VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

A film író-rendezőjével és főszereplőjével készült interjú ITT olvasható.

"Egy nap Eszter kivette a hajszálait a lefolyóból és elhagyott. Azt mondta, hogy életképtelen vagyok. Nem tudom, milyen az életképes. Az anyám annyira szeretné, hogy felnőjek, hogy inkább megírja az önéletrajzomat helyettem, csak történjen már valami."

Itt tart most a 29 éves Áron. Átlagos, furcsa srácként számtalan kortárs komplexus birtokosa; frissen végzett az egyetemen, barátnője elhagyta, a szülei tartják el, amíg munkát és alkalmanként motivációkat keres, ráadásul miközben az elmúló szerelmen agonizál, valami külső, bizarr tényező mindig felülírja elképzeléseit és megszakítja intim pillanatainak eltervezett linearitását.

Reisz Gábor munkája egyszerre szól Budapestről, napjaink magyar mentalitásáról, egy generációs életérzésről, azokról a nemzedékekről, akik beszorultak a felnőtté válás és az elkényeztetett állapot közé, arról, hogy mi is akarunk lenni, mit akarunk az életben.

Mindez kicsit szkeccsfilm-szerű jelenetekben ábrázolva, olykor mágikus realizmusba vagy abszurdba hajlóan, sok improvizációval, egy remek főszereplővel, cseppet sem unalmasan, mosolygásra késztetve mindazokat a nézőket, akik képesek azonosulni Szentesi Áron téblábolásával Budapesten és az életben, hiszen ez a srác kicsit mindenkiben ott van, aki próbált már leválni a szüleiről, megtenni az első önálló lépéseit a nagybetűs felnőttségben.

Egy amatőr profi film. Egy Színház- és Filmművészeti Egyetemes vizsgafilm. Egy első egész estét mozi. Egy felnövéstörténet. Sok mindent lehet mondani a VAN valamire, ami az elmúlt évek egyik legérdekesebb magyar filmje, melyhez hasonló - és furcsább - talán még nem igazán készült.

A betörés

Néhány napja olvastam erről a filmről egy blogon, felkeltette az érdeklődésemet, ezért gyorsan rákerestem, hogy megnézhessem. Bár elég jártasnak gondolom magam a filmek világában, hiába titulálták a cikkben sikeresnek, bevallom, én még nem hallottam korábban erről a moziról. Annyira nem is kár érte.

Egy négyfős banda betör egy gazdag ember házába, ahonnan értékes smaragdokkal távoznak. Mielőtt elhagynák a tett helyszínéül szolgáló Görögországot, néhány napig meglapulnak, ám ez idő alatt nyomukba szegődik egy rendőr, aki hamarosan rászáll a csapat egyik tagjára, nem sokkal később pedig az is kiderül, hogy a felügyelő szintén a drágakövekre pályázik.

A társblog megállapításával, miszerint ez inkább krimi, semmint vígjáték, maximálisan egyetértek. Vannak ugyan komikus(nak szánt) jelenetek, melyek nyilván a feszültséget hivatottak enyhíteni, ám mivel az alapsztori és a dramaturgia sem erre van felépítve, kissé kilógnak a történetből. Ja, és nem is különösebben viccesek.

Ez lehetett a maga korának Szemtől szembenje két akkori szupersztárral, Jean-Paul Belmondoval és Omar Shariffal, akik állítólag remekül kijöttek a forgatáson, még Rómába is átlógtak egy alkalommal. Sharif valóban remek szemétláda, Belmondo pedig hozza azt a szokásos karaktert, amit általában látunk tőle az akciófilmjeiben.

Nem rossz A betörés, de nagyon eljárt felette az idő, legalábbis mai szemmel nézve, amikor minden sokkal gyorsabb és pergőbb, de persze nem is szabad összehasonlítani mondjuk egy Michael Bay-, vagy Halálos iramban-mozival, hiszen Henri Verneuil rendezése egy másik kor másik közönségének szólt, az 50 évvel ezelőtti nézők pedig bizonyára szájukat tátva ámuldoztak a szép görög tájak láttán és a film eleji látványos autósüldözésen (ami a kolléga szerint felülmúlta a Bullitt hasonló jelenetét. Nos, szerintem nem, de azért európai szinten elég dögös képsor, hála Rémy Julienne kaszkadőrlegendának).

Megosztás

Újabban sokat mondom, hogy egyre kevésbé tetszenek a nagy hollywoodi produkciók, mert eszméletlen látványorgián kívül semmi mást nem adnak, és bár valakinek ez is biztosan elég, nekem nem. Ezért fordulok inkább az európai, ázsiai (ill. a kisebb amerikai tévé- és fesztivál-) filmek felé, mert azok között még megtalálhatóak azok a történetek, mondanivaló és emberi mélység, amiket én keresek. Az HBO Megosztása is ilyen.

Mandy egy átbulizott éjszaka után a házuk pázsitján ébred, másnap különös üzeneteket kezd kapni a telefonjára, nem sokkal később pedig megosztanak vele egy videót, amin ő látható teljesen kiütve, hiányos öltözetben, körülötte a haverjai nevetgélnek, egy fiú pedig azzal viccelődik, hogy vajon szexnek számítana-e, ha az öntudatlan lánnyal lenne.
A felvétel elterjed, hivatalos vizsgálat indul, és bár Mandy semmire sem emlékszik a minden jel szerint megtörtént erőszakból, az ő és családja élete is fenekestül felfordul.

Speak, de még inkább a Trust, ha ilyen témájú filmeket kéne sorolnom. Főleg utóbbi (még ha kicsit más is az alaphelyzet), ami sokkal részletesebben dolgozza fel az erőszak utóéletét, végigvéve az azt követő pszichológiai lépcsőfokokat (tagadás, hárítás, beismerés, összeomlás).
Míg ennek a dramaturgiának nyilván erősebb hatása van, a Megosztás - hasonlóan a Speakhez - inkább a csendesebb drámát használja, ami adott esetben nagyobbat üt, mint a "látványosabb" megoldás, ugyanakkor lehet, hogy a téma aktualitása miatt, és hogy komolyabban lehessen venni, szükséges a direktebb hatáskeltés.

A film napjaink egy jellemző jelenségét is középpontba állítja, nevezetesen a kamerás mobilok és a közösségi oldalak térnyerését, melyek "nem rendeltetésszerű" használata aggasztó módon megváltoztatta az emberek gondolkodását és viselkedését, akik sokszor fel sem fogják, mit tesznek, amikor megosztanak egy szerintük vicces videót, de közben nem gondolnak bele, hogy ezzel milyen helyzetbe hoznak valakit.

A Megosztás egyszerre tehát két dolgot is vizsgál, Pippa Bianco, író-rendezőnő, (aki saját korábbi rövidfilmjét fejlesztette fel egész estésnek) azonban még nem elég rutinos szakember, szóval a produkció nem nagyon lép ki a tévéfilmes keretek közül, annak azonban teljesen korrekt, így ha a hölgy máskor is kap felkéréseket, hallhatunk még róla a jövőben - amúgy is sokkal több női íróra és rendezőre volna szükség az amerikai filmiparban.

Kelly hősei

Kelly, Csodabogár, negatív hullámok, Bazi Joe, Babra (nem Barbara), Vaskalap, és egy óriási klasszikus 1970-ből, amin a parádés magyar szinkron csak még többet emel.

Van olyan, aki ne látta volna a Kelly hőseit? Na, jó, az ő kedvükért: a második világháború a vége felé közeledik. A szövetséges csapatok már partra szálltak Normandiában, fokozatosan szorítják vissza a németeket. Egy Kelly nevű amerikai katona véletlenül megtudja, hogy 30 mérfölddel az ellenséges vonalak mögött, egy francia városka bankjában elrejtettek 16 millió dollár értékű aranyrudat, így elhatározza, hogy lelép a frontról és megszerzi a kincset. Vele tart egy szakasznyi bajtársa, plusz egy tankos osztag és annak finoman szólva is furcsa parancsnoka.

Oké, vonatkoztassunk el attól a ténytől, hogy ebben a filmben nem fiatal srácok, hanem meglett 40-es arcok akcióznak bakaként. Bár a cselekmény kissé egyenetlen, de azért vannak mozgalmasabb, izgalmasabb pillanatok, a történetnek pedig eleve van egy végkövetkeztetése, tanulsága, mégpedig az, hogy a háború eleve baromság, egy közös cél azonban képes összehozni barátot és ellenséget, ami után a háború már tényleg nem is érdekel senkit. Rejtett pacifista utalás (Vietnám idején), vagy általában a háború kinevetése és paródiája? Mindenki döntse el maga.

Testvérlövészek

John C. Reilly 2011-ben szerezte meg Patrick DeWitt regényének megfilmesítési jogait, és tette mindezt annak tudatában, hogy ez a kicsit sem szokványos western nem fogja meghódítani a világ plázamozis közönségének szívét, inkább fesztiválokon számíthat nézettségre.
Az egyik főszerep mellett a produceri székben is helyet foglaló színész még arra is "képes volt", hogy egy nem hazai, hanem külföldi rendezőt - a francia Jacques Audiard-t - kérjen fel erre a tipikusan amerikai műfajú produkciónak a direktori munkáira, akinek így ez lett az első angol nyelvű filmje (és nyert vele egy rendezői Cézart). Az pedig már csak hab a tortán, hogy a másik "címszereplő" az ezúttal is brillírozó Joaquin Phoenix.

1850. Eli és Charlie Sisters, a két fivér fejvadász. Legújabb megbízatásuk, hogy végezzenek egy Hermann Kermit Warm nevű emberrel, aki nyugat felé tart egy csodás vegyszerrel, ami képes jelezni a folyókban az aranyat. A két bérgyilkos segítségére van egy Morris nevű ember, aki Warm nyomában halad és akinek fel kell tartania az áldozatot, amíg a kivégzők megérkeznek. Morris és Warm azonban összebarátkozik, így együtt próbálnak eltűnni a testvérek elől, akiknek viszonya a hosszú út során szintén kihívásokkal néz szembe, Eli ugyanis már belefáradt a "munkába" és abba, hogy folyton iszákos öccsére kell figyeljen.

Hangulatos, emberi film a Testvérlövészek, melyben a "westernség" a felszín, de a történet egy műfajon felül álló, örök érvényű valami, ami valószínűleg éppen úgy, de legalább hasonlóan működne akcióként, netán sci-fiként. A vadnyugati háttér ellenben különlegessé teszi olyan módon, hogy tulajdonképpen egy sablont használ, de finomítva, elmélyítve a két főszereplő viszonyának középpontba helyezésével.

Miattuk, vagyis Reilly és Phoenix kiváló párosa miatt is jó ez a film, amit a "főbb" mellékszerepekben látható Jake Gyllenhaal és Riz Ahmed színesít tovább. Színészmozi, na. Szomorú apropó, hogy egyben ez Rutger Hauer egyik utolsó filmszerepe is - viszont érdekesség, hogy egyetlen betűnyi szövege sincsen a nemrég elhunyt legendának.

A massza

Az eredeti, 1958-ban készült Massza leginkább azért emlékezetes, mert ez tette ismertebbé Steve McQueen nevét és arcát, igaz, a nagy áttörésre azért még egy kicsit várnia kellett a kúlság fokmérőjének.
30 évvel később a nem túl acélos rendezői kreditekkel rendelkező Chuck Russel ült a remake direktori székébe, a végeredmény pedig tipik B kategóriás mozi, ami képes megidézni az 50-es évek jellegzetes scifi- és horrorfilmjeit, melyekben egy amerikai kisvárost fenyeget valami ronda kreatúra.

Egy éjjel meteorit csapódik be az Arborville melletti erdőben. Miután egy hajléktalan megtalálja a maradványokat, a kezére tapad valami masszaszerű dolog és elkezdi elemészteni. Három fiatal találja meg és viszi kórházba a szerencsétlenül járt férfit, ám a massza egyre csak növekszik és támad meg embereket. A szemtanúknak senki sem hisz, de közben megjelenik egy csapat védőruhás alak, akik többet tudnak az esetről, mint amennyit hajlandóak elárulni. A massza pedig lassan már nem csak a városkát és annak lakóit, de magát az Egyesült Államokat is veszélyezteti, ha ilyen ütemben folytatja a zabálást.

Kicsit hosszú a felvezetés, amíg minden főbb karaktert és a köztük lévő viszonyokat megismerjük, utána viszont beindul a cselekmény, ami nyilván nem tör eposzi magasságokba, de azért a saját keretein belül korrekt módon meséli el a gyilkos málnapuding történetét.
Russel felsorolja a kötelező közhelyeket is, kezdve a titkos biológiai fegyveren dolgozó tudóstól egészen a rosszfiú, de azért végső soron mégis csak rendes fickó főszereplőig, eközben pedig sokkal korszerűbb trükkökön át "csodálhatjuk" a massza ténykedését, majd pusztulását (?).

A színészek közül Kevin Dillon (Matt fivére), Paul McCrane és Art LaFleur lehet ismerős, akik mind tisztában vannak azzal, hogy ez egy olyan film, ami nem kifejezetten nívós ugródeszka, ám arra alkalmas, hogy az ember gyakoroljon, netán tanulja a szakmát, és persze a gázsiból kifizesse a számláit.
Már ha volt erre módjuk. A 9 milliós gyártási költséget ugyanis világviszonylatban sem sikerült visszahozni, így bár a befejezés nyitott maradt egy esetleges folytatásra, a lehangoló fogadtatás miatt erre nem került sor, és azt hiszem, amikor napjainkban mindent remake-elnek meg rebootolnak és persze a Disney az úr, szintén nem kell erre számítani, de ez talán nem is akkora tragédia.

Event Horizon (Halálhajó)

Volt idő, amikor Paul Anderson (még a W. S. monogramok nélkül) tudott filmet rendezni. Akkoriban sem volt egy Scorsese vagy Spielberg, de tűrhető iparosnak számított, akire kezdő létére rá mertek bízni egy olyan bunyós produkciót, mint az első élőszereplős Mortal Kombat, márpedig az a 20 milliós gyártási költségvetéséből csinált 122 milliós profitot, ami Hollywoodban egyenlő a sikerrel, így Anderson kapott egy újabb lehetőséget, amit önmagához képest rendesen ki is használt, így a nagy klasszikus Alien után megszületett az űrhajós horrorok másik alapvetése, az Event Horizon.

A kísérleti hajtóművel ellátott felfedező űrhajó, az Event Horizon, hét évvel titokzatos eltűnése után váratlanul felbukkan a Neptunusz mellett. Egy mentőhajót küldenek érte, a legénységet pedig a Horizont tervező mérnök is elkíséri. A fedélzetre lépve mészárlás nyomaira bukkannak, hamarosan pedig félelmetes rémképzetek kezdik kísérteni az embereket, amihez a hajónak is köze van. Úgy tűnik, hosszú távolléte alatt a Horizon megjárt valamit, és minden jel szerint vissza is hozta magával.

A nem mindennapi - bár azóta sokat ismételt (pl. A gömb, Pandurum) - alapsztori nem ostromolja különösebben a dramaturgia csúcsait. Ez egyértelműen egy Nyolcadikutas-klón, bár a jobb fajta, hiszen itt is egy titokzatos valami elől menekülnek a szereplők, és egészen a végéig nem tudható, ki fogja túlélni.
A külsőségek, pl. díszletek, fényképezés, vágás, pedig kiválóan megtámogatják mindezt, a színészek is tisztességgel teszik a dolgukat, főleg Sam Neill nézése, ami még mindig totál para, ha ő is úgy akarja.

A bennünk élő gonosz ilyetén megmutatása még annak ellenére is félelmetes, hogy a film nem túl bonyolult eresztés, ennek ellenére teljesen korrekt és még ma, közel 20 évvel később is abszolút működőképes.

Szólíts a neveden

Az 1980-as években, Olaszországban egy fiatal fiú összebarátkozik egy felnőtt férfival, kapcsolatuk azonban egyre szorosabbá válik, míg végül szenvedélyes szerelemre lobbannak egymás iránt.

Többszörös Golden Globe- és Oscar-jelölt filmről van szó, ami a legjobb adaptált forgatókönyv díját meg is kapta, de Timothée Chalamet nominálása a legjobb férfi főszereplő kategóriájában is abszolút indokolt volt, a srác ugyanis zseniális, rég láttam ennyire harmatos korú színésztől ilyen magas színvonalú játékot. Armie Hammer is jó, de ifjú kollégája igencsak elhalványítja a teljesítményét.

A film üzenete a főszereplők azonos neme ellenére sem sodródik a "meleglobbi" felé, ez a történet ugyanis nem erről, hanem a két ember között fellángoló szerelemről szól, férfi mivoltuk ez esetben nem szempont, mert a kölcsönös vonzalom és az érzelmek állnak a középpontban, és az, hogyan élik meg ezt a helyzetet, amíg tart és ami utána következik. Ez pedig egy téren és időn, nemeken átívelő örök téma.

Mű szerző nélkül

Kurt Barnert gyerekkora óta vonzotta a művészet, amit a második világháború sem tudott benne elnyomni. A harcok befejeződése után, szó szerint a romok között kezd tanulni, majd alkotni, eközben ismerkedik meg későbbi feleségével, Elisabeth-tel. A fiatal párnak még a berlini fal építése előtt sikerül Nyugatra mennie, ahol szerény körülményeik és nehézségeik ellenére is kitartanak egymás mellett; miközben Kurt próbál rátalálni művészi mondanivalójára és hangjára, életükben újra és újra felbukkan Ellie apja, Carl Seeband professzor, az egykori meggyőződéses náci orvos - aki felelős Kurt fiatalon megölt nagynénjének haláláért.

Florian Henckel von Donnersmarck filmjét nézve Szabó István A napfény íze című remekműve jutott eszembe, és nem csak azért, mert ahhoz hasonlóan ez is több mint három órás, hanem mert a főszereplő személyén keresztül a néző itt is átélheti - ez esetben - Németország XX. századi történelmének momentumait az 1930-as évektől a '60-as évekig.
Emellett fontos elem a művész és a művészet mibenléte egy jellemző korszakban és helyen (a második világháború alatti és utáni Kelet-, majd Nyugat-Németországban), nem mellesleg pedig idén ezt a filmet nevezték a németek a Golden Globe-ra és az Oscarra, de az operatőr, Caleb Deschanel is kapott jelölést a legjobb fényképezés kategóriájában.

És nem is véletlenül, ez ugyanis egy jó film. Kiválóak a színészek (a mellékszereplők is, pl. Kurt kalapos mestere), csodaszép a fényképezés, érdekes, gondolatébresztő és emberi a történet, és persze az sem utolsó szempont, hogy a németek képesek szembenézni a múltjukkal, de közben nincsen szájbarágás, sem önismétlés.

Hogyan találtam rá a boldogságra az El Caminón

Hape Kerkeling német komikus és tévés személyiség, akinek önéletrajzi ihletésű könyve óriási sikernek bizonyult Németországban, így borítékolható volt, hogy idővel filmadaptáció is készül belőle.

Az évek óta sikeresen szereplő Hape kövér, dohányzik, rosszul eszik, semmit sem mozog, egyszóval elhanyagolja magát, egy fellépés során pedig össze is esik a színpadon. Orvosa szigorú pihenést ír elő számára, a tétlenség közepette pedig egyszer csak kitalálja, hogy végigmegy a híres El Caminón, vagyis az észak-spanyolországi, közel 900 km-es zarándokúton, és nem csak azért, hogy lefogyjon, hanem hogy lélekben is megtisztuljon. A vándorlás során sok mindent felfedez és megtanul önmagáról.

Kétségkívül van egy hangulata a filmnek, főleg a szép spanyol tájak miatt, és bár a forgatókönyvírást vagy rendezést nem fogja radikálisan megújítani, amit vállalt, azt tulajdonképpen teljesíti.
Nyilván nem lehetséges a forrásul szolgáló könyv minden aspektusát pontosan átemelni a feldolgozásba, de a cselekmény zökkenőmentesen halad, néhány mosolyra késztető poén is akad, és legfontosabb, hogy a személyiségfejlődés is rendben van.
Hape gondolatai elsőre talán közhelyszerűnek tűn(het)nek, jobban belegondolva azonban ezek egyáltalán nem butaságok vagy felszínes és üres szócséplések. A kijelentések mögötti gondolatiság nagyon is megszívlelendő, de minimum képes töprengésre késztetni a nézőt önmagáról és a világról, ez pedig máris több, mint amire egy átlagos hollywoodi film képes.