Interjú Hegedüs Péterrel, Az én Amerikám rendezőjével

Miért érezted fontosnak, hogy elkészítsd a filmet?
Amerika kulcsszerepet játszik a világban, és úgy gondoltam, nem csak nekem van ez a „szeretem-gyűlölöm” kapcsolatom vele. A barátaim közül is sokan, de általában emberek milliói érzik úgy, hogy bár Amerika részben tesz sok jót, de ugyanakkor negatív hatással is van a világra. Épp akkor kezdtem el a munkát, amikor George W. Bush „uralta” Amerikát és a világot, és erről akartam mondani valamit.

Konkrét célod volt a filmmel, vagy ez amolyan magánjellegű összegzés a te Amerikádról?
Nagyon sok embert ismerek, aki küszködik az Amerikával való kapcsolatával. A film erről szól, ezeknek az embereknek csináltam, akik ugyanúgy vannak vele mint én: felemásak az érzéseink.

Ausztráliában élsz. Onnan nézve megváltozott a nézőpontod Amerikáról?
Mindenképpen. Amikor elkezdtem készíteni a filmet 6 évvel ezelőtt, egészen másképp láttam Amerikát, mint most. Szerintem nagyon sokan nem dolgozták fel magukban ezt az egész ambivalens kapcsolatot Amerikával, mert sokkal könnyebb csak gyűlölni, vagy sokkal könnyebb idealizálni. Ma már úgy látom, hogy Amerikát nem lehet egyértelműen feketén vagy fehér láttatni és beletenni valamelyik skatulyába: jó is, meg rossz is, de én magam nem szeretnék ott lakni, az biztos. Erről szól a film, ahogy átdolgozom magam a gyerekkor és felnőttkor, az illúzió és a valóság között. Amerika régóta hirdeti az úgynevezett „Amerikai Álmot”, hogy ott, Amerikában minden lehetséges. Jessie (egy Irakban szolgált veterán katona) is ezen nőtt fel, hogy Amerika a világon a legjobb ország.

De miért épp ők?
Mert azt hiszik magukról, hogy ők a legjobbak. A demokrácia részben működik náluk, részben nem, és ezt akarják exportálni. És ezért ez sok jót is tesz világszerte, nem lehet azt mondani, hogy csak rosszat. Persze ez ennél sokkal komplikáltabb…

Akkor az Erős Amerika csak egy mém, vagy azért van mögötte tényleges tartalom?
Igazából nem tudom, de a film által arra jöttem rá, hogy ebben nem lehet hinni, legfeljebb reménykedni, mint ahogy abban is, hogy Obama jót akar. Sokan azt gondolják róla, hogy ő is csak különféle érdekeknek szolgál, de szerintem igazából mindent megtesz azért, hogy valami pozitívat kihozzon az egészből. Inkább legyen ő, mint egy republikánus elnök, nem? Amerikában az ember megtalálja a legjobbat, ugyanakkor a legrosszabbat is.

Michael Moore neve megkerülhetetlen, ha napjaink dokumentumfilmjeiről van szó. Mit gondolsz erről?
Egyre több dokumentumfilm készül világszerte, ezért a szint már sokkal magasabb, mint mondjuk 10 éve, de ezt a bizonyos mércét nem feltétlenül Moore rakta olyan magasra. Az emberek dokumentumfilmeket akarnak csinálni és a valósággal foglalkozni.

Szerinted mennyire vannak tisztában az emberek a valósággal?
Sokan nem akarnak szembenézni a valósággal, mert annyira nehéz és fájdalmas. Inkább elmenekülnek: nem olvassák az újságokat, nem nézik a tévét, mert azon vannak, hogy megéljenek, és nem érdekli őket, mi történik a világban. Az ember alapvetően önző, és az a fontos, hogy mindene meglegyen, és csak akkor lép, ha ez valahogy veszélybe kerül, különben nem.

Sok helyszínen forgattál világszerte Kínától Kenyáig. Melyik volt a legnehezebb?
Iránt volt a legnehezebb megszervezni, csak 3 nappal az indulásunk előtt kaptunk vízumot. Amikor megérkeztünk, másnap be kellett mennünk a minisztériumba, és majdnem nem kaptuk meg az engedélyt - nagyon nagy összeget kértek azért, hogy forgathassunk. Beültettek egy szép irodába, süteménnyel kínáltak, aztán le kellett perkálnunk sok ezer dollárt. A másik helyszín, ami szintén nagyon-nagyon nehéz volt, az Kenya, ami minden szempontból hihetetlenül mélyen érintett. Az ember látja a híradókban, hogy mi történik ott, de ha elmész oda, és ott vagy azokkal az emberekkel, leülsz közéjük és eszel velük, meghallgatod őket, az egy teljesen más élmény. Nagyon megrázó volt, és ez a filmben is látszik. Talán picit fel is nőttem ott. Felelősséget éreztem, azt hogy valamit tennem kell, és még mindig így érzem. Azon vagyok, hogy az üzeneteket, amiket felvettem tőlük, valahogy eljuttassam Obamához. Ez persze naivitás, és ezt nagyon sokan kritizálják is, hogy „Jaj, de naiv vagy, Péter, hogy jutnál el az elnökhöz?”, de mi ebben a rossz? Amerika döntései az én életemet is befolyásolják, a tiedet is, és mindenkiét. Miért nincs nekem jogom ahhoz, hogy megszólaljak és elmondjam, amit gondolok? Hívhatjuk naivitásnak, de inkább leszek naiv, mint cinikus.

A film végén láthatjuk, hogy feladod a csomagot Obamának. Válaszolt?
Nem, és nem is várom, hogy válaszoljon, viszont vannak emberek, akik közel vannak hozzá, és nekik is elküldöm a filmet. Továbbá összevágunk egy 3 perces klipet Szomáliáról, és azt mindenképp feltesszük a Youtube-ra, hátha így könnyebben eljut hozzá.

