Nem kizárt, hogy a magyar filmgyártás látja a fényt az alagút végén, és ha mázlija van, nem a vonat közeleg. Ugyan nem vagyok meggyőződve arról, hogy a jövőt az jelentené, hogy a térség egyik legnagyobb, filmfelszereléseket bérbeadó cégével (Sparks) és az Emberi Erőforrások Minisztériumával együttműködésében kellene ezentúl magyar filmeket készíteni (amiket a mindenkori - most éppen Magyar Nemzeti Filmalap nevet viselő - pénzelosztó sóhivatal koordinál), de alapvetően annak is örülhetünk, hogy egyáltalán nem szűnt meg még teljesen a hazai filmgyártás - tekintve az elmúlt években tapasztalt zavaros állapotokat.
A hazai szakma sok éve, sok sebből vérzik; milliárdok tűnnek el, producerek ellen emelnek vádat, az utánpótlásképzés pedig annak is örülhet, hogy akad még valaki, aki filmesnek akar tanulni (mert vannak még illúziói). És persze azt sem szabad elfelejteni, hogy mindeközben olyan produktumok kerülnek bemutatásra, melyek vagy dilettánsak és unalmasak, vagy ordít róluk a pénztelenség és ötlettelenség. Vagy ezek mind együtt. Mégis, időről időre előkerül egy-egy értékesebb darab, ami sem az öncélú lilaködös, sem a ronda nagy magyar valóságot megmondós, sem az ütni való celebgyűjtemény kategóriájába nem sorolható (pl. a Pál Adrienn). Mert az alkotójának van mondanivalója, esetleg még tehetsége is, szereti a filmeket, és ezt meg akarja osztani másokkal is. Olyan fiatalok ők, akik egy új generáció képviselői, akik már amerikai akció- és sci-fi-filmeken nőttek fel, és akiknek példaképei Tarantino, Scorsese, Spielberg és Cameron. Bodzsár Márk is ilyen feltörekvő rendező, aki (még) lelkes, és (szintén még) nem kapta be a hazai középszer gépszíja, ami megélhetési filmeseket termel és tart fent (tisztelet a kivételnek). Első egészestés játékfilmje a '90-es évek elején, Magyarországon játszódik, azon belül is egy különleges és zárt szubkultúrába kalauzolja el a nézőit.
Milán, a délvidéki magyar srác a horvát seregből dezertálva kerül Magyarországra, és a budapesti mentőknél szerez munkát. Két állandó társa Kistamás, a mentőautó kissé buggyant sofőrje, aki mindig magánál tartja (nem szamuráj-, hanem) nindzsa-kardját, és Fék doktor, a dörzsölt és cinikus profi, aki húsz év rutinjával tudja, kinek mennyi esélye van a túlélésre. Ők ketten karolják fel a lelkiismeretes Milánt, hogy immár egy csapatként járják éjszakáról éjszakára a várost és segítsenek a betegeken. A lelkiismeretes ápolófiút hidegzuhanyként éri, mikor kiderül, hogy társai válogatnak a betegek közt: miközben sok sérülten segítenek, nem egyszer hagyják meghalni azokat, akik amúgy sem élnének már túl sokáig. Tetteik mögött egy sötét biznisz húzódik, amit egy temetkezési vállalkozó irányít. Milánnak is szüksége van a pénzre, mert ki akarja szabadítani a szarajevói ostromban rekedt menyasszonyát, ezért alkut köt társaival, így egyre mélyebbre süllyed a borzalmakba és a bűnbe. Úgy válik gyakorlott mentővé, és éli át az életmentés euforikus pillanatait, hogy közben a halál számtalan arcát is megismeri.
