Az első rész sikere után szinte biztos volt a folytatás, amire három évet kellett várni, Arnold Schwarzenegger viszont nem vállalta másodszor is Dutch Schaefer őrnagy szerepét (noha a karakter az első rész végén életben maradt), ezért a produkció nélküle indult be. Ez nagyjából előre is vetítette a film gyengébb teljesítményét, hiszen vele együtt éppen azokat a fontos elemeket hagyták ki az alkotók a második részből, ami az elsőt annyira jóvá tette.
John McTiernant Stephen Hopkins váltotta a rendezői székben, aki főszereplőnek Danny Glovert tette meg, míg a további szerepekben Gary Busey, Rubén Blades, Maria Conchita Alonso, Bill Paxton, Robert Davi és Adam Baldwin volt látható – no meg persze Kevin Peter Hall, aki az első filmben is a Ragadozót alakította.
Közép-amerikai őserdő helyett ezúttal nagyvárosi betonzsungel a helyszín. A Los Angeles-i rendőrség egységei, élükön Mike Harrigan hadnaggyal, nyílt háborút indítanak a helybeli kábítószer-maffia ellen. Harrigan és emberei túl kevesen vannak, az ellenfél jelentősebb létszámú, jobban felfegyverzett, ezért a rendőrség szinte védekezni kényszerül. Ám nem várt esemény történik: a maffia vezető embereit egymás után találják meg holtan. A titokzatos gyilkos rendkívüli precizitással és kegyetlenséggel végez áldozataival.
Harrigan elszántan küzd, hogy törvény elé állítsa az ismeretlen elkövetőt, megkezdődik hát a nyomozás, de üldözőből hamarosan üldözött lesz, az ismeretlen ugyanis – a bűnözők lemészárlása után – a rendőrség emberei ellen fordul. És mintha ennyi még nem lenne elég, feltűnik néhány különleges ügynök is, akik gyaníthatóan sokkal többet tudnak a rejtélyes alakról, mint amennyit elárulnak.
A második Predator-film megírásakor a legfontosabb feladat annak megválaszolása volt, hogyan, ill. milyen apropóból hozzák vissza az idegen vadászt a Földre. Ne feledjük, az előző rész végén a lény életét vesztette, így nyilvánvalóan ő nem térhetett vissza. Ekkor jött az ötlet, miszerint a Ragadozók népe meghatározott időközönként (általában rendkívüli hőség idején) látogatnak el bolygónkra, hogy kiéljék vadászszenvedélyüket és új trófeákra tegyenek szert. (Erre egyébként az első film egyik karaktere – Anna – is tett utalást.) Ezzel elhárult az akadály az újabb megjelenés elől, így a második filmben már egy másik idegen a címszereplő, ill. az írókat sem kötötték az első rész eseményei, ami kvázi szabad kezet adott nekik a történet alakításában.
Mivel Stan Winston korábban remek munkát végzett a lény megtervezésével, a folytatásban inkább a felszerelésére helyezték a hangsúlyt: új, halálosabb eszközöket kapott, köztük egy lándzsát, szorító-hálót, és egy borotvaéles, diszkosz-szerű hajítófegyvert, de az első filmből megismert váll-plazmavetőt és előugrasztható csuklópengéket is megtartották. (A nagyobb fegyverarzenál borítékolta, hogy tulajdonosuk használni is fogja azokat, így a filmben lényegesen több ölés látható.) Az idegen megjelenése alapvetően olyan maradt, amilyennek az első filmben megismerhettük, azonban a bőrét kissé világosabbra vették, a homlokán törzsi jelek láthatóak, ill. a fogai is nagyobbak – ezek mind világossá tették, hogy ugyanazon faj képviselőjéről, de egy másik példányról van szó.
Az emberi főszereplő, Mike Harrigan hadnagy, nem túl bonyolult karakter; az „előbb lövök, aztán kérdezek, de inkább másodszor is lövök”-típusú sablonos rendőrfigura, akinek nulla magánélete van, autójának csomagtartója komplett fegyverraktár, hatalmas pisztollyal rohangál, és ordítozik a főnökével. Beosztottai hasonlóan papírmasé karakterek, akik hozzák a jól ismert rendőrfigurákat (kemény latin rendőrnő, nagydumás újonc stb), csakúgy, mint a titokzatos kormányügynökök, akik az űrlényt akarják elkapni, hogy tanulmányozhassák.
