Elysium - Fogságban

Elysium
A dél-afrikai Neill Blomkamp nagyjátékfilmes rendezői debütálása igen rendhagyóra sikerült négy évvel ezelőtt. A Distric 9 relatíve kevés pénzből készült (és annak nagy része is a parádés vizuális effektusokra mehetett el), realista, dokumentarista stílusával és érdekes történetével azonban egy minden szempontból maradandó alkotás született, ami - nem utolsósorban - a mozi világának "adta" Sharlto Copley-t is, aki bár tulajdonképpen nem színész (Blomkamp mellett volt számítógépes szakember, amikor a rendező a 3D-animációval ismerkedett), mégis kiváló karakter (különösen a brutális angol akcentusa), nem csoda hát, hogy az Álomgyár is felfedezte magának (pl. The A-team, Oldboy stb.).

A Blomkamp-Copley-páros következő filmje egy disztopikus jövőbe kalauzolja a nézőket, egy olyan korba, ahol az emberség kettészakadt. A gazdagok a Föld körül keringő űrállomáson - az Elysiumon - élnek a legnagyobb kényelemben és luxusban, míg a "maradék" a bolygó hatalmas és túlzsúfolt nyomortelepein. Max, a droidgyári melós egy nap munkahelyi balesetet szenved: halálos sugárdózist kap, és csak néhány nap maradt az életéből. Hogy feljusson az Elysium-ra, és ott gyógymódot találjon magának, egy különleges kiber-exo-páncélt szerelnek a testére, hogy egy bűnbanda segítségére legyen, ami meg akarja csapolni egy gazdag elysiumi polgár neurális "vincseszterét". A célpont agyából azonban szó szerint halálos információkat töltenek át Max-ba, akit így már nem csak űrállomás főnöknője, de annak kegyetlen csatlósa is el akar kapni.

Ismét egy lenyűgöző alkotással állunk szemben, ami stílusában szépen idézi meg a D9-t. Remek a színvilág és a kamerakezelés (szinte csak kézikamerázás van, ami nagyban erősíti a dokumentarista hatást - bár néhány bunyónál alig látni emiatt egy-egy maflást), kiválóak a díszletek, a kellékek és a jelmezek (igen éles a kontraszt a fényűzés és a nyomor között), ismét lenyűgözőek a digitális effektek, jól néznek ki a jövőbeli járművek és eszközök, és persze mondanivaló, társadalomkritika is akad, bár ezektől nem igazán megy az ember a falnak, hiszen elég egyszerűen vannak megfogalmazva, és már kismillió filmben találkozhattunk velük.

Ami a színészeket illeti, Matt Damon tisztességgel esik, kel, lő és rúg, Jodie Foster számára azonban ez csak egy helyzetgyakorlat, szóval nem különösebben erőlteti meg magát. William Fichtner is korrekten hozza a karót nyelt, a világra nagy ívben sz*ró, kizárólag profitorientált iparmágnást, Alice Braga csinos, mint mindig, így fordulhat elő az, hogy Sharlto Copley viszi el a show-t, holott relatíve neki van talán a legkisebb szerepe. (Kruger amúgy olyan alak, aki sohasem veszíti el a fejét. Szó szerint.)

A legnagyobb probléma sajnos megint (szokás szerint) a rettenetesen sablonos forgatókönyvvel van - kezdve a beteg kislánytól (aki miatt "még személyesebbé" válik az egész "küldetés"), a régi szerelmen át egészen a törtető főnökasszonyig és vérszomjas bérgyilkosig. Nyugodtan elmondható a történetvezetésről és a fordulatokról, hogy unalomig ismert, lerágott csontok, és gyakorlatilag mindent láttunk már más filmben - nem is egyszer  (igaz, a bevált és működő recepten nem érdemes változtatni).

Néhol kicsit határozottan Robotzsaru- és Johnny Mnemonic-szaga van mindennek, de ez igazán nem az alkotók hibája, hiszen Hollywood biztosra akar menni, amikor 115 millió dollárt ad valakinek játszani, ezért bizonyosságot akar, Blomkamp viszont ügyes játékos.

