Míg az élőszereplős képregényfilmek esetében a Marvel brillírozik, animáció terén a DC teljesít jobban; előbbi 1980 óta mindössze 12 filmet készített (ebből egy jövőre készül el), addig utóbbi már a 20-at is átlépte (amennyiben önálló alkotásoknak vesszük a négy Showcase-kisfilmet). Ami a tévésorozatokat illeti, a DC abban is ráver a Marvelre, mennyiség szempontjából legalábbis mindenképp. Meglátásom szerint amúgy a DC-s rajzfilmek jobbak is a konkurenciánál, de ez szubjektív vélemény; nekem egyszerűen jobban tetszenek pl. Batman és az Igazság Ligájának kalandjai, mint mondjuk a Bosszú angyalaié.
Az idén megjelent Superman elszabadul (nem Djangoval...) egy 2008-as képregényen alapul: Superman tudomást szerez a Brainiac nevű kegyetlen teremtményről, aki elfoglalta és összezsugorította a Kripton fővárosát, Kandort. Brainiac több ezer világ tudását szerezte már meg, következő célpontja pedig a Föld, Supermannek tehát meg kell óvnia a bolygót Brainiac növekvő hatalmától, ezért unokahúga, Supergirl segítségével szembeszáll eddigi legveszedelmesebb ellenségével.
Az idén megjelent Superman elszabadul (nem Djangoval...) egy 2008-as képregényen alapul: Superman tudomást szerez a Brainiac nevű kegyetlen teremtményről, aki elfoglalta és összezsugorította a Kripton fővárosát, Kandort. Brainiac több ezer világ tudását szerezte már meg, következő célpontja pedig a Föld, Supermannek tehát meg kell óvnia a bolygót Brainiac növekvő hatalmától, ezért unokahúga, Supergirl segítségével szembeszáll eddigi legveszedelmesebb ellenségével.
A Superman Unbound hozza a szokásos színvonalat, azaz remek az animáció (bár kicsit furán néznek ki a figurák), kellemesek az akciójelenetek, jó a zene, ámde megint az a fránya forgatókönyv, ami kissé halványra, pontosabban: túlságosan átlagosra sikerült. Átlagos, mivel igazából semmi különleges nincs a "kötelező elemeken" túl: pl. Superman tépelődése a szuperhősség és a civil élet között (Lois Lane-nel), egy "szokásos" világleigázós fenyegetés, aminek a kimenetele azért könnyen borítékolható...
A film ennek ellenére bőven fogyasztható, és meglepő módon néhol még véres is, ami szokatlan egy ilyen alkotás esetében, viszont a szupercsajoknak még mindig nem akar repülés közben fellibbenni a rövidke szoknyájuk, szóval azért még mindig nem lépi át a stúdió a 16-os korhatárt (legalábbis ebben az esetben).
Akad jobb a DC-s rajzfilmek között, de azért ez sem rossz.
El Mariachi
A film ennek ellenére bőven fogyasztható, és meglepő módon néhol még véres is, ami szokatlan egy ilyen alkotás esetében, viszont a szupercsajoknak még mindig nem akar repülés közben fellibbenni a rövidke szoknyájuk, szóval azért még mindig nem lépi át a stúdió a 16-os korhatárt (legalábbis ebben az esetben).
Akad jobb a DC-s rajzfilmek között, de azért ez sem rossz.
El Mariachi
Robert Rodriguez neve biztosan nem ismertetlen a filmbarátok számára. Sin city, Desperado, Machete, Grindhouse – Terrorbolygó, Kémkölykök… De mielőtt Rodriguez megkezdte volna hullámzó színvonalú karrierjét (értsd: hol iszonyú rossz, hol kifejezetten jó filmeket készít), szűkebb hazájában, Texasban tevékenykedett, és végignyerte a fél államot különféle rövidfilmjeivel. Ha jobban meg akarjuk ismerni ezt az időszakot, elengedhetetlen, hogy elolvassuk a Rebel without a crew, azaz A stáb nélküli lázadó című naplókönyvét, melyben részletesen is beszámol első szárnypróbálgatásairól, és nem utolsósorban bemutatkozó nagyfilmjének, az El mariachinak a készítéséről. Mindez 1991 nyarán történt, és alig 10 ezer dollárból, egy öreg filmkamerával, néhány baráttal, és egy pitbullal lényegében filmtörténelmet írt, ha nem is világviszonylatban, de a mexikói mozik terén mindenképp.
Egy poros kisvárosba magányos zenész érkezik, hogy munkát találjon. Egy bárban helyezkedik el, azonban véletlenül összetévesztik egy gengszterrel, aki hasonló ruhában jár, mint ő, és ugyanúgy gitártok van nála – csak esetében nem hangszerrel, hanem tonnányi fegyverrel. Halálos elszámolnia valója van a helyi drogbáróval, kettejük háborújába pedig akaratán kívül a zenész is belekeveredik.
Az ún. Mariachi-trilógia nyitó darabja már magán viseli Rodriguez néhány jellegzetessé vált rendezői stílusjegyét (Danny Trejot sajnos még nem), és általánosságban elmondható, hogy profi amatőr munka. Profi, mert rendkívül átgondolt és tudatos alkotás (oké, akad azért sok improvizáció is), de amatőr, mivel a szereplők nem színészek (hanem haverok és ismerősök), valamirevaló felszerelésük alig akadt a forgatás során, ráadásul a rendezőnek sem volt egész estés filmes tapasztalata, mindez azonban rendkívül stílusosan és hangulatosan van tálalva, ill. alig látszik a végeredményen - vagy ha mégis, könnyű szívvel elnézhető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése