Vasember 3.

Végéhez ért a Vasember-trilógia, és azt kell, hogy mondjam, rendkívül stílusosan és jópofán sikerült elbúcsúztatni a páncélfejűt. Bár Jon Favreau filmjei sem voltak rosszak (főleg az első), új rendező és társíró, Shane Black (pl. Halálos fegyver-sorozat) kellett ahhoz, hogy igazán kihozzák Tony Starkból azt a karaktert, amit az első résszel megteremtettek az alkotók. Ez nyilván nem sikerült volna Robert Downey Jr. nélkül, akinek így a Vasember 1-2-3. olyanná lépett elő, mint mondjuk Keanu Reevesnek a Mátrixok; hiszen ez után már bármilyen sz@rt elvállalhat, a nézők akkor is a nagypofájú, szuperlaza milliárdos-szuperhőssel fogják azonosítani.

A történet szerint Tony Stark végre nyugodtan szeretne élni Pepperrel (és mellette elbütykölgetni is, hiszen minden pasinak kell valami játék...), ám színre lép egy kegyetlen terrorista, a Mandarin, aki különféle véres akcióival mindenkire veszélyt jelent, ám mégsem ő az egyetlen halálos erő, amitől félni kell...
Mivel nemrég láttam az idei év egy másik várva várt nyári blockbusterét, a Star Treket, bizonyos szempontból van összehasonlítási alapom. Nyilván nem a sztorira gondolok, hanem elsősorban az összbenyomásra, és ez alapján a Vasember 3 lényegesen jobban teljesített a szememben (nem mintha a Star Trek annyira rossz lenne...), mivel egységesebb, arányosabb, szellemesebb, önmagához hűbb, és stílusosabb, ezért a tetszési indexe is magasabb nálam.

Érdekes újítás a korábbi filmekhez képest, hogy most elsősorban Tony Stark a hős és nem páncélos megfelelője, ami közelebb hozzá a karaktert a nézőkhöz, mintha állandóan harci szerelésben látnánk. Ez amúgy tudatos ötlet az írók és a rendező részéről, hiszen ez az alapvető változás azt jelenti, hogy nem a ruha teszi az embert, azaz esetünkben a fejlett technika a hőst. Sőt Black odáig merészkedett, hogy az eddig is elég laza hangulatot - és ezt a "a hős leveti maszkját"-sémát - még pajkosabbá és szemtelenebbé tette az által, hogy viccesen szembeállította az embert rettenthetetlen alteregójával, ami a filmben leginkább az olyan gegek formájában jelenik meg, melyeknek szenvedő alanya rendszerint Tony (pl. tökön vágja a páncél egyik része) vagy maga a fémöltözék (pl. dicsőséges pózban való landolás helyett egyszerűen darabjaira esik). Mindez elmélyíti az ember és a technika egymáshoz fűződő viszonyát; anélkül is, hogy komolyabb filozofálgatásra volna szükség.

Robert Downey Jr. ennyi év után már tényleg lazán rázza ki a kisujjából a figurát, ám az is látszik, hogy átgondolt karakterábrázolásról van szó, nem csak öncélú ökörködésről. Gwyneth Paltrownak is végre több jutott a csinos biodíszlet feladatánál (gondolok itt leginkább a rövid, de látványos zúzására a film vége felé), Guy Pearce pedig minden további nélkül hitelesebb és jobb rosszfiú Benedict Cumberbatch Khan-jánál (á la Star Trek - Into Darkness), igaz, az átmenete a gyagyás tudósból a szupergonosz playboyig kissé ismerős lehet Jim Carreytől a Mindörökké Batmanből. Érdemes megemlíteni William Sadlert, mint az amerikai elnököt, Miguel Ferrert, mint az alelnököt, természetesen Don Cheadlet War Machine/Rhodey szerepében, de leginkább a (csaknem) mindig remekelő Ben Kingsleyt emelném ki, akiről eddig nem is tudtam, hogy ilyen színészi oldala is van (nem spoilerezek... Mandarin figurája és motivációi amúgy sok kérdést vetnek fel az ún. terrorizmus elleni háborúról, így a film nem csak szórakoztató, hanem némiképp elgondolkodtató is.).

A fényképezés jó, a zene átlagos, a trükkök pazarok, akciójelentekből viszont kissé keveset kapunk, ami persze egyáltalán nem baj (mert tudjuk, hogy a kevesebb olykor több).

Idén még várható néhány nagyot durranó szupermozi, de az már biztos, hogy a Vasember 3 egyike lesz 2013 legjobbjainak. Shane Black remekül felfrissítette a franchise-t, és tökéletesen lezárta a szériát. Noha RDJr szerződése csak három filmre szólt, bízzunk benne, hogy lesz az a pénz, amiért hajlandó lesz máskor is páncélgúnyába bújni (és nem csak a következő Bosszúállókban).