Sinister

Vészjósló rémpótló, avagy

ha falra fested az ördögöt,

ne csodálkozz, ha megjelenik.

Ellison Oswalt és családja új házba költözik. A férfi író, aki véres krimitörténeteit valós események alapján veti papírra. Jó tíz éve már annak, hogy nagyot szólt az egyik regénye, de a 15 perc hírnév elmúlt, muszáj hát valami újjal visszatérnie a porondra. Ezért is választotta épp azt a házat, ahová frissen bebútoroztak, mert a kert borzalmas események szemtanúja volt: egy család négy tagját is felakasztva találták, a tettes pedig azóta is ismeretlen. Ellison ennek a történetét akarja új könyvében megírni, így nyomozásba kezd, hogy kiderítse az eset részleteit. Ehhez furcsa "segítséget" kap: a padláson egy doboznyi 8 mm-es filmszalagot talál, melyek nem csupán annak annak a családnak az életét és halálát örökítik meg, aminek a házában jelenleg a férfi él, de a 60-as évekre visszamenőleg több más família végzetét is. Ahogy Ellison egyre mélyebbre jut a nyomozásban, sokkoló részletek bontakoznak ki, és még az is lehetséges, hogy a szálak nem e világi messzeségbe érnek.

Első kijelentésem ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy ez a téma - a valós borzalmak ötvözése okkult elemekkel - rég lejárt lemez. Hadd emlékeztessek a Fallen - Letaszítva című mozira, amely 1998-ban készült, de már akkor is eljárt az idő a stílus felett. Az ilyesmit utoljára talán a 80-as évek végén vagy maximum a 90-es évek elején-közepén lehetett elsütni, de azóta eltelt több mint egy évtized, így 2012-ben egy alapvetően ugyanilyennel - de legalábbis hasonlóval - jelentkezni nagy merészségnek számít (szerintem). Még akkor is, ha az alkotók (gondolok itt elsősorban a rendező Scott Derricksonra és a producer Jason Blumra - Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Parajelenségek stb.) úgy vélik, hogy a beszaratós filmek rajongói kajálni fogják az ilyesmit.
Erre azt tudom mondani, hogy igen, ez lehet, hogy így van, de akkor is lehet jobb, ötletesebb és ami a lényeg: stílusosabb filmet készíteni, ha már egy író/rendező nem bírja ki, hogy ne egy véres gyilkosságsorozat legyen a filmje alaptémája (mert nincs még elég borzalom és szenvedés a világban...). Jó, megértem, hogy a horrorfilm-rajongók, akik moziba is járnak (és nem csak a letöltött filmeken élvezkednek otthon), elvárják az ilyesmit, de nekik ott vannak a szellemek (a már említett Para-sorozat) vagy épp a kedvükért remake-elt klasszikusok (Freddy, Jason stb.), no meg a kimeríthetetlen Sikoly-széria. Hentelés és ijesztgetés ott is akad dögivel...

És akkor még nem esett szó - na de majd most! - a téma koronázatlan - szó szerint - királyáról, Stephen Kingről, aki kb. utolérhetetlen, ha ehhez hasonló rettenetességekről kell írni. King amúgy nagyon is inspiráló tényező volt az alkotók számára, mert egyrészt a főhős is író (ami Király Pisti regényeiben igen gyakori elem), másrészt még egy konkrét King-utalás is elhangzik a filmben (Cujo), miután Ellison találkozik egy nagydarab kutyával. Szóval innentől kezdve a hasonlóság csak annak nem tűnik fel, aki nyálcsorgatva hortyog a nézőtér legutolsó sorában.
Érdemes megemlíteni azt a szintén nem elhanyagolható tényt, hogy 1999-ben egyszer (aztán 2005-ben csak videón, egy gagyi folytatás erejéig) már szintén ellőtték a gyilkosságokat megörökítő 8 mm-es filmszalagok poénját, szóval innentől kezdve ez sem igazán újdonság.
Adott tehát a Stephen King-stílus, a 8 mm-es filmszalag, és egy új helyre költöző vagy akármilyen család, amely váratlanul valami rendkívüli vagy rémisztő helyzetbe kerül... innen már tényleg csak Steven Spielberg hiányzik, aki az ilyesminek a nagy mestere, lévén hogy nem egyszer volt nála is hasonló felállás a filmjeiben (pl. Harmadik típusú találkozások, E.T., Poltergeist stb.).