Mennyi ideig és hogyan forgattátok a filmet?
Négy évig, de nagyon nehéz volt, mert csak a koncepciónk volt meg, de történet nem, az spontán alakult, ahogy a munka előrehaladt. Az élet írta a forgatókönyvet, hogy úgy mondjam. Mivel mozifilmnek akartam megcsinálni, sokkal több pénzt kellett összeszedni, mint egy tévéfilm esetében. És akkor még ott voltak az elvárások, a nyomás… nagyon nehéz volt.

A világkörüli úton volt velem egy asszisztens, aki segítségemre volt, például engedélyeket szerezni, egy operatőr és voltam én. Összesen hárman voltunk, de sokszor csak ketten; néha az operatőr volt a hangmérnök is, vagy én. Ennek volt hátránya is. Amikor Kenyában forgattunk a menekülttáborban, leültem beszélgetni az emberekkel, és szerencsétlen operatőr elszúrta a hangot. Háromórányi munkánk ment kárba! Újra kellett vennünk az egészet, de az az igazság, hogy szerencsére még jobban is sikerült.

Kerültetek valamilyen életveszélyes szituációba?
Nem igazán. Mivel nem én finanszíroztam a filmet, hanem befektetők, voltak elvárások is, tehát fontos volt, hogy legyen biztosításunk, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, ami veszélyes lenne. Szívesen felállítottam volna a fülkémet például a Tiananmen téren, de a stáb nem akarta, ők nyíltan ellene voltak. Iránban is szívesen összeraktam volna a fülkét, és ugyan féltem kicsit, de megtettem volna, ha a stáb támogat.

Hogy választottad ki a helyszíneket?
Aszerint, hogy milyen a kapcsolata Amerikával. Volt egy listánk, és arról választottunk. Irán mondjuk adott volt, mert mindannyian tudjuk, milyen az iráni-amerikai kapcsolat. Kenya ugyanúgy, mert Amerika ott nagyon fontos szerepet tölt be. Más országokba is szívesen elmentem volna, mint például Grúziába, de arra már nem volt pénzünk.

Az egyes országok szereplőivel hogyan ismerkedtél meg?
Az igazán nehéz az volt, hogy mindezt Ausztráliából megszervezzük. Az iráni srác a tolmácsunk volt, és eredetileg nem mint szereplő volt jelen a filmben. Az interneten találtuk meg őt is, kapcsolatokon keresztül, de mondjuk Kenyában nem ismertünk senkit. Megjelentünk ott hétfőn, és szerda délután mentünk tovább. Tehát volt két napunk, hogy megismerjük az embereket. Megérkeztünk, majd elvittek minket, mint riportereket, a szokásos helyszínekre. Egyszer csak hirtelen valaki megfogta a karomat, és hívott, hogy menjek vele, mert éppen most érkezett egy család Szomáliából, egy anya öt gyerekkel, akiknek az apját három hónappal korábban lőtték agyon. Rögtön tudtam, hogy van itt egy történet.

És Jessie, az amerikai tengerészgyalogos?
Őt is az interneten találtuk, egy veterán-fórumon. A barátja volt az iraki háború első amerikai áldozata.

Milyen volt ő élőben, mint egy G. I. Joe?
Igen, tartottam is kicsit tőle emiatt. Tudtam, hogy nem fogok vele egyetérteni, hogy az ő perspektívája teljesen más lesz, mint az enyém, vagy mint azoké, akikkel Iránban, vagy akárhol máshol beszélgettem. Megvolt a lehetőségem, hogy vitatkozzak vele, de úgy döntöttem, hogy nem teszem meg, hanem inkább hagyom, hogy elmondja a magáét verzióját. Az ő igazsága az övé, de az nem az enyém, vagy másé, hanem csak az övé. Bármit is mondtam volna neki, ő ezt gondolja, és én nem fogom tudni megváltoztatni a véleményét. Ő ebben hitt. Amit tett, azt azért tette, mert azt kellett, hogy tegye.

Lesz-e a filmnek valamilyen utóélete?
Magyarországon már látható moziban, Ausztráliában márciustól vetítik, utána lesz DVD-kiadás is, de mivel szó szerint traumatikus volt megcsinálni ezt a filmet, most egy kicsit pihennék. A filmet elvisszük Amerikába is, lesz egy - úgy nevezett - college tour jövőre, amikor egyetemeken fogjuk levetíteni és azután beszélgetni róla. Azt remélem, hogy az emberek elgondolkodnak rajta és megbeszélik egymás között. Főleg diákokkal szeretném megnézetni, mert azt gondolom, hogy az ember kicsit naiv kell, hogy legyen a mai cinikus világban. Legyünk hülyék, legyünk bolondok kicsit! A fiatalok pedig sokkal nyitottabbak az ilyesmire: ők talán közelebb is érzik magukhoz ezt a filmet, és sokkal több reményük van. A felnőttek lényegesen cinikusabbak.

Hogyan tovább? Van valamilyen jövőbeli filmterved?
Most írtam egy kisjátékfilmet, amit valószínűleg megcsinálok Ausztráliában. De itt, Magyarországon is jó lenne forgatni valamit a magyar helyzetről.

Hogy foglalnád össze a filmet egy mondatban?
Arra jöttem rá a film készítése során, hogy az emberek biztonságban akarnak lenni, nem számít, hol és melyik oldalon állnak. Jessie-nek is az a fontos, és sok amerikainak is, hogy biztonságban tudják magukat és a családjukat. Ez a kapocs köt össze mindannyiunkat a világban.