Felhőatlasz

Nem könnyű elkezdeni írni Lana és Andy Wachowki, valamint Tom Tykwer közös filmjéről, a Felhőatlaszról, bár már önmagában az sem semmi, hogy ez a három remek alkotó (Fülledtség, Mátrix-trilógia, A lé meg a Lola, A parfüm stb.) közös projektbe kezdett.

Egy nomád, egy újságírónő, egy fiatal ültetvényes, egy zeneszerző, egy klón, egy író, egy hajóskapitány, egy rabszolga, egy könyvkiadó, egy kutató, egy bérgyilkos, egy ápolónő, egy barbár, egy orvos, egy szabadságharcos... megannyi elkülönülő karakter, akik a múltban, a jelenben és a jövőben élnek, de mégis összeköti őket valami, mely túlmutat egy üstököshöz hasonlító anyajegyen. Döntések és választások, ill. azokból alakuló életek és sorsok bontakoznak ki az egymáshoz olykor lazán, máskor erősebben kapcsolódó, az időben és térben ide-oda ugráló, néha pedig éppen csak egy szó vagy egy rövid kép erejéig megjelenő epizódokból, melyek eleinte apró vízcseppekként léteznek, de aztán óceánná állnak össze, mindez pedig egyetlen, örökérvényű, archetipikus filozófiai mondanivalót hordoz, amellyel valószínűleg mindenki tisztában van, de mégis egyre többen felejtik el.

Talán túlzás részemről a kijelentés, de úgy érzem, a Felhőatlasz a 2010-es évtized egyik legfontosabb filmalkotása lesz (hiába telt el eddig csak 2 év belőle, megelőlegezem a titulust), és ez megint (2/3-ad részben feltétlenül) a Wachowski-tesóknak köszönhető, akik 1998-ban egyszer már a feje tetejére állították a filmvilágot filozofikus cyberpunk akciófilmjükkel, amely nem csupán a vizuális effektusok szempontjából bizonyult mérföldkőnek. A német rendező-fenegyerekkel, Tom Tykwerrel kiegészülve ezúttal nem kevesebbre vállalkoztak, minthogy megfilmesítik az addig megfilmesíthetetlennek tartott regényt, ami igen merész vállalkozás volt részükről, hiszen egy ilyen óriási produkcióba simán bele lehet bukni, vagy ami még rosszabb: egy kiherélt, a lényeget és mondanivalót tökéletesen nélkülöző kusza zagyvaság is kikerekedhetett volna belőle.

Miképp az eredetei regényben, úgy az abból adaptált filmben is számos cselekményszál látható, melyekből alapvetően nem áll össze egy egységes, kerek történet, ráadásul rengeteg szereplőre és részletre kell odafigyelni, mindezt pedig majdnem három órán át, ami sok nézőt próbára tehet, annál is inkább, hogy sok filmmel ellentétben a Felhőatlaszban nincsen igazán katartikus csúcspont, ill. nem lehet egy bizonyos szereplőnek "drukkolni", mert ahhoz túl sok szálon folyik a szerteágazó cselekmény (igaz, a szétdarabolás ellenére minden idősíkban kronológiailag látjuk az eseményeket, így nincs Ponyvaregény-effektus, ami még jobban megkavarhatná a nézőket).

Valamiféle egyensúlyra és arányosságra kellett törekedni, hogy két elgondolkodtató mondat között legyen valami vizuálisan is ingerlő. A Wachowski-tesók már a Mátrixnál is tudták, hogy a közönség pusztán csak a filozofálgatás miatt nem fog bemenni a mozikba; kellett hát valami kommersz körítés, amivel el lehetett adni a gondolatébresztő dumákat, így találták ki az Oscart érdemlő bullet-time effektust, és emiatt kung fuztak a szereplők. A Felhőatlaszban is van látvány, de messze nem olyan hangsúlyos, mint a Mátrixban, már csak azért sem, mert nem minden idősíkban van rá szükség (Új-Szöulban és a Völgy melletti hegyekben nyilván igen).