Fogságban

Milyen messze hajlandó elmenni valaki, hogy megvédje a családját? Keller Dover minden szülő rémálmával néz szembe, mikor hat éves kislánya barátnőjével együtt eltűnik. Az egyetlen nyom egy rozzant lakókocsi, amit az utcában láttak parkolni. A nyomozást vezető detektív letartóztatja a sofőrt, de bizonyítékok hiányában mégis szabadon kell engednie. A kétségbeesett apa úgy dönt, hogy saját kézbe veszi az irányítást, kerüljön bármibe; elkapja a gyanúsítottat, hogy kiszedje belőle az információkat.

A kanadai Denis Villeneuve első amerikai filmje - a nálunk is bemutatott Felperzselt föld című remeke után - egy kíméletlenül emberközeli mozi, melyben ismét a szülő-gyermek közötti kötődés a fő téma, ám ezúttal sem az élet tündi-bündi oldaláról vizsgálva azt.

Liam Neeson és az Elrabolva óta tudjuk, hogy ha egy apa beindul, hogy eltűnt lánya nyomára leljen, akkor jobb nem az útjába állni. Habár a Fogságban egészen más ösvényen halad (nem az akción, hanem a kőkemény pszichológián van a  hangsúly), az eredmény hasonló - abból a szempontból legalábbis, hogy egy apa mit meg nem tesz a szerettei védelmében. Villeneuve aprólékosan és többé-kevésbé hitelesen mutatja be azt a folyamatot, amikor a családfő az egyik legősibb ösztönnek engedelmeskedve akár az irracionalitás küszöbét is hajlandó átlépni, nem számolva a következményekkel.

Ezeknek a lelki folyamatoknak az ábrázolása felettébb kemény dió, hiszen elég könnyen lehet a ripacskodás csapdájába sétálni, elengedhetetlen tehát egy megfelelő színész, aki túlzások nélkül képes eljátszani egy ilyen karaktert. Számomra talán meglepő választás Hugh Jackman, aki eddig - ne szépítsünk - nem igazán az aktori kvalitásai miatt volt népszerű. Nem rossz színész, csak épp szerintem az eddigi filmjeiben nem igazán repesztette szét a vásznat, ehelyett elvárhatóan tette a dolgát, időnként meztelen felsőtestet és segget villantott, ami elég is volt a sztárrá váláshoz - de valóban maradandó alakítást nem tett még le az asztalra.

Na, ennek most vége, Jackman ugyanis végre megmutatta, hogy tud játszani. Nem csak az üvöltős jelenetekre gondolok (bár azok se semmik), hanem főleg azokra, ahol lényegesen kevésbé látványos, de annál technikásabb játékra van szükség (nézések, sírás stb.). A többi színész (Terrence Howard, Viola Davis, Paul Dano, Maria Bello) legfeljebb asszisztálni tud Jackman-nek, de azért érdemes külön megemlíteni a nyomozót játszó Jake Gyllenhaall-t, aki megjelenésével (hátranyalt haj, tetkók) és tikkelésével érdekes és szokatlanul eltérő az "átlagos" filmes rendőrfiguráktól.

Formailag is szép munkának mondanám a Fogságbant. A képi világ a fakó színeken alapul, a zenehasználat minimális, sok a drámai csend (szeretem az ilyet), ellenben szinte már a legelejétől kezdve és folyamatosan jelen van egy olyan iszonyúan nyomasztó feszültség, ami még azt is feledteti némiképp, hogy a cselekmény relatíve elég lassú, és a játékidő is némileg hosszabb a kelleténél (két óra elég lett volna). Hangulatát tekintve nekem a Twin Peaks jutott eszembe (a szürreális elemek nélkül), de A bárányok hallgatnak hatását is fel lehet fedezni (a horrorisztikus elemek nélkül).

Bár az elrablós témájú filmek terén nem mutat fel különösebb újdonságokat, de a színészek és az atmoszféra miatt mindenképp érdemes megnézni.