Csizmás, a kandúr

Macskatus(a)

Gyermekkorunk legszebb meséi között kiemelkedő helyen szerepelnek a Grimm-testvérek történetei, melyeknek egyik legbájosabb főszereplője a furfangos Csizmás Kandúr, aki az eredeti mesében kisemmizett gazdáját segíti ki a nehézségekből. Jacob és Wilhelm Grimm cicusa világszerte számos mese- és rajzfilmfeldolgozást élt meg, 2004-ben pedig feltűnt a Shrek második részében is, ahol igencsak átdolgozott és újraértelmezett karaktert kapott – sokunk nem kis örömére.

A Kandúr a hős kardforgató kalandornak Zorronak, és a tipikus latin szeretőknek a legjellemzőbb és egyben legviccesebb tulajdonságait viselte, ami remek karakterparódiát jelentett a különféle filmes kikacsintásokban és poénokban amúgy sem szűkölködő Shrek-filmben. Ehhez persze az is elengedhetetlen volt, hogy a derék szesza Antonio Banderas hangján szólaljon meg, aki – mily véletlen – maga is többször ölthette fel Zorro fekete álarcát, ill. spanyol születésű lévén, nők millióinak térde reszketett meg egy-egy őrjítő pillantásától.

Csizmás Kandúr szerepelt a Shrek harmadik részében, és persze a tévéfilmekben is (Shrekből az angyal, Félelem és Shrekketés), ezek után pedig nem volt kérdés, hogy a rajongók önálló filmben is látni akarták, ahol ő az abszolút főszereplő. A DreamWorks Animation örömmel teljesítette a nézők óhaját, de persze az sem volt utolsó szempont, hogy a Shrek-filmek jól teljesítettek a mozipénztáraknál, így egy spin-off – ami könnyen egy új sorozat kezdete lehet – is sokat hozhat a konyhára. Az írók visszaforgatták hát az idő kerekét, és megírták a rőt cicus eredettörténetét és egyben első kalandját, amely ezúttal is egy különleges mesevilágban játszódik.
Mint kiderül, a Kandúr kiscicaként került egy falucskába, ahol Tojás Tóbiással együtt nőtt fel, örök barátságot fogadtak és együtt szövögették Tóbiás grandiózus tervét, miszerint megszerzik a híres varázsbabokat, melyek segítségével égig érő paszulyt növesztenek, és elkapják a legendás aranytojásokat tojó libát. A tervbe azonban hiba csúszik, és a két barát útjai különválnak: Tóbiás börtönbe kerül, Kandúr pedig világcsavargó lesz. Évekkel később sorsuk újra egybefonódik, feltűnik egy dögös macskalány is, így hárman vágnak bele ifjúkoruk nagyratörő tervének megvalósításába, ami igencsak bővelkedik kalandokban és fordulatokban.

A Csizmás Kandúr, mint kvázi Shrek-epizód nagyon helyesen elhagyott két olyan tényezőt, ami a zöld ogrés-filmekben (szerintem) roppant idegesítő és zavaró volt: Shreket és Szamárt. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a Shrek-filmek éppen őmiattuk nem tetszettek annyira (főleg Szamárt tudtam volna agyonverni), de most, hogy ők nem tűnnek fel, szerintem sokkal élvezetesebb a végeredmény. Noha az első Shrek még többek között azzal is promózta magát, hogy mennyire új alapokra helyezte a történetmesélést (aztán ehhez képest ebből semmi nem valósult meg, ugyanolyan sablongyűjtemény volt, mint akármelyik hollywoodi mesefilm), a Csizmás Kandúr már teljes egészében a főszereplőt és annak aranyos és vicces tulajdonságait helyezi középpontba, tehát a történet van alárendelve a szereplőknek (és nem fordítva), ill. egészen minimálisak a filmes jellegű utalások és gegek, ami mindenképp okos döntés volt az alkotók részéről, tekintve az elsődleges nézői célcsoportot.

A cselekmény nem nagy eresztés; átlagos, sokszor, sok helyen használt dramaturgián alapul, a végén a kötelező happy enddel (?) és nagy amerikai tanulsággal (no meg a folytatás/ok/ra nyitva hagyott befejezéssel), de ez persze közel sem jelenti azt, hogy kínunkban a falat kell kaparnunk; szülők és gyerekek is remekül szórakozhatnak, és végső soron ez a cél, a forgatókönyvírói Oscart meg majd valaki más megkapja. Természetesen az írók ahol tudták, alaposan kihasználták a macskás és latínó poénok lehetőségeit, szerencsére azonban nincsen se fingás, se böfögés (mint a Shrekben), ellenben van flamenco-párbaj, sok kergetőzés és ugrálás, na meg akció akció hátán.

A Desperado óta Antonio Banderas és Salma Hayek párosítása mindig jó ötlet, így a Kandúr és a puha praclijú cicalány között is jól működik a kémia, a játékos csipkelődéseket pedig minden bizonnyal a színészek is ugyanúgy élvezték, mint a nézők. Tojás Tóbiást a másnapos Zach Galifianakis szólaltatja meg, de az eredeti hangok között megtalálhatjuk még Billy Bob Thorntont, és szörnyfilmes mexikói rendezőzsenit, Guillermo del Torot is.

A magyar szinkron átlagos és sajnos nem sokat képes visszaadni az eredeti angol hangok játékosságából, szegény Selmeczi Roland pedig fájóan hiányzik. Habár utóda, Crespo Rodrigo szépen helytáll, de nem tudja azokat az apró hangi finomságokat produkálni, amik azzá tették és teszik a Kandúrt, ami (hanglejtés, spanyolos akcentus, stb).
A látvány és általában a kép- és hangminőség lenyűgöző, az ilyen filmek miatt van létjogosultsága a 3D-nek, és kellemesen átlendítik a nézőt a néhol picit lelassuló történetvezetésen (pl. a kissé hosszúra nyúlt visszaemlékezés).Átlagos film tehát a Csizmás Kandúr, kedves és vicces, ami nem akarja túlszárnyalni a Shreket, pusztán csak szórakoztatni és másfél órányi kikapcsolódást nyújtani az egész család számára.
Úúúúúúúúúúúú…