A Sinister egy kisköltségvetésű film, ez minden képkockáján látszik. Az alig 3 milliós büdzséből nyilván nem is lehetett túl sok mindenre költeni, és persze az is biztos, hogy ennyiből megfizetni sem lehet egy mainstream sztárt, ezért is eshetett a választás az egykor jobb napokat látott Ethan Hawke-ra, aki sosem volt igazán nagy név, de azért elég ismert ahhoz (hála pl. a Gattacának és a Mielőtt...-filmeknek), hogy húzóarcként segíthessen egy produkciót. Hawke hozza is a kötelezőt, ijed, hörög, amikor kell, de azért ő is érzi, hogy ez nem az a film, amiben komolyan oda kell tennie magát az embernek, így hát nem is teszi. Amit nyújt, az éppen elég és megfelelő.

A pénz nagyobbik része minden bizonnyal a különféle maszkokra ment el, amiktől a profi nézők szintén nem fognak a falnak menni (én legalábbis biztosan nem), hiszen már 1983-ban is lényegesen jobb maszkok készültek (lásd pl. Michael Jackson Thriller c. videoklipjét), és ami azt illeti, a legfőbb rosszfiú, Mr. Boogie (alias Bagul, de csitt, ez titok!) sem épp a figuratervezés csimborasszója, pláne nem egy - már szintén említett - Freddy, Jason vagy éppen Pinhead után.

Pénz tehát nem volt, ezt a tényt el kellett fogadni, így a filmesek abból főztek, amit találtak. Ami azt illeti, egy jó operatőr sem tartozott ezen talált alapanyagok közé, így a film képi világa eléggé sekélyes és ötlettelen lett. Összehasonlítva pl. egy Fekete ruhás nővel (azért hozom fel ezt példának, mert hasonló a téma, na meg nemrég láttam), a különbség különösen számottevő. Átlagos iparosmunka, semmi olyan kiemelkedő extra, amit korábban, más, hasonló zsánerű filmben már ne láttunk volna (sötét folyosó, szereplő háta mögül előtűnő alak stb.).

Ami a rendezést illeti, alapvetően az sem túl egetrengető, bár vitathatatlan tény - és egyszersmind ez a film egyik pozitívuma -, hogy remekül operál a feszültségkeltéssel, ami elindul a történet legelején és apránként, folyamatosan fokozódik, így a para-faktor valóban egy szép ívet jár be, a nézők pedig ettől garantáltan markolászni fogják a fotel karfáját. Kár, hogy mindez nem megfelelőbb alapanyag mellett valósul meg, és olyan kényszermegoldások alkalmazására ösztönzi az alkotókat, mint a különféle helyeken magához térő, alvajáró kissrác, akit csak azért írtak meg ilyenre, hogy a néző azt higgye, hogy megint csak miatta történik valami paráztató dolog, miközben nem is. Ez egy olyan közepes dramaturgiai megoldás, ami a néző félrevezetésére szolgál, arra, hogy másra gondoljon, mint amire kéne. Hozzáteszem, a dolog ugyan működik, de attól még nem elegáns, mert eléggé kilóg ez az egyszerű lóláb is.

A legnagyobb probléma - megint - a forgatókönyvvel van. A történet alapvetően egy realista valami, a néző folyamatosan egy sorozatgyilkos után való nyomozást vár, a story vázát ez adja, de aztán váratlanul beleszőnek némi okkultizmust, és onnantól borul az egész egyensúly. A félreértések elkerülése végett: nem az a baj, hogy behozták az okkultista elemet, hanem hogy nem megfelelő arányban keverték össze a realizmussal. Olyan 80-20% körül van az arány, ami így közel sincs balanszban, ez pedig nagyon zavaró. Inkább lett volna a gyilkos a seriffhelyettes (Deputy So and So), az valahogy még hihetőbb is lett volna, mint az okkult-blabla, ami csak úgy oda van dobva, a néző fogadja el, hogy az igazság valami egészen más, sajnos azonban ez inkább késztet elnéző mosolygásra vagy faarcú tudomásulvételre, semmint komoly katarzis és/vagy "húbameg"-érzésre - különösen a film végi csavar esetében.

Összefoglalva tehát a Sinister egy stílustalan, valódi ötleteket nélkülöző film, melyet szűk keretek közé szorított a szinte nulla költségvetés, így az alkotók kénytelenek voltak olcsó és közhelyes megoldásokat alkalmazni (az ijesztő pillanatokban bevágott sokkoló hanghatás is ilyen). A történet átlagos, csakúgy, mint a fényképezés (a kézikamerázás ellenére is), ellenben a rendezésnek akadtak néha jó pillanatai. A zene viszont kifejezetten ütős (Christopher Young és Jason Acuna munkája), csak kár, hogy a film ettől nem lesz jó.
Egy mozimagazinban azt olvastam, hogy a Sinister az év horrorja. Kérdem én, ha ilyen a legjobb, akkor milyen lehet a legrosszabb?