A mondanivaló ezúttal fontosabb volt, ill. az, hogy a néző képes legyen azonosulni a rengeteg szereplővel, hogy tudja, milyen viszonyban állnak egymással az egyes karakterek (és nem csupán a saját korukban, de akár több száz évvel később is), ill. hogy képes legyen odafigyelni a különféle apróságokra (pl. a könyvre a zongora lába alatt, vagy Luisa Rey ajtajának számára, amely megegyezik Somni sorozatszámával stb.). Mindez azt a célt szolgálja, hogy a néző a filmidő egésze alatt tisztában legyen a történésekkel és azok egymással való, téren és időn túli kapcsolatával.

Semmiképp ne úgy kezdjünk tehát neki ennek a filmnek, hogy most majd egy újabb pergő akciófilmet fogunk látni, mert akció nincs benne sok és az sem olyan, mint a Mátrixban vagy a Lolában volt. Ez most másról, többről szól (ebből a szempontból inkább Parfüm). Még akkor is, ha megidéződnek Mátrixos látvány- és gondolati momentumok (pl. forradalmi eszmék egy elnyomó társadalmi renddel szemben, embergyár, macska, orákulum, keresztény szimbolika, megváltó, prófécia stb.), ill. konkrétan el is hangzik a klasszikus disztopikus sci-fi, a Zöld szója, amellyel szintén akad némi párhuzam.

Színészileg (is) igen magas a színvonal; Tom Hanks hozza az Oscaros kötelezőt, csakúgy, mint Halle Berry és Susan Sarandon. Hugo Weaving dörmögő hangja és kegyetlen vicsorgása még mindig felülmúlhatatlan (ezért imádtuk a Mátrixban is), Ben Whishaw olyan, akár a Parfümben (vagyis nagyon jó, bár szándékosan visszafogott), Jim Sturgess, James D'Arcy, Doona Bae és Keith David is remekelnek, de az abszolút prímet vitán felül Jim Broadbent viszi el, aki az összes karakterét felejthetetlenné teszi parádés és lelkes alakításával.

Érdemes külön megemlékezni Hugh Grantről, akiről (számomra) kiderült, hogy nem csak hebegni-habogni tud, hanem játszani is. Mivel a színészek nem csak egy, hanem számos figura bőrébe belebújtak (nők férfiakéba is és viszont), iszonyú munka hárult a maszkmesterekre, ami a digitális trükkök korában talán már némiképp ódivatú dolognak tűnik, de épp attól kelt életre és vált valóssá sok karakter, hogy nem számítógéppel generálták a megjelenésüket, hanem valóban órákon át ragasztották és festették a színészeket a forgatások előtt.

Filmtechnikai szempontból az operatőri munkát is ki kell emelni (Frank Griebe és John Toll), ami szép kompozíciókkal és színvilággal alkotta meg a regény eseményeit. (Griebe amúgy Tom Tykwerrel, míg Toll a Wachowski-tesókkal dolgozott végig.)

A Felhőatlasz nem lett tökéletes film, de persze nem is ez volt a cél. Kicsit lassan indul be, és utána sem válik túl dinamikussá, viszont valahol az 1/3-ánál kétségkívül magával ragadja a nézőt és aztán már nem is engedi el. Bár két-három helyen lényegében elmondják, mire is kellene az embernek konklúzióként gondolnia, ez mégsem annyira zavaró, mert rájövünk, hogy ez a mondanivaló most nem az, amit az átlagos hollywoodi hulladékok próbálnak legyömöszölni a torkunkon. Ezúttal van valami megfoghatatlan örökérvényűség, ami miatt kultúrától függetlenül minden ember képes megérteni a film üzenetét, mert az lényegében a kollektív tudatalattiba hatol be.