Jancsi és Juliska: Boszorkányvadászok - A 13. emelet

Jancsi és Juliska - Boszorkányvadászok

Jancsi és Juliska felnőttek. A szakmájukban ők a legjobbak. De a szakmájuk nem valami szép. Ugyanis boszorkányvadászok lettek.
Az utóbbi időben gyakorivá váltak Hollywoodban a Grimm-mesék alternatív feldolgozásai (már várok egy Piroska és a farkasembert...), ennek a sorozatnak a része a Hansel and Gretel: Which hunters is.

Augsburg környékén aggasztó mértéket öltött a boszorkányok aktivitása, gyerekek tűnnek el, így a város polgármestere felbéreli a két testvért, hogy oldják meg a fennálló problémát. János és Júlia hamarosan rájön, hogy a banyák szörnyű tervet forralnak, és ehhez a származásuknak is köze van.

Egész szórakoztató film, bár látszik, hogy nem nagy költségvetés állt a produkció mögött, viszont minden cent jó helyre került. Alapvetően egy átlagos mozival van dolgunk, aminek a története is rém egyszerű, kiszámítható, hovatovább sablonos, de ez nem zavaró annyira, hiszen az amerikai filmek 95%-a ilyen. Az alkotók megpróbáltak valamiféle akció-horror-komédiát csinálni, ám az arányok kissé megcsúsztak, hiszen horror-elemből kevés akad (bár a kifeszített drótpengéknek nekirepülő boszik jól megszívják), az akciók kissé egyoldalúak (Jancsiékat mindig túl könnyen elverik), poénos beszólásokból viszont több is lehetett volna. A kész film így különféle műfajok mentén egyensúlyozik, de igazából egyiknek sem tud megfelelni, így az összbenyomás is felemás. Jobb lett volna alaposabban átgondolni a történetet, és akkor a végeredmény is sokkal egységesebbre sikerült volna.

A színészi játék átlagos, senki nem feszül meg a tettvágytól, így Jeremy Renner, Gemma Arterton és Famke Janssen is szépen eleget tesznek a szerződésben foglaltaknak, de ennyi.

A fényképezés szép, a jelmezek és díszletek nagyon jól néznek ki, a zene pedig a Hans Zimmer Művekből való.

Összességében egy korrekt, de átlagos filmről van szó, németalföldi Mátrix- és XVII. sz.-i "steam-előtti-punk"-hangulattal, amiről sokaknak juthat eszébe pl. a Van Helsing (sorozatlövő nyílpuska, hosszú, fekete bőrkabát stb.) is. Egynek nem volt rossz, és ha az írók végre meg tudnak állapodni a műfajban, akkor akár sorozatot is lehetne készíteni a franchise-ból, mert bőven van benne annyi kraft.

A 13. emelet

Volt idő, amikor Roland Emmerich neve még jól csengett Hollywoodban. Nagyjából az ezredforduló idején készítette el az utolsó nézhető filmjét, pontosabban producelte (a további mozijai szinte kivétel nélkül felejthetőek), amit viszont - az alkotók nagy szerencsétlenségére (vagy éppen a stúdió elbaltázott stratégiájának következtében) - majdnem egy időben mutattak be egy bizonyos Wachowski nevű testvérpár cyberpunk sci-fi-akciófilmjével. Habár már a Mátrix sem volt épp eredeti alkotás (sokat merített pl. a Ghost in the shellből), A 13. emelet kb. labdába sem tudott rúgni mellette.
Egymás mellé téve a két filmet, olyasmi érzése van az embernek, mint pl. a Tűzhányó és a Dante pokla vagy az Armageddon és a Deep Impact esetében. Annak idején minden stúdió megpróbált meglovagolni egy adott trendet és stílust, csak az nem volt mindegy, hogyan csinálja. A Columbia például egyáltalán nem tudott nagy neveket megfizetni, sem drága trükkökre költeni, így a filmjük – bár a maga nemében elég érdekes lett – átlagos és közepes maradt, köszönhetően annak, hogy az alapvetően remek történetbe belekeverték a szokásos szerelmi szálat (ami végül a cselekmény vezetését is befolyásolta), meg egy alapvetően tök felesleges és lapos jellemű „főgonoszt”.
A 13. emelet olyasmi, mintha összegyúrták volna a Tront és a Dark Cityt az Avatarral, az Eredettel és a Mátrixszal. Ha innen nézzük, akkor érdekfeszítő filmről beszélhetünk, csak kár a sablonokért, melyek felemássá teszik a végeredményt. Kellemes a hangulat, szép a fényképezés, és jók a színészek, csak – már megint – az a fránya forgatókönyv. Ha az nem akart volna annyira biztosra menni és megfelelni az elvárásoknak, akár egy formabontó, rendkívüli filmről is szó lehetne, de így csak egy az átlagosnál kicsikét jobb mozival van dolgunk.