Hold volt, Hold nem volt

55 éve, 1969. július 20-án a NASA Apollo programjának 11. missziója elérte a Holdat, amin sikeres landolást hajtott végre. A jeles évforduló alkalmából Scarlett Johanson és Channing Tatum főszereplésével készült egy romantikus komédia.

Javában dúl az űrverseny a Szovjetunió és az Egyesült Államok között; a kommunista szuperhatalom alaposan elhúzott riválisa elől, hiszen ők bocsátották fel az első műholdat, küldtek élőlényt az űrbe, majd hajtották végre az első sikeres emberes küldetést is. Erre válaszul John F. Kennedy elnök híressé vált beszédében, 1962-ben nem kevesebbet ígért országának, mint hogy az évtized vége előtt amerikai űrhajós fog a Holdra lépni – a dollár százmilliárdokba kerülő programot viszont el kell adni valahogy az adófizetőknek, ezért színre lép a rámenős reklámszakember, Kelly Jones, hogy brandet építsen a küldetésből, plusz felrázza a NASA kissé karót nyelt repülésirányítóját, Cole Davist, aki eleinte hallani sem akar a dologról, ám az eredmények hatására fokozatosan felenged és még Kelly-vel is kezdik megkedvelni egymást. Felbukkan viszont egy simlis kormánymegbízott, aki bármi áron el akarja érni, hogy a küldetés akkor is sikeres legyen, ha az valamiért mégsem történne meg.

Greg Berlanti rendező azzal a közkeletű összeesküvés-elmélettel játszott el, miszerint a Holdra szállás kamu volt, az egészet stúdióban vették fel, hogy bebiztosítsák az USA előnyét az oroszokkal szemben. Természetesen ez nem igaz, a küldetés megtörtént, amit számtalan bizonyíték támaszt alá, bár ezek nem győzik meg azokat a hülyéket szkeptikusokat, akik eldöntötték, hogy nem fognak hinni a tényeknek.
Szerencsére a filmben nem ez a fő vonulat, sokkal inkább Kelly és Cole kapcsolata, bár az épp csak annyira kidolgozott, ami egy laza romkomhoz szükséges. Már ha ez az, mert igazából egyikből sincs túl sok; a romantikát letudják a felszínes szerelmi szállal, aminél valószínűleg egy Romana is hitelesebb, a komédiát pedig elintézik néhány közepesen vicces(nek szánt) jelenettel, melyek közül mindössze egyetlen képes kiváltani egy halvány félmosolyt.

A dramaturgia követi a Hollywoodban hosszú évtizedek óta elcsépelt használt sablont, miszerint a történet kétharmadánál az addigi füllentéshálóba egyre jobban belegabalyodó szereplő lebukik, jön a nagy összeveszés, hogy az utolsó egyharmadban aztán minden jóra forduljon és jöhet a happy end.
Én komolyan azt hittem, hogy 2024-re fejlődött annyit a forgatókönyvírás, hogy az ehhez hasonló közhelyeket már nem alkalmazzák, de ezek szerint a Bill Kirstein és Keenan Flynn történetéből dolgozó Rose Gilroy-nak nem szóltak erről, ahogy talán arról sem, hogy már rettentő kínos „vicces” meleg karaktert kitalálni, aki attól komikus, hogy papagájként öltözik és affektálva beszél (furcsa, hogy a valóságban is meleg színésznek, Jim Rash-nak nem volt ez ellen kifogása).

Scarlett Johanson nem rossz a szerepében, rutinból elintézi, színészi eszköztára viszont ezúttal kimerül annyiban, hogy jól lehet öltöztetni korhű ruhákba, melyek szépen kidomborítják a tehetségét.
A sekélyes karakterével látványos férfiszenvedést bemutató, bikanyakú Channing Tatum sem ezzel az alakításával fog Oscart nyerni; ő is hozza a kötelezőt, de mivel sosem volt igazán jó színész, inkább a kinézete miatt castingolhatták, hogy Johanson mellett legyen egy szép férfi, hiszen ha egy filmben két csinos ember egymásba szeret, az már fél siker (legalábbis a producerek szerint).

Említésre méltó színészi játékot csupán Ray Romano és Woody Harrelson képes felmutatni, noha gyanítom, hogy nekik sem a szakmai kihívás lehetett a fő szempont, hanem inkább a gázsi.

A cselemény komótos tempóban csordogál, és ugyan sehol nem válik unalmassá, alig történik valami, a jelenetek zömében ugyanis a szereplők csak egymással beszélnek – mindezt viszont több mint két órán keresztül, merthogy ez egy 132 perces film. Némi sűrítéssel és vágással gond nélkül le lehetett volna tornázni 100 perc környékére, és a történet fikarcnyit sem változott volna.

Az Apple Studios által készített film gyaníthatóan azért kapott mozis forgalmazást (és nem egyből streamingen debütált), mert bíztak a Johanson és Tatum közti kémiában, ami végső soron működik is, viszont nagyjából ennyi az, amit a Vigyél a holdra érdemeben képes felmutatni. Mellette szól, hogy nem vergődik, így a maga keretei között még korrekt is, viszont nem gondolnám, hogy a külföldi közönséget túlzottan érdekelné egy olyan tipikus amerikai történelmi esemény, mint a holdra szállás. (Ez valószínűleg meglátszik majd a bevételeken is.)

A Vigyél a holdra minden hiányossága ellenére egy kiváló randifilm, igaz, annak kicsit hosszú, de végső soron kellemes kikapcsolódást nyújthat azok számára, akik vevők az ilyesmire, hiszen egy popcorn és kóla felett lehet örülni annak, hogy a Scarlett/Channing álompár egymásra talál. Ennél többet nem nyújt, de azt a keveset, amit ígér, tulajdonképpen teljesíti.