Fehér éjszaka

Egy nehéz nap

még nehezebb éjszakája

A francia akciófilmek alighanem Európa legjobbjai, sőt nyugodtan lehet azt mondani, hogy világviszonylatban is dobogós helyen állnak. A francia akcióstílus roppant jellegzetes (kaszkadőr-szempontból érdemes ehhez elolvasni ezt), semmilyen más nemzet akciófilmjeivel össze nem téveszthető, és nem, nem kell hozzá feltétlenül Luc Besson. Említett úriember a múltban elkövetett pár remekművet (pl. Leon, a profi) és pár kevésbé remeket is (producerként a Taxi-sorozat), de őt megelőzően is szép számmal akadtak jóféle gall törős-zúzós mozik, elég, ha csak Jean-Paul Belmondo vagy Alain Delon nevét említem, és akkor tényleg csupán a legnagyobbakról esett szó.

Frédéric Jardin Fehér éjszaka című filmje jó egy éves késéssel érkezett meg a hazai forgalmazásba, de alapvetően már annak is örülhetünk, ha egy kvázi nálunk ismeretlen rendező ismeretlen szereplőket felvonultató filmje egyáltalán moziba kerül kishazánkban. Nyilván nem lehet egy ilyen filmet egy napon említeni a mammut-költségvetéssekkel operáló amerikai akciófilmekkel (különösen nem mondjuk egy Transformersszel), de az összehasonlításnak amúgy sincs sok értelme - pláne nem annak fényében, hogy a Fehér éjszaka alkalmasint köröket ver színvonalban némely amerikai társára azzal, hogy megmutatja, hogyan kell és hogyan lehet egy tulajdonképpen nem is olyan kiemelkedő alapötletből egy pergő és feszes tempójú, izgalmas filmet készíteni.
Egy párizsi reggel az egyik legbefolyásosabb drogbáró, José kokainját szállító drogfutárt támadás éri. Társát lelövik, neki viszont sikerül kereket oldania. Később kiderül, hogy két rendőr csapott le az értékes szállítmányra. A piszkos zsaru, Vincent úgy hiszi, megköti élete legnagyobb üzletét, ám hamar kideül, hogy ezzel kockára teszi egyetlen fia életét, hiszen José bosszúja nem marad el, s Vincent-nak kell a helyzetet megoldania, különben sosem látja többé élve a fiát. Ennyi az alaphelyzet, ez a néhány mondatban összefoglalható cselekményszál.

A történet valós időben zajlik, ráadásul egyetlen helyszínen, nevezetesen José diszkójában, ahol Vincent próbálja megmentenie a fiát, miközben a helyzet tovább fokozódik azzal, hogy más rendőrök is érkeznek, akik korrupt társaik után nyomoznak, na meg a férfi telefonja is állandóan csörög, ráadásul a kokainjukra váró török maffia emberei is befutnak, akik igencsak idegesek lesznek, ha nem kapják meg időben az árujukat.

A rögzített helyszín és a kötött filmidő miatt nem sok trükközésre volt lehetőség a rendezésben, de a direktor jelesre "vizsgázott". A néhány szereplős történet (akció-kamaradráma?) lehetett volna akár végtelenül unalmas is, ahol minden karaktersablon már ki van osztva, és a különféle szereplők ezek alapján azt teszik, ami a nagy könyvben meg van írva, azaz egy kiszámítható történet mentén időnként összefutnak egy rövidebb-hosszabb bunyó erejéig, néha elsütnek egy feszültségoldó poént, majd a végén a főhős viszi a zsákmányt és a nőt, jöhet a stáblista. Szerencsére e helyett valami sokkal eredetibbet és ami fő: hihetőbbet kapunk, amely bár még mindig fikció és nyilván az erősebb dramaturgiai hatás kedvéért el van némileg túlozva (hiszen az izgalmas szórakoztatást szolgálja), mégis realista, sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy néhol naturalista, és ennek következtében lényegesen fogyaszthatóbb, mint egy a valóságtól olykor teljesen elrugaszkodott amerikai film (pl. a The A-Team, ahol Hannibalék egy tankkal zuhannak ki egy repülőből).

Éppen ez a "nem esünk túlzásokba, miközben azért pár dolgot mégis eltúlzunk"-módszer az, ami teljesen működőképessé teszi az egész mozit, ami miatt a néző azonosulni képes a szereplőkkel és az egész helyzettel, amiben vannak. Ez egy más, sokkal földhözragadtabb szint, ahol nem a minél grandiózusabb akciószcénák bemutatása a cél, amivel a legképtelenebb szituációkba keverik a különböző karaktereket a nézők szórakoztatása végett (emlékezzünk csak a dömperen szörföző Bruce Willisre a Die hard 3-ban).
A legjobb pedig az, hogy az alkotók nem is akarták megmutatni, mennyire ügyesen tudják lemásolni tengerentúli kollégáik akciójeleneteit, hanem megmaradtak a saját, jól bevált stílusuknál, így tehát nyoma sincs semmiféle lassításnak vagy rommá snittelt (és ezért szinte követhetetlen) beállításoknak. A bunyók (melyekből lényegében csak egy komolyabb/hosszabb van, de azt elég durván nyomják, és még a nőt sem kímélik) egyszerűek, ám kellően brutálisak, a lövöldözések pedig nem öncélúak, megvan a maguk helye és ideje a történetben, ráadásul a pisztolyoknak nincs soha ki nem fogyó tárjuk.

Színészileg is teljesen rendben van a film, minden aktor remekül teljesít; főleg a főszereplő Tomer Sisley, aki egyrészt kisujjból kirázza a karaktert, másrészt a sok ugrabugrálás mellett színészkedni sem felejt el.
Érdekes ritkaság, amikor a mellékszereplők karakterei is legalább olyan érdekesek, kidolgozottak és jók, mint a főszereplő(k)é. Serge Riaboukine (José), Julien Boisselier (Lacombe), Joey Starr (Feydek) egyaránt többek puszta sablonfiguránkál, csakúgy, mint Lizzie Brocheré (Vignali, a fiatal rendőrnő), de érdemes megemlíteni Birol Ünelt (Yilmaz) is, aki a német és török filmipar egyik leghíresebb (brutál)arca.

Mindenképp ki kell emelni a kiváló operatőri munkát is (Tom Stern - Titokzatos folyó, Millió dolláros bébi, Gran Torino stb.), ami remekül használja ki a rendelkezésre álló szűkös helyeket, szépek a kompozíciók, na meg a folyamatos kézikamerázás miatt (ami viszont nem olyan rángatózó, mint pl. egy Bourne-mozi) sokkal dinamikusabb is a képi világ, mint sok más akciófilm esetében.

A franciák tehát megint nagyot alkottak, amiből egyrészt sokat lehet tanulni, másrészt követendő példát állított fel. Az európai stílus nem akarja a nézőket a székekbe préselni és mindenáron elkápráztatni, ehelyett egyenlő félként tekint rájuk, a filmkészítés olyan tényezőiként, akik nem kizárólag agyrágózni kívánnak a pénzükért.