Véres gyémánt - Kínai negyed

Véres gyémánt

Amiről az ember nem tud, az nem is fáj neki. Tipikusan ez a helyzet az ún. harmadik világ "dolgaival", aminek államait politikailag korrekt módon fejlődő országoknak is szokás nevezni. Hát igen, az egykori gyarmatosítóknak biztosan könnyebb így... odamentek, a velőt is kiszívták az adott országból vagy földrészből, majd amikor már nem volt mit ellopni kitermelni, nagy kegyesen kivonultak és függetlenséget adtak - hogy aztán szépen visszatérjenek, csak már befektető nagytőkések és iparvállalatok formájában, hogy még a maradék húst is leszopogassák a csontokról.

Ha nem látjuk a tévében, nem olvassuk az újságban, hogy mik mennek az ilyen helyeken - különösen Afrikában -, akkor a probléma nem is létezik. Ha meg nagy ritkán mégis belebotlunk egy-egy beszámolóba, például Ugandáról, Ruandáról, Etiópiáról vagy manapság Eritreáról és Szomáliáról, akkor kötelezően szörnyülködünk egy sort, majd elfelejtjük az egészet. Mert messze van, és különben is megvan a magunk baja... Ez részben igaz, de akkor is a nyugati világ felelőssége és bűne, hogy sok afrikai ország ma ott tart, ahol. A károkat, amiket a gyarmatosítás okozott, legfeljebb évszázadok alatt lehet helyrehozni - igaz, ehhez a helyi vezetők együttműködése is szükséges, akik viszont régóta vígan lubickolnak a bizonytalan politikai helyzetben, miközben a saját pecsenyéjüket sütögetik.

Az aktuális problémák között dobogós helyen állnak az ún. véres gyémántok, vagyis azok a nyers drágakövek, amiket Közép-Afrikában bányásznak, majd Európába és Ázsiába csempésznek ki, hogy unatkozó focistafeleségek gyűrűibe és nyakékeibe foglalják őket - méregdrága áron. Eközben az afrikai bányászokat kábítószerre szoktatott gyerekkatonák és lázadó, kormányellenes gerillacsapatok terrorizálják olyan fegyverekkel, amiket nyugati országok szállítanak számukra a gyémántokért cserébe. Ördögi kör: amíg van igény és fizetőképes kereslet a gyémántra (amit mesterségesen irányítanak), addig Európának vagy Amerikának sem érdeke, hogy béke és stabilitás legyen az adott térségben. Gyémánt, arany, olaj, egyéb nyersanyag... egyre megy. Amíg a tápláléklánc csúcsán lévő nagyvadak jó dolgukban azt sem tudják, mit csináljanak, addig Afrikában (vagy máshol) milliók tengődnek.

Érzékeny és nagyon fontos témáról van szó tehát, amit furcsa módon elég későn, csak 2006-ban dolgoztak fel Hollywood-ban. Egy dél-afrikai zsoldos, egy sierra leonei halász és egy amerikai újságírónő sorsa fonódik össze, miközben emberek nyomorodnak vagy halnak meg körülöttük - tulajdonképpen a semmiért. Solomon az elrabolt fiát keresi, Maddy be akar számolni a véres valóságról (bár ő is tudja, hogy egy újságcikk nem sokat ér), míg Danny Archer a zavaros állapotokat kihasználva egy ritka és nagy gyémántot akar megkaparintani.

Edward Zwick igen magasra helyezi a lécet: dokumentarista és realista stílusban készült filmje leplezetlenül mutat be egy olyan jelenséget, amelynek a világ nagyobbik része egyáltalán nincsen tudatában. Lehet olyan jelzőkkel dobálózni, mint "szörnyű", "borzasztó" vagy "megrendítő", de ezek csak szavak, amik legfeljebb csak a közelében lehetnek a valóságnak. Zwick helyesen nem próbálja mindezt holmi álszent moralizálással vagy nyálas, l'art pour l'art a könnyzacskóinkra hatva bemutatni - mivel a téma ezek nélkül is eléggé mellbevágó, de azért néhány helyen mégis szükséges a dialógokon át elmagyarázni a nézőknek, miről van szó és mi ennek az egésznek a háttere, hiszen mégis csak egy filmet látunk. A színészek általában véve nagyon jók, különösen Leonardo DiCaprio és Djimon Hounsou, de Jennifer Connelly és Arnold Vosloo is remekelnek, hogy az afrikai mellékszereplőket ne is említsem.

Vannak pörgős akciójelenetek sok kézikamerázással és gyors vágással, láthatunk szép afrikai tájképeket (pl. Mozambikból), jó a zene, ám sajnos a tempó egy helyen (kb. a film 3/4-énél, amikor Archer és Solomon elindulnak a bányához) kissé leül, és onnantól kezdve a forgatókönyv is túlságosan elmegy egy olyan irányba, ami bár tönkre nem teszi az addig látottakat, de a cselekmény lényegesen sablonosabb, közhelyesebb, és kiszámítható is lesz. Nagy kár, mert a befejezés emiatt kissé felemásra sikerült.

Hasznos, hogy ilyen filmek készülnek, mert az embereknek tudniuk kell arról, hogy ilyesmi létezik, még akkor is, ha érdemben nem tudnak tenni ellene. Ugyanakkor, ha az ilyen filmek hatására legalább egyeseknek megváltozik a hozzáállása és a gondolkodása, akkor talán van rá remény, hogy egy napon tényleg egy jobb világot hagyunk az utókorra.

Kínai negyed

J. J. Gittes házasságtörésekre szakosodott magánnyomozó Los Angelesben, a harmincas évek második felében. Új megbízója egy Evelyn Mulwray nevű nő, aki szerint a férje, a helyi vízmű főmérnöke megcsalja őt. Gittes elvállalja a munkát és sikerül bizonyítékot szereznie, ám amikor kitör a botrány, feltűnik az igazi Evelyn Mulwray, és magyarázatot követel a történtekre. Gittes keserűen veszi tudomásul, hogy csúnyán felültették. Nyomozni kezd az ügyben és a családi perpatvar mögött az épülő duzzasztógáttal kapcsolatos korrupció és telekspekuláció nyomára bukkan.

Roman Polanski krimije olyan klasszikus, ami témájában és hangulatában szépen idézi meg a '40-es '50-es évek film noire-os detektívtörténeteit, ugyanakkor érezhető (és látható) rajta, hogy nem amerikai rendező műve. Több szempontból is újító stílusú film, például az ekkoriban (ne felejtsük: 1974-ben vagyunk) még ritka kézikamerázás vagy a hosszú snittek miatt, ám mindezekkel együtt egy régivágású, még Új Hollywood térnyerése előtti utolsó időkből való alkotásról van szó, ami igen szép teljesítmény egy európai (pláne kelet-európai) filmestől, aki nem az Álomgyárban tanulta a szakmát.

A dramatrugiai feszültség fő forrása abból fakad, hogy miképp a cselekmény fokozatosan előrehalad, a néző Gittes-szel együtt fedezi fel a különféle nyomokat és információmorzsákat, melyek a film végére állnak össze egésszé. A csavaros, igen aprólékosan kibontott cselekmény felvonultat mindent, ami egy jó bűnügyi filmhez kell: van klasszikus magánnyomozás (érdekes módszer az eltelt idő mérésére az összetört zsebórák használata), van végzet asszonya, a kötelező hivatásos rendőrök, akik nem nagyon csípik a dolgukba a (megvágott) orrát beleütő kívülállót, és persze hullák és lövöldözések.

Szerencsére ezekben az időkben még tudtak rendes, eredeti forgatókönyvet írni, így a történet nem vonultat fel felesleges vagy öncélú elemeket, ugyanakkor néhány helyen erősen oda kell figyelni az eseményekre, hogy mindennel tisztában legyünk. A tempó nem túl pörgő, de a végére azért kissé felgyorsulnak a történések.

A jelmezek és díszletek elsőrangúak, csakúgy, mint az operatőri munka. A zene egyszerre tradicionális és újító, hiszen Jerry Goldsmith az autentikus, hagyományos dallamok (főleg a fő zenei téma) mellett ekkoriban minden bizonnyal modernnek számító hangzásvilágot is kialakított a főleg a feszült, drámai képsorok alatt használt, inkább zörejeknek beillő, furcsa zenei kompozícióival.

Jack Nicholson és Faye Dunaway párosa között kiválóan "működik a kémia", Nicholson pedig már ilyen hamvas ifjúként is megmutatta, milyen kiváló színész. Akad nagy sztár (húzónév) is, mégpedig a legendás John Huston, akinek egy kicsi, de annál fontosabb szerep jut. (A szemfülesek pedig még a rendezőt is kiszúrhatják egy rövid cameoban.)

Összességében egy kicsit lassú tempójú, de a nagy időket felelevenítő moziról van szó, ami az elmúlt évtizedek során sem veszített a fényéből. Egy tanítani való klasszikus.