Pusztító angyal

Agysejtpusztító angyal,

avagy Alkonyat Velencében

Jon Courtenay Grimwood legújabb regénye egy trilógia első része. Ezek szerint lesz folytatás??? Jéééézus… o_O

Böcsülettel be kell vallanom, soha életemben nem hallottam még Grimwood nevét, noha kedvelem a sci-fi műfaját, de mivel menthetetlenül megrekedtem két fantasztikus világ között (Star Wars és Star Trek), azt hiszem, megbocsátható, ha ismereteim az angol sci-fi-irodalom terén komoly hiányosságokkal küszködnek. Ez viszont abból a szempontból kifejezetten előnyös, ha egy számomra teljesen ismeretlen szerző új művét kell értékelnem, mivel így biztos az elfogulatlanságom. Olvasni mindig is szerettem és ma is szeretek (ódivatú őskövület vagyok, tudom...), műfaji megkötés nélkül bármilyen művet szívesen kézbe veszek, és általában néhány oldal elolvasása után el tudom dönteni, hogy folytatom-e vagy inkább valami mást kezdek el.
Hát mit mondjak… Jon Courtenay Grimwood Pusztító angyal című regényét nem tehettem le, mivel elvállaltam az elolvasását, de ha ez nem lett volna, valószínűleg az első öt-tíz oldal után elegáns mozdulattal dobtam volna ki a kukába. (Ne szépítsünk: úgy csaptam volna bele, hogy csak úgy nyekken!)

Velence, 1407. A város urai korlátlan hatalmat élveznek. A lakosság sosem érezheti magát biztonságban: démonok és holt lelkek árnyai kószálnak az utcákon, ám a sikátorokban leselkedő veszélyek közül talán a herceg bérgyilkosainak, az Assassini tagjainak van a legfélelmetesebb híre: vértől pirosló kanálisok jelzik útjukat, ahol csak felbukkannak… Velence főhercege, a gyengeelméjű Marco csak névleg uralkodik, valójában nagybátyja és nagynénje osztoznak a hatalmon, és mozgatják saját érdekük szerint a politika szövevényes szálait. Mégis kénytelenek egyesíteni erőiket, amikor a herceg fiatal unokahúgát, Giuliettát idegen kalózok rabolják el otthonából, ami jó okot ad a háborúra is… Eközben Atilo, a herceg bérgyilkosainak mór vezére egy különös fiúra bukkan Velence ódon házai között. Ezüstös haja, borostyánpettyezte szeme és angyali arca megbabonázza, s elhatározza: megszerzi magának a vérrel táplálkozó, titokzatos lényt, hogy tanítványává fogadja.

Ez a regény egyszerűen rossz. És még annál is rosszabb. A ponyva legalja, és még annál is lejjebb. A történet össze-vissza van ollózva és sok helyen követhetetlen, a karakterek unalmasak és sablonosak, a szereplők egymáshoz fűződő viszonya kidolgozatlan és felszínes, valódi dráma nincs, katarzis nincs, feszültség nincs, viszont annál több az öncélú és felesleges részlet, ami természetesen valamilyen horrorisztikus vagy soft-pornográf momentumot óhajt plasztikusabbá tenni, pl. 13-15 éves gyermeklányok mellei és fanszőrzete, erőszakos megtermékenyítés, embernyúzás, belezés, hányás, maga alá piszkító, kitekert nyakú hulla stb. A szerző nyilván a naturalista stílust kívánta erősíteni mindezzel, a rengeteg apróság azonban sokkal inkább zavaró és gusztustalan, semmint erősítő hatású, ráadásul az ilyen fokú részletezésre igazából nincs is szükség, sem a történet, sem a cselekmény szempontjából. (A „kevesebb több lett volna” klasszikus esete.)

Már az olvasás elején kiszúrtam, hogy Grimwood pontosan ugyanazt a módszert alkalmazza a korabeli Velence és a szereplők ábrázolásának esetében, amit Dan Brown. Vagyis az átlagember szemében a lagúnák városa valamiféle különleges, mondhatni: misztikus hely, amiről az alapvető ismereteken túl (a Szent Márk tér és a gondolák) az ember lényegében semmit nem tud, sem a történelméről, sem az évszázadokkal korábbi lakóiról, meg általában semmit a kora-reneszánsz társadalmi viszonyokról, innentől kezdve pedig a szerző azt ír le, amit akar, az olvasó úgyis mindent el fog hinni. De míg Brown rendkívül alapos irodalmi, történelmi stb. kutatásokat végez írás előtt, és lényegében szakértőjévé válik egy-egy témának, mielőtt egyetlen betűt is papírra vetne, Grimwood csak foghatott egy XV. sz.-i Velence-térképet (mer’ ilyen még úgysem volt), rábökött két pontra, hogy itt és itt fog játszódni a cselekmény, majd nagyot merített a vámpíros-farkasemberes történetek vízéből (nem, nem plagizált, csak „ihletet szerzett”). Írás közben eszébe juthatott, hogy Velence nem létezhet valamirevaló mór nélkül, így csórt egy kis Shakespeare-t is, hogy lássa, vajon lesz-e olyan szemfüles olvasó, aki észreveszi a kis tréfáját. Jelentem, igen: Atilo = Othello, Desdaio = Desdemona. (Bocs, ha nem fogom a hasamat a röhögéstől…)

Grimwood tehát végső soron nem tett mást, mint néhány változtatás közbeiktatásával lényegében összedobott egyfajta XV. sz.-i Alkonyatot. Az idő és helyszín kellőképp borzongató és misztikus (szerinte, pedig nem), van egy vámpírszerű srác, aki maga sem tudja, pontosan micsoda és honnan jött (mi sem, hiába vannak rá utalások), van egy lány, akibe a srác szerelmes (talán, de lehet, hogy csak a vérét akarja), meg van valami farkasember-szerű izé is (akiről higgyük el, hogy az, ami, de hogy mitől olyan, honnan jött, és miért van ott, az már nem érdekes). Erre jönnek még rá a különböző nagyhatalmi játszmák és udvari intrikák jó sok gyilkossággal, a végén pedig valami egészen zagyva kutyulékot kapunk, aminek se füle, se farka. Véleményem szerint nem kellett volna keverni a vámpíros-farkasemberes stílust a „történelmi realizmussal”, mivel a kettő vegyítése igencsak nem sikerült. A mixtúra erősen aránytalan, az egyik fél próbál felülkerekedni a másikon, ezért az egész ide-oda billeg, de nincsen egyensúly. Mindez azt eredményezi, hogy nagyon oda kell figyelni olvasás közben, amit a nehézkes történetvezetés, a sokhelyütt csapongó, és a történet szempontjából egyáltalán nem fontos kiegészítések, mellékinformációk csak megnehezítik. Nem tudom, mindez azért van-e, mert Grimwoodnak ilyen a stílusa vagy mert a magyar fordítás ennyire borzasztó. A szöveg összességében valahogy furcsán, idegenszerűen hat, ezért ember legyen a talpán, aki ez alapján elsőre mindent azonnal megért, mindenkiről tudja később is, hogy kicsoda, mit miért csinál, és egyáltalán, meg különben is.

Szóval, ami engem illet, egyáltalán nem tetszett a regény, sem a történet, sem a szereplők, sem semmi. Fölöslegesen gusztustalankodó és vérengző az egész, nulla karakterekkel és dramaturgiával. Felszínes, öncélú, semmitmondó, közhelyes, se nem szórakoztató, se nem irodalom. Egyetlen előnye, hogy a könyv relatíve vastag, így a billegő fotel lába alá rakva egész jól használható támaszként.