Jane Austen magánélete
Az angol nyelvű irodalom legfontosabb művei közül hat Jane Austen nevéhez köthető; regényeit folyamatosan adják ki újra és újra, melyeket a tévé és a mozi is felfedezett magának (pl. Értelem és érzelem, Büszkeség és balítélet). Az alig 41 évesen elhunyt írónő élete szinte követelte a megfilmesítést, amire 2007-ig kellett várni.
A XVIII. századi Angliában ostobaság volt szerelemből házasodni. Mr. és Mrs. Austen a gazdag Mr. Wisleyt nézte ki lányuk, Jane, jövendőbelijének, ám Jane önfejű és makacs, aki szembemegy a hagyományokkal. Egy nap megismerkedik a kicsapongó életet élő, sármos ügyvédbojtárral, Tom Lefroyjal és szikrázó szerelem bontakozik ki kettejük között. De vajon képesek-e feladni mindent egymásért és a boldogságért?
Ez egy tipikus "csajfilm" (nekem is egy nőismerősöm ajánlotta...), ami első randinak ideális, bár az is igaz, hogy a pasik nem igazán tudják majd értékelni az erősen női hangvételű történetet. Nem az "akció" hiányát értem ez alatt, hanem mi, férfiak egyszerűen másképp gondolkodunk, és az érzelmeinket is máshogyan éljük meg. Mindenesetre ha egy lányt ilyen filmre viszünk el, a későbbi siker garantált. ;)
Az angol kosztümös filmek sorában a Jane Austen magánélete is jól megfér, hiszen a brit színjátszás elitje képviselteti magát (Maggie Smith minden rezdülése önálló intézmény, de meg kell említeni James McAvoyt, Julie Walterst, és Laurence Foxot is), csakúgy, mint a régi és új amerikai színésznemzedék képviselőit, élükön a címszereplő Anne Hathawayjel, valamint James Cromwellel.
Színészileg tehát nagyon erős filmmel van dolgunk, zeneileg és operatőrileg viszont átlagos munkákról van szó, ill. a forgatókönyv sem igen feszegeti a filmírás határait, így a végeredmény is inkább a közepeshez közelít. Különösebben kiemelkedő momentummal nem találkozni, így egy átlagos, de teljesen korrekt mozi lett a Jane Austen magánélete.
A 99-es paragrafus
A XVIII. századi Angliában ostobaság volt szerelemből házasodni. Mr. és Mrs. Austen a gazdag Mr. Wisleyt nézte ki lányuk, Jane, jövendőbelijének, ám Jane önfejű és makacs, aki szembemegy a hagyományokkal. Egy nap megismerkedik a kicsapongó életet élő, sármos ügyvédbojtárral, Tom Lefroyjal és szikrázó szerelem bontakozik ki kettejük között. De vajon képesek-e feladni mindent egymásért és a boldogságért?
Ez egy tipikus "csajfilm" (nekem is egy nőismerősöm ajánlotta...), ami első randinak ideális, bár az is igaz, hogy a pasik nem igazán tudják majd értékelni az erősen női hangvételű történetet. Nem az "akció" hiányát értem ez alatt, hanem mi, férfiak egyszerűen másképp gondolkodunk, és az érzelmeinket is máshogyan éljük meg. Mindenesetre ha egy lányt ilyen filmre viszünk el, a későbbi siker garantált. ;)
Az angol kosztümös filmek sorában a Jane Austen magánélete is jól megfér, hiszen a brit színjátszás elitje képviselteti magát (Maggie Smith minden rezdülése önálló intézmény, de meg kell említeni James McAvoyt, Julie Walterst, és Laurence Foxot is), csakúgy, mint a régi és új amerikai színésznemzedék képviselőit, élükön a címszereplő Anne Hathawayjel, valamint James Cromwellel.
Színészileg tehát nagyon erős filmmel van dolgunk, zeneileg és operatőrileg viszont átlagos munkákról van szó, ill. a forgatókönyv sem igen feszegeti a filmírás határait, így a végeredmény is inkább a közepeshez közelít. Különösebben kiemelkedő momentummal nem találkozni, így egy átlagos, de teljesen korrekt mozi lett a Jane Austen magánélete.
A 99-es paragrafus
A '80-as évek végén, '90-es évek elején sok, ma ismert (vagy már sajnos karrierje alkonyán lévő) színész kezdett, többek között Kiefer Sutherland, Ray Liotta vagy éppen Forest Whitaker, de ide sorolhatjuk Lea Thompsont is (ő leginkább a Vissza a jövőbe-sorozatból lehet ismerős). 1992-ben Howard Deutch igen kényes témához gyűjtötte össze az akkori fiatal generáció tehetségeit, ez pedig nem volt más, mint a veteránkérdés.
Bár a mindenkori propaganda lelkesen mossa át az amerikaiak agyát a "katonáink a mi szabadságunkért harcolnak"-maszlaggal, az ország vezetői a második világháborútól kezdve valahogy mindig megfeledkeztek a katonákról; miután már nincs rájuk szüksége az országnak, kvázi eldobva őket. A testben és/vagy lélekben is megnyomorodott szerencsétlenek sokszor végzik az utcán vagy kórházban, rosszabb esetben börtönben vagy temetőben. A veteránok ügye napjainkban sem a legégetőbb probléma, holott az USA továbbra is évtizedek óta viszi házhoz a "demokráciát", ha kérik, ha nem, hadigépezete szereplőinek azonban többnyire csak az ágyútöltelék hálátlan szerepe jut.
A 99-es paragrafus egy, a veteránok kórházának egyik kitalált szabályzata, amely elviekben teljes körű ellátást ígér. A valóság azonban egészen másképpen fest. A lehetetlen rendszer ellen "lázad" Dr. Sturgess és csapata, akik életmentő eszközöket lopkodnak más osztályokról, és trükkös ide-oda utalásokkal próbálják a kórházban tartani a betegeket. Ebbe a furcsa helyzetbe csöppen bele a lelkes és elhivatott Dr. Morgan, akinek hamarosan szembesülnie kell a rideg valósággal, és választania kell a saját lelkiismerete és orvosi esküje, valamint a kórház vezetője felé "tartozó" hűsége között.
Korrekt, bár picit közhelyes filmmel van dolgunk, ráadásul enyhén tévés a stílus (a térkihasználás és az operatőri munka még nem olyan jó, mint a pár évvel később kezdődött Vészhelyzetben), de a fontos kérdéseket feszegető téma bőven befoltozza a formabeli hiányosságokat. Még némi szerelmi szálnak is jut hely a történetben, ami ugyan nem teszi sokkal hitelesebbé az amúgy meglehetősen demagóg mondanivalót, de ennyi túlzás talán belefér (na, meg amerikai filmről van szó, és mint ilyen, kellenek bele a szélsőségek, hogy minden néző megértse, mit akart a rendező elmondani).
Furcsa érdekesség, hogy Danny Elfman volt a zeneszerző (jellegzetes stílusa egy helyen elég jól felismerhető).
Alapvetően egy kicsivel feszesebb tempó és rövidebb játékidő jót tett volna a filmnek (100 perc helyett olyan 90), de azért nagy baj így sincsen. Más kor, más filmkészítési technika, más igények. A téma viszont azóta is aktuális.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése