Az Argo-akció

Argo, fuck yourself!

Ben Affleck jó rendező. Ez ilyen egyszerű. Forgatókönyvíróként és színészként sem utolsó (előbbire ékes bizonyíték a Good Will Hunting scriptjéért kapott Oscar-díj), de amióta dirigálásra adta a fejét, az amerikai filmgyártás egy rendkívül stílusos, tudatos, ügyes kezű és jó látású rendezővel gazdagodott. Hasonlóra legutóbb George Clooney esetében került sor, ráadásul nevezett úriember Affleck legújabb filmjének az egyik producere is.

Elcsépelt közhely, miszerint az élet a legjobb forgatókönyvíró. Az Argo esetében ez a mondás fokozottan igaz, hiszen ami 1979-ben, Iránban és azon belül Teheránban történt, az mindmáig tartó politikai és gazdasági hatással bír nem csupán az USA, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egész világ számára. A perzsa állam forrong, a sahot elűzték, a síita többség ragadja magához a hatalmat, Khomeini ajatollah lesz az ország vallási - és ez által első számú - vezetője. A nyugati nagyhatalmak aggódva figyelik az eseményeket, főleg az amerikaiak, akiknek gazdasága nem kis mértékben függ a közel-keleti nyersolajtól, ezért számukra elemi kérdés a térség (in)stabilitása.

A feltüzelt emberek megrohamozzák a teheráni amerikai követséget és túszul ejtik az ott dolgozókat - hat kivételével. Nekik még időben sikerül elmenekülniük, ám sorsuk kétséges; egy nyíltan ellenséges országban vajmi kevés esélyük van az életben maradásra. Szerencsére a kanadai nagykövet befogadja őket, de mindenki tudja, hogy a diplomáciai trükközés nem játszható örökké. Telnek a hetek és hónapok, az amerikai kormány végül úgy dönt, hogy egy titkos akció keretében kimenekíti a hat követségi alkalmazottját.

Ehhez egy túszmentő specialista CIA-ügynök, Tony Mendez nyújt segítséget, aki elképesztő ötlettel áll elő: a Star Wars és Star Trek mintájára készítsenek egy kamu-sci-fit-, pontosabban: tegyenek úgy, mintha egy olyan filmet készítenének, aminek stábjában a szökött követségi alkalmazottak is benne vannak, és akik a mese szerint terepszemlézni érkeztek Iránba.

A híres hollywoodi maszkmester, John Chambers, és egy filmproducer, Lester Siegel közreműködésével ál-forgatókönyv, és ál-tervek készülnek, Mendez pedig a helyszínre utazik, hogy előkészítse a szökött követségiek menekülését. A dolgát azonban nem csupán a veszélyes város nehezíti.

Affleck igencsak kényes időszakban rendezte meg ezt a filmet. Mint ismeretes, Amerika és szövetségesei már hosszú hónapok óta piszkálják Iránt, amiért az - saját elmondása szerint - békés célú atomprogramot folytat. Hogy az igazság pontosan micsoda, azt nyilván sosem fogjuk megtudni, mindenesetre Affleck nem kevesebbet művelt a filmjében, mint kvázi beismerte, hogy az USA térségbeli szándékai nem éppen egyenesek, még ha közvetlen célja nem a harmadik világháború kirobbantása. Ténykedésével mindenesetre igen közel táncol a tűzhöz, és Affleck ezzel tökéletesen tisztában is van, avagy ne cibáld a perzsamacska bajszát, ill. ne csodálkozz, ha megkarmol.

A fentebb dicsért rendezői stílus ezúttal kissé háttérbe szorult; ez azonban olyan értelemben nem feltétlenül jelent rosszat, ha azt nézzük, hogy az Argo kifejezetten dokumentarista jellegű film. Ez a visszafogott stílus megmutatkozik a színészi alakításokban, a fényképezésben (főleg a kamerakezelésben), a díszletekben és jelmezekben, de leginkább a dramaturgiában. Ez alatt arra gondolok, hogy a filmben alapvetően nem sok van az amerikai filmekre olyannyira jellemző irreálisan felfokozott feszültségből, van helyette viszont olyan fajta, ami sokkal inkább közelebb áll a valósághoz. Igaz, Affleck ezt a néhány "suspense-light"-ot néhol kissé szájbarágósan alkalmazza (pl. szerencsétlenkedés a reptéri busz sebességváltójával), de ennyit még elvisel a cselekmény - végül is, muszáj valahogy izgalomban tartani a nézőket egy olyan filmben, amiben nem repkednek autók a levegőben...

Rendezésileg azonban van egyéb, amiért ismét kalapot emelhetünk Affleck előtt, ez pedig nem más, mint a szinte 100%-osra sikerült autentikussága, ami olyan képi világot teremt, mely gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a korabeli híradók felvételeivel.

Az amerikai követség megostromlása csak a jéghegy csúcsa, de olyan apróságok is teljessé - és hitelessé! - teszik a látottakat, mint pl. a puskás, fátylas iráni harcosnő a dzsipben, aki csak talán 1 mp-ig látható, és persze a színészek hasonlósága az általuk megformált személyekhez (hajviselet, bajusz, szemüveg stb.).

Affleck korábbi filmjeitől eltérően az Argo annyiban más, hogy itt jóval lassabban csordogál a cselekmény, és nincs igazán olyan karakter, akiért a nézők izgulhatnak, ill. nincs olyan egyértelmű főhős sem, akinek lehetne drukkolni. Affleck - helyesen - a háttérbe húzódott, nincs olyan hangsúlyos jelenléte, éppen csak annyi, amennyit a történet megkövetel, hagyta inkább, hogy az események a maguk ütemében menjenek - ahogy eredetileg is történhetett. Mivel egy filmről van szó, néhány helyen nyilván mégis muszáj volt közbeavatkozni, de szerencsére a rendezés ilyenkor sem esett stílusidegen túlzásokba (ebből a szempontból Mendez azon döntése a kritikus pont, hogy szembemegy egy kapott utasítással), de Affleck ügyesen elkerülte azt a hibát, hogy ebből a fontos jelenetből valami nyálas, belső monológos, lelkiismereti konfliktusos rettenetet hozzon ki.

Számomra külön örömet jelentett John Chambers feltűnése, hiszen nem tudtam, hogy az 1968-as kult-sci-fi, A majmok bolygója Oscar-díjas maszkmestere ennyire fontos szerepet játszott ebben a CIA-akcióban. Chambers filmbéli megformálója, John Goodman amúgy régi bútordarab a szakmában, számára ez a szerep valószínűleg csak helyzetgyakorlat.

Érdemes megemlíteni még Alan Arkint (egy fiktív producert, Lester Siegelt játszik), valamint Ken Taylort (ő a kanadai nagykövet), és kb. minden fő- és mellékszereplőt, a követségi alkalmazottaktól egészen a legutolsó statiszta-Forradalmi Gárdistáig.

Kétségkívül idáig ez Ben Affleck legátgondoltabb és leghitelesebb filmje, amely bár nem fogja a székekbe préselni a nézőket az izgalomtól, de képes gondolatokat ébreszteni és vitákat indítani az amerikai külpolitika világban játszott szerepéről. Könnyen eshetett volna pátoszos  amcsi patriotizmusba a stílus, de szépen elkerülte az összes ilyen döccenőt.