esetekben nagyon "beletaláló" alkotásról van szó. Beletaláló, mivel képes megragadni olyan futó, kamaszkori érzéseket, hangulatokat és benyomásokat, melyeket szinte mindenki sajátjának mondhat - kivéve, aki nem, hiszen nem vagyunk egyformák, és nem feltétlenül vágyik mindenki a lázadásra tiniként, ez viszont azt eredményezi, hogy a filmet egyesek vagy nagyon magukénak tudják érezni, vagy nagyon nem, mivel nem képesek azonosulni sem a szereplőkkel, sem a mondanivalóval. Ilyenkor van az, hogy ha már a történettel nem tud mit kezdeni az ember, akkor szépen hátradől, és igyekszik élvezni azt, amit ezen felül a film nyújtani képes: például a szép fényképezést vagy a jó színészeket; főleg Biaggio (Moises Arias) nézéseit, Kelly (Erin Moriarty) mosolyát, és Joe apjának (Nick Offerman) zsigeri otrombaságát.

Egyfajta fiatalkori útkeresésnek is felfogható a film ("hivatalos" kifejezéssel élve: coming of age, azaz átmenet a gyerekkorból a felnőttkorba), melyben olyan "sablonos" dolgok kerülnek terítékre - a már nem gyerek, de még nem is felnőtt lélekben nem túl mélyre ásóan -, mint az első szerelem (ill. az abban való csalódás), a szülők meg nem értése, a szabadság és az önállóság vágya stb. Szerencsére nyoma sincs holmi Amerikai pités "mindenki állandóan dugni akar"-vonulatnak, ennélfogva altesti poénok sincsenek (végre egy kamaszfilm ezek nélkül!), ugyanakkor mégis csak egy amerikai alkotásról van szó, ami - hiába független, hovatovább "művész" - nem tudja átlépni saját, amerikai korlátait és gondolkodásmódját. A saját, szűkebb pátriájában nyilván jobban képes megtalálni a közönségét, de egy másik országban, másik kultúrában ez már közel sem ennyire egyszerű - hiába volt a világon egyszer mindenki 15 éves, és "tomboltak" a hormonjai.

Kedves, hangulatos, és egyesek számára kifejezetten személyes hangvételű film tehát A nyár királyai, ami bár nem mindenki számára nyújtja ugyanazt, de legalább kellemesen és szerethető módon teszi.

Update: A nyár királyai című film rendezője, Jordan-Vogt Roberts kedvencének jelölte a kritikáról szóló tweetemet. :)