A fenti leírás simán ráillene valamilyen "szokásosan" köldöknézegetős, álművészieskedős mozira, ami megint meg akar fogalmazni valami marha nagy magyar gondolatot, esetünkben azonban egy fekete komédiáról van szó, vagy ha tetszik: szatirikus, abszurd és groteszk drámai komédiáról (dramedy) - nevezzük azonban az egyszerűség kedvéért közönségfilmnek, mivel ebben az esetben erről van szó, illetve arról, hogy sok év óta ismét egy olyan hazai alkotás született, aminek reális esélye van arra, hogy a rendező családtagjain kívül más is meg fogja nézni - és nem, nem csupán a néhány elsorvasztott művészmoziban, hanem plázákban. Mert szórakoztató, mert lehet rajta nevetni (több helyen is), és mert egy átgondolt, lelkiismeretesen elkészített film, ami mögött tehetség van.
Nem kell szigorúan minden magyar filmnek rendelkeznie valamilyen mögöttes többletjelentéssel vagy mondanivalóval, de ha van, az jó (ha meg nincs, az sem feltétlenül baj). Akinek arra van igénye, az ebbe is nyugodtan beleláthat korrajzot, a rendszerváltozás utáni útkeresést és életérzést (amikor kinyílt a világ az ember előtt, de nem igazán tudja még, mit kezdjen vele), vagy akár a tipikusan magyar, de azért szerethetően vicces tirpákságot és kelet-európai ügyeskedést. Ennek a filmnek a megértéséhez persze nem árt magyarnak lenni, de ha mégsem ez a helyzet, anélkül is bőven élvezhető. Ha csak kellemes és igényes kikapcsolódásra vágyunk, jó és idézhető dumákra, poénokra, őrült figurákra (Kistamásnak mindenképp valamilyen "legjobb"-listán van a helye a vékony bajuszával és a veszkócsizmáival), akkor is jó választás az Isteni műszak.
Operatőrileg teljesen rendben van a produkció, Reich Dániel világít és képet komponál, ahogy kell, teljesen vállalható, korrekt a munkája (és szépen csinálja a Tarantinos csomagtartó-plánt). A színészek (Ötvös András, Rába Roland, Keresztes Tamás, Zsótér Sándor, Stork Natasa) hozzák a hazai színészektől elvárható szintet (végre nem látni Csányi Sándor és Eperjes Károly idegesítő fejét, ellenben Trill és Nagy Zsolt remekül cameoznak egy-egy apró szerepben), akad néhány speciális effekt (Pohárnok Iván műhelyéből), és van direkt a mozihoz írt, egész hangulatos filmzene is (Keresztes Gábor szerzeménye, aki amúgy a Kistamást alakító Keresztes Tamás öccse).
Ugyan a tempó és a ritmus nem teljesen egységes, az operatőri és rendezői stílus is lehetett volna egy kicsit "karakteresebb", no meg a flashbackeket is tudtam volna feledni (kissé kilógnak a történetből, és nincs igazán rájuk szükség a cselekmény szempontjából), de minden hibája ellenére egy abszolút vállalható film lett az Isteni műszak. Őszintén remélem, hogy a döglődő magyar film végre magához tér a kómából, és Bodzsár Márk alkotása nem csupán egy "bezzeg-mozi" lesz, amire tud majd mutogatni a Filmalap, amikor azzal vádolják, hogy csak a művész-csókosoknak osztogat pénzt.
Milán, a délvidéki magyar srác a horvát seregből dezertálva kerül Magyarországra, és a budapesti mentőknél szerez munkát. Két állandó társa Kistamás, a mentőautó kissé buggyant sofőrje, aki mindig magánál tartja (nem szamuráj-, hanem) nindzsa-kardját, és Fék doktor, a dörzsölt és cinikus profi, aki húsz év rutinjával tudja, kinek mennyi esélye van a túlélésre. Ők ketten karolják fel a lelkiismeretes Milánt, hogy immár egy csapatként járják éjszakáról éjszakára a várost és segítsenek a betegeken. A lelkiismeretes ápolófiút hidegzuhanyként éri, mikor kiderül, hogy társai válogatnak a betegek közt: miközben sok sérülten segítenek, nem egyszer hagyják meghalni azokat, akik amúgy sem élnének már túl sokáig. Tetteik mögött egy sötét biznisz húzódik, amit egy temetkezési vállalkozó irányít. Milánnak is szüksége van a pénzre, mert ki akarja szabadítani a szarajevói ostromban rekedt menyasszonyát, ezért alkut köt társaival, így egyre mélyebbre süllyed a borzalmakba és a bűnbe. Úgy válik gyakorlott mentővé, és éli át az életmentés euforikus pillanatait, hogy közben a halál számtalan arcát is megismeri.