Egy kőkemény akciófilmtől azonban nem érdemes többet várni, a nézők úgyis a Ragadozóra és a maratoni trancsírozásra kíváncsiak, és ezt meg is kapják, hiszen ezúttal is a „többet, nagyobbat, hangosabbat” elve érvényesült. Sajnos viszont éppen ez szolgáltatta a film legnagyobb gyengeségét is, mivel az első résszel szemben tökéletesen elmaradt a meglepetés élménye, hiszen itt már mindenki tudja, kicsoda-micsoda a gyilkos, ezáltal elveszett az az izgalom is, ami az előző filmben a feszültség és a dráma szerves részét képezte.
A második Predator-film megírásakor a legfontosabb feladat annak megválaszolása volt, hogyan, ill. milyen apropóból hozzák vissza az idegen vadászt a Földre. Ne feledjük, az előző rész végén a lény életét vesztette, így nyilvánvalóan ő nem térhetett vissza. Ekkor jött az ötlet, miszerint a Ragadozók népe meghatározott időközönként (általában rendkívüli hőség idején) látogatnak el bolygónkra, hogy kiéljék vadászszenvedélyüket és új trófeákra tegyenek szert. (Erre egyébként az első film egyik karaktere – Anna – is tett utalást.) Ezzel elhárult az akadály az újabb megjelenés elől, így a második filmben már egy másik idegen a címszereplő, ill. az írókat sem kötötték az első rész eseményei, ami kvázi szabad kezet adott nekik a történet alakításában.
Mivel Stan Winston korábban remek munkát végzett a lény megtervezésével, a folytatásban inkább a felszerelésére helyezték a hangsúlyt: új, halálosabb eszközöket kapott, köztük egy lándzsát, szorító-hálót, és egy borotvaéles, diszkosz-szerű hajítófegyvert, de az első filmből megismert váll-plazmavetőt és előugrasztható csuklópengéket is megtartották. (A nagyobb fegyverarzenál borítékolta, hogy tulajdonosuk használni is fogja azokat, így a filmben lényegesen több ölés látható.) Az idegen megjelenése alapvetően olyan maradt, amilyennek az első filmben megismerhettük, azonban a bőrét kissé világosabbra vették, a homlokán törzsi jelek láthatóak, ill. a fogai is nagyobbak – ezek mind világossá tették, hogy ugyanazon faj képviselőjéről, de egy másik példányról van szó.
Az emberi főszereplő, Mike Harrigan hadnagy, nem túl bonyolult karakter; az „előbb lövök, aztán kérdezek, de inkább másodszor is lövök”-típusú sablonos rendőrfigura, akinek nulla magánélete van, autójának csomagtartója komplett fegyverraktár, hatalmas pisztollyal rohangál, és ordítozik a főnökével. Beosztottai hasonlóan papírmasé karakterek, akik hozzák a jól ismert rendőrfigurákat (kemény latin rendőrnő, nagydumás újonc stb), csakúgy, mint a titokzatos kormányügynökök, akik az űrlényt akarják elkapni, hogy tanulmányozhassák.
Egy kőkemény akciófilmtől azonban nem érdemes többet várni, a nézők úgyis a Ragadozóra és a maratoni trancsírozásra kíváncsiak, és ezt meg is kapják, hiszen ezúttal is a „többet, nagyobbat, hangosabbat” elve érvényesült. Sajnos viszont éppen ez szolgáltatta a film legnagyobb gyengeségét is, mivel az első résszel szemben tökéletesen elmaradt a meglepetés élménye, hiszen itt már mindenki tudja, kicsoda-micsoda a gyilkos, ezáltal elveszett az az izgalom is, ami az előző filmben a feszültség és a dráma szerves részét képezte.
Összességében tehát egy nem túl érdekes, de pörgős és akciódús, néhol kifejezetten brutális, de ezzel együtt átlagos filmnek tekinthető a Predator 2-t, ami nem feltétlenül gyengébb, mint elődje, viszont nagyon más stílusú és eltérő hangulatú.
Egyetlen igazán érdekes momentum látható benne, mégpedig a film végi különleges trófeateremben, ahol Harrigan egy 18. sz.-i antik pisztolyt kap elismerésképp a többi vadásztól, amiért méltó ellenfélnek bizonyult; a szemfüles nézők a háttérben egy tárolóban a többi között egy Alien-koponyát is felfedezhetnek.
Egyetlen igazán érdekes momentum látható benne, mégpedig a film végi különleges trófeateremben, ahol Harrigan egy 18. sz.-i antik pisztolyt kap elismerésképp a többi vadásztól, amiért méltó ellenfélnek bizonyult; a szemfüles nézők a háttérben egy tárolóban a többi között egy Alien-koponyát is felfedezhetnek.
A 35 millió dollárból készült produkció végül alig 57 milliót jövedelmezett, ami tehát visszahozta a gyártás költségeit, de a nyereség messze alulmaradt az elvárásoktól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése