Így készült az Alien – A nyolcadik utas: a Halál

Magasak, feketék, nincs szemük, de van királynőjük, kettős állkapcsukból savas trutymót köpködnek, és ha az ember nyakába ugranak, az igencsak árt az egészségnek. Nyáron mutatják be a legújabb Alien-filmet – Prometheus címmel –, így ennek apropójából tekintsük át a vicsorgó idegenek történetét, amely létrehozta és új alapokra helyezte a sci-fi-horror és a sci-fi-akció műfaját.

Eddig összesen hat élőszereplős, egészestés mozifilm készült, amelyben a savasvérű idegenek szerepeltek, ezekből azonban csak négy az, ami „valódi” Alien-filmnek tekinthető, míg a másik kettő ún. crossover (AvP és AvPR - ezekről később).

Az első részt 1979-ben rendezte az angol Ridley Scott, a főszerepekben pedig Tom Skerritt, John Hurt, Ian Holm, Yaphet Kotto, Harry Dean Stanton, Veronica Cartwright, valamint Sigourney Weaver voltak láthatók.

A történet a 2100-as évek elején játszódik, mikor a Weyland-Yutani Társaság egyik bányászűrhajója, a Nostromo, hazatérés helyett a képernyőn villogó pont nyomába ered. Váratlan küldetésük egy kihalt bolygóra, az LV-426-ra vezeti őket, ahol egy elhagyott űrhajót találnak, belsejében számtalan, tojás alakú kapszulával. Miközben próbálják feltárni a hajó titkát, az egyik tojásból hirtelen kirobban egy lény és rátapad egyikük arcára, aki ettől teljesen megbénul.
Később a férfi visszanyeri az eszméletét és csatlakozik a többiekhez, ám evés közben döbbenetes dolog történik: testéből egy apró, kígyószerű szörny kel ki, amely rövid idő alatt teljesen kifejlődik, majd egyesével elkezdi levadászni a legénység tagjait. Hamarosan kiderül, hogy valaki a fedélzeten az idegent védi, ez pedig nem más, mint Ash, az android, akit a Társaság arra programozott, hogy irányítsa a legénységet a bolygóra és szerezzen be egy mintapéldányt a lényből. Ash likvidálása után a legénység még élő tagjai úgy döntenek, hogy megsemmisítik a hajót az idegennel együtt, és egy mentőkomppal mennek tovább. A kompra azonban végül csak egy fiatal nő, Ellen Ripley jut el – na meg egy nem kívánt utastárs, akivel Ripley rövid úton végez, majd elindul hazafelé.

Az első Alien idején Hollywood már túl volt Spielberg zseniális A cápáján, ami azzal a forradalmi (bár kényszer szülte) dramaturgiai módszerrel növelte a feszültséget, hogy csak ritkán láttatta a főszereplő „szörnyeteget”, a para-faktort viszont éppen ettől az ismeretlen és halálos fenyegetéstől való rettegés adta; noha látni nem lehetett, mindenki tudta, hogy a cápa valahol ott van.

Scott ugyanezt az eszközt használta saját filmjében, csak megspékelte azzal, hogy a cselekmény helyszínét egy űrhajóba helyezte, ahol egymást érik a szűk, sötét folyosók, elhagyatott átjárók és aknák, nedvesség csöpög a falakról, láncok himbálóznak a magasból, vagyis rendkívül nyomasztó és klausztrofobikus közeg, ami ráadásul zárt is, így nincs hová menekülni.

Az eredeti ötlet kitalálói – Dan O’Bannon és Ronald Shusett – csupán gyorsan pénz akartak keresni a néhány nap alatt összedobott, átlagos rémfilm-forgatókönyv-vázlat eladásával, és álmukban sem gondolták, hogy ezzel egy filmtörténeti jelentőségű mű alapjait fektetik le. Miután több stúdiót sem érdekelt az elképzelésük, végül az író-rendező-producer, Walter Hill látott bennük fantáziát, akinek tetszett az az elgondolás, hogy egy űrhajó legénysége össze van zárva egy halálos ragadozóval, ami elől nincs menekvés.
Hill a nulláról kezdve újra felépítette az egész sztorit, a szereplőket, és a dialógokat, az eredetileg katonai legénységből így hétköznapi munkások lettek, akiknek történetesen egy űrhajó a munkahelyük, és ugyanúgy aggódnak a bérük miatt, mint a jelenkor munkavállalói. (A tanácstalanság, az ismeretlentől való rettegés és a pánik kevésbé lett volna hiteles, ha kiképzett kommandósok kerülnek szembe az idegen lénnyel.)

Az eredetileg csillogó űrhajóból lepukkant teherhajó lett, ahol nem szokatlan az üres sörösdobozok és a borostás arcok látványa. A legnagyobb változtatás azonban a – nem várt – női főszereplő megjelenése volt, aki átlagos nő, de válsághelyzetben mégis képes szembeszállni a legyőzhetetlen ellenséggel (nem csoda hát, hogy Ellen Ripley karaktere megteremtette a korábban ismeretlen női akcióhős figuráját). Ebbe a közegbe csöppen bele az a bizonyos nyolcadik utas, amiről sem a legénység, sem a néző nem tudja, mire képes, ezért minden megjelenése valamilyen sokkoló meglepetést jelent, és éppen ez a bizonytalantól és ismeretlentől való félelem adja a feszültség alapját.

Az elkészült forgatókönyvet a 20th Century Foxnak sikerült eladni, akik a költségvetést 4,5 millió dollárban állapították meg (ez később 11-re emelkedett), továbbá feltételül szabták, hogy egy megfelelő rendező üljön a direktori székbe, Hill választása ezért (hét elvetett jelöltet követően) az addig jórészt ismeretlen Ridley Scottra esett, akinek az Alien csupán a második játékfilmje volt, de előzőleg már számtalan reklámot készített, így egyáltalán nem számított kezdőnek a filmes szakmában.

A brit rendező annyira komolyan vette a megbízást, hogy első dolga volt a stúdió minden korábbi elképzelését kidobni, és a svájci születésű szürreális művészt, a „dark Dalít”, H. R. Gigert kérte fel a film látványterveinek elkészítésére és az idegen megtervezésére. A figuratervezés során elsősorban a névtelen, ősi félelem érdekelte, ezért a minden emberitől elvonatkoztató hatást azzal is növelte, hogy az idegennek nem tervezett szemeket, amely emiatt még félelmetesebbé vált, hiszen a szem a lélek tükre, és ha egy lénynek nincs szeme, akkor lelke sincs, ettől pedig még félelmetesebbé válik.

Giger, aki formatervezőként szobrokat, reliefeket és mechanikus installációkat is készített, saját kezűleg modellezte meg a világhírűvé vált szörnyeteg csaknem életnagyságú prototípusát. Mint mondta, azon túl, hogy valami olyat akartak létrehozni a film számára, ami eddig még soha nem volt látható, törekedett a lény formáinak kecsességére, hogy a bizarr, szokatlan elemek a horrorisztikus téma dacára mégis egy harmonikus összképet mutassanak.
Scott saját bevallása szerint amúgy teljesen véletlenül akadt rá Giger első művészeti albumára (a Necronomiconra) Los Angelesben, amikor már javában foglalkozott az Alien terveivel. Erről később így nyilatkozott: „Végignéztem ezeket a képeket… és hát… azt gondoltam: miért keresnék tovább? EZ az. Soha, semmiben nem voltam még ennyire biztos egész életemben.” A későbbiekben nyilvánvalóvá vált ennek az együttműködésnek a rendkívüli eredményessége.

Az idegen végül az emberi faj egyfajta groteszk tükrévé vált. Bár ez csak a folytatásban derült ki, a természete az emberéhez hasonló: közösségben él, folyamatosan szaporodik, és igyekszik a környezetét a saját képére formálni, miközben mindent, ami az útjában áll, kíméletlenül elpusztítja. A különbség viszont az, hogy az idegennél mindez nem tudatos viselkedés, mint az embernél, hanem ösztönös, ennélfogva nem lehet rá alkalmazni a jó és rossz filozófiai fogalmát. Az idegenek nem gonoszságból, vagy hatalomért, netán pénzért gyilkolnak, mint az ember, hanem egyszerűen azért, mert ilyen a természetük, és ezért nem lehet elítélni őket. A xenomorfok lényegében túlléptek az emberi morál határain, ezáltal közelebb kerültek a tökéletességhez. Néma vadászok, akik a legváratlanabb helyekről ugranak elő, de akkor általában már késő sikoltani (amit az űrben ráadásul amúgy sem hall meg senki).

A film költségvetésének nem kevés részét tette ki a lény megtervezése és megalkotása, pontosabban az a jelmez, amit a két méter magas, maszáj származású táncos, Bolaji Badejo viselt. A végleges kosztüm végül közel negyedmillió dollárba került és tizenöt különböző részből állt, amiket egyesével illesztettek rá a színészre.

Scott a forgatás során tudatosan visszatartott színészeitől bizonyos információkat. Noha a forgatókönyvet mindenki ismerte, de azok a jelenetek, melyekben az idegen is szerepelt, csupán nagy vonalakban voltak leírva, hogy a szereplőkből sokkal hitelesebb alakítást tudjon kiváltani a felvétel során. Az egyik legemlékezetesebb ilyen szcéna a jól ismert mellkasrobbantás, amikor John Hurt melléből kitör az idegen lény.

A nagyobb hatás kedvéért Hurt kivételével senkinek nem magyarázták el pontosan, mi fog történni a jelenet során; Veronica Cartwright például nem tudta, hogy másodperceken belül vér fog az arcába fröccsenni.

A jelenet közepén aztán Hurt (pontosabban egy mechanikus áltest) mellkasa szétrobbant és a szerteszét spriccelő véres massza mindent beterített. A mit sem sejtő színészek közül többen elsápadtak vagy valódi hányingerrel küszködtek, és a felvétel után percekig nem tértek magukhoz a döbbenettől, de ekkor már dobozban volt a film – és egyben a filmtörténelem – egyik legdermesztőbb jelenete.

Az Alien hatalmas sikernek bizonyult, világszerte közel 200 millió dollárt jövedelmezett, H. R. Giger és a trükkcsapat pedig Oscar-díjat nyert.