A fenti leírás simán ráillene valamilyen "szokásosan" köldöknézegetős, álművészieskedős mozira, ami megint meg akar fogalmazni valami marha nagy magyar gondolatot, esetünkben azonban egy fekete komédiáról van szó, vagy ha tetszik: szatirikus, abszurd és groteszk drámai komédiáról (dramedy) - nevezzük azonban az egyszerűség kedvéért közönségfilmnek, mivel ebben az esetben erről van szó, illetve arról, hogy sok év óta ismét egy olyan hazai alkotás született, aminek reális esélye van arra, hogy a rendező családtagjain kívül más is meg fogja nézni - és nem, nem csupán a néhány elsorvasztott művészmoziban, hanem plázákban. Mert szórakoztató, mert lehet rajta nevetni (több helyen is), és mert egy átgondolt, lelkiismeretesen elkészített film, ami mögött tehetség van.
Nem kell szigorúan minden magyar filmnek rendelkeznie valamilyen mögöttes többletjelentéssel vagy mondanivalóval, de ha van, az jó (ha meg nincs, az sem feltétlenül baj). Akinek arra van igénye, az ebbe is nyugodtan beleláthat korrajzot, a rendszerváltozás utáni útkeresést és életérzést (amikor kinyílt a világ az ember előtt, de nem igazán tudja még, mit kezdjen vele), vagy akár a tipikusan magyar, de azért szerethetően vicces tirpákságot és kelet-európai ügyeskedést. Ennek a filmnek a megértéséhez persze nem árt magyarnak lenni, de ha mégsem ez a helyzet, anélkül is bőven élvezhető. Ha csak kellemes és igényes kikapcsolódásra vágyunk, jó és idézhető dumákra, poénokra, őrült figurákra (Kistamásnak mindenképp valamilyen "legjobb"-listán van a helye a vékony bajuszával és a veszkócsizmáival), akkor is jó választás az Isteni műszak.
Operatőrileg teljesen rendben van a produkció, Reich Dániel világít és képet komponál, ahogy kell, teljesen vállalható, korrekt a munkája (és szépen csinálja a Tarantinos csomagtartó-plánt). A színészek (Ötvös András, Rába Roland, Keresztes Tamás, Zsótér Sándor, Stork Natasa) hozzák a hazai színészektől elvárható szintet (végre nem látni Csányi Sándor és Eperjes Károly idegesítő fejét, ellenben Trill és Nagy Zsolt remekül cameoznak egy-egy apró szerepben), akad néhány speciális effekt (Pohárnok Iván műhelyéből), és van direkt a mozihoz írt, egész hangulatos filmzene is (Keresztes Gábor szerzeménye, aki amúgy a Kistamást alakító Keresztes Tamás öccse).
Ugyan a tempó és a ritmus nem teljesen egységes, az operatőri és rendezői stílus is lehetett volna egy kicsit "karakteresebb", no meg a flashbackeket is tudtam volna feledni (kissé kilógnak a történetből, és nincs igazán rájuk szükség a cselekmény szempontjából), de minden hibája ellenére egy abszolút vállalható film lett az Isteni műszak. Őszintén remélem, hogy a döglődő magyar film végre magához tér a kómából, és Bodzsár Márk alkotása nem csupán egy "bezzeg-mozi" lesz, amire tud majd mutogatni a Filmalap, amikor azzal vádolják, hogy csak a művész-csókosoknak osztogat pénzt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése