Trust

Csak egy ENTER

Aki ismeri David Schwimmer nevét, annak elsőre egészen biztosan Ross Geller ugrik be a Jóbarátokból. A színész 10 éven át játszotta a bohókás antropológus-professzort, ezek után joggal gondolhatnánk azt, hogy egy életre beskatulyázta magát. Kollégáihoz hasonlóan ő is megpróbált persze kitörni, így feltűnt más filmekben színészként (legnagyobb sikere a Madagaszkár-sorozat Melmanjének szinkronizálása), azt viszont talán kevesebben tudják, hogy már a sorozat ideje alatt bemutatkozott rendezőként, egyéb munkái mellett 10 részt is dirigált a new yorki fiatalok életét bemutató szériából, míg első játékfilmje a Fuss, dagi, fuss! volt. Ezek alapján megállapítható lett volna, hogy rendezőként Schwimmer valahol Ivan Reitman szintjén van, vagyis egész jó humor- és arányérzékkel rendelkezik, de aztán megrendezte második, Trust című filmjét, amivel totálisan rácáfolt minden korábbi spekulációra.

Schwimmer méltatása után hadd elmélkedjek másról, ez pedig nem más, mint a szex. Pontosabban: a szex a XXI. sz. elején. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy néhány évtized alatt, a reklámipar fellendülésével, a szex árucikké vált, a női test (de egyre jobban a férfi is) pedig egyszerű reklámfelületté. A szex a reklámiparban egy hamis életérzést jelent, amit mindenkinek éreznie kellene, de főleg a fogyasztási/vásárlási szempontból legfontosabb célcsoport képviselőinek. Az emberek hozzáállása a szexhez ennek hatására (is) gyökeresen megváltozott; ma már nem két ember szerelmének csúcspontját kell érteni ez alatt, hanem például két éretlen tini 5 perces numeráját egy pláza wécéjében, pornófilmeket (a bulvármédiában sztárolt pornósokkal), mellett és segget villantó celebeket stb.

A finom erotika lényegében megszűnt létezni, ma már szinte kizárólag durva és obszcén szex van, és sajnos ezt látják a gyerekeink is, akik néhány éven belül nőni és érni kezdenek, és azt hiszik, hogy amit a tévében, reklámokban és az interneten látnak, az a természetes, az a jó, az a követendő, azt úgy kell csinálni. Már 10-12 éves kislányoknak árulnak tangát és szexi fehérneműt, a kamaszok egymással versenyeznek, hogy ki tudja hamarabb elveszíteni a szüzességét, miközben a szexet pornófilmekből tanulják (arcraélvezés, mélytorkozás, gangbang stb.).

A szülők legtöbbje pedig nem képes vagy nem meri elmagyarázni a gyerekének, hogy mi az igazság, mert ők sem tudják, mi az, kínosnak tartják, esetleg tabunak, az iskola feladatának, vagy egyszerűen annyira hajtaniuk kell a munkahelyükön, hogy nem érnek rá eleget a gyerekkel foglalkozni.

És itt kapcsolódik be a harmadik tényező, az internet és az online lét, a virtuális közösség. A kevés idővel rendelkező szülőkből szinte törvényszerűen következik, hogy a fiatalok első számú gyülekezőhelye nem a játszótér vagy a plázák lesznek, hanem a világháló, ahol szüleik helyett egymással beszélik meg a problémáikat, egymással osztják meg legbelsőbb gondolataikat, egymásnak adnak jó(nak gondolt) tanácsokat stb. Az internet lett az a hely, ahol mindenki az lehet, aki akar, olyan álnév mögé bújik el, amilyen mögé csak akar, olyan fényképet mutat magáról, amilyet akar, azt mond, amit akar, következmény pedig lényegében nincsen, mert a számítógépet bármikor ki lehet kapcsolni. Ezek a lehetőségek olyan gyökeresen eltérő viselkedést tesznek lehetővé, amit a „valóságban” senki sem produkálna.
Mivel a szülők jó része csak alapszinten, általában csak a munkájukhoz szükséges mértékben képesek a számítógépet és az internetet használni, a gyerekek és fiatalok alaposan elhúztak tőlük. Olyan oldalakat, funkciókat és kifejezéseket ismernek, melyekről a szülők nem is álmodnak.

Ez a digitális szakadék pedig egyre csak szélesedik a generációk között, pláne úgy, hogy egyre jobban teret hódítanak az okostelefonok és a mobilnetes technológia, így már számítógépre sincs szükség ahhoz, hogy valaki online legyen.

A szexhez való viszony átalakulásával, a gyermekek és szülők közötti kapcsolat megváltozásával és a virtuális világ robbanásszerű kitágulásával új bűnözési formák is megjelentek, ezek komoly része pedig a gyerekeket és a fiatalokat fenyegeti, akik a leginkább ki vannak szolgáltatva a rossz szándékú felhasználók számára.

Mindenképp fontosnak éreztem ennyire részletesen ecsetelni a bevezetőt, mivel mindezeket feltétlenül ismerni kell a Trust megértéséhez. A film egy teljesen átlagos családot mutat be, ahol az apa és anya is sokat dolgozik, fiuk épp most megy főiskolára, 14 éves lányuk, Annie viszont sokat lóg a neten és rendszeresen csetel másokkal.

Egy nap megismerkedik Charlie-val, akivel sokat beszélgetnek, és aki pontosan azokat a dolgokat mondja, amiket egy naiv, szinte még kislány hallani akar: hogy szép, hogy ügyes, ugyanakkor lassan nővé is ér, így óhatatlanul előkerülnek olyan témák, melyeket nem feltétlenül ebben a korban és egy idegennel kellene megbeszélni: hogy milyen bugyi van rajta, gondolt-e már a szexre stb.

Annie természetesen – ahogy az ilyen korú tinik – ragaszkodik virtuális barátjához, hiszen tőle olyan figyelmet és törődést kap, amit a szüleitől nem, és ez még az után is így van, hogy kiderül, a srác idősebb, mint amennyinek először mondta magát. A film itt hangsúlyozza ki azt a bizonyos mindent eldöntő Enter-lenyomást, amit a címben is írtam. Ezen múlt minden, és ezt követően már nem volt visszaút. Charlie személyes találkozót kér Annie-től, ami meg is valósul egy plázában, ott derül ki, hogy egy 35 éves férfiről van szó.

Annie megijed és számon kéri Charlie-tól, hogy miért hazudott neki, de az céltudatos és behízelgő modorával meggyőzi a lányt, hogy ők barátok, sőt szereti is, meghívja a cukrászdába, ajándékot vesz neki, viccelődik vele, kedveskedik neki, és addig duruzsol a fülébe, míg hamarosan egy motelszobában találják magukat. Onnantól kezdve pedig az irányítás teljes mértékben kiesik Annie kezéből. Az idegen előbb simogatni kezdi, majd lassan ledönti az ágyra és a rémült lány tiltakozása ellenére megtörténik az, aminek nem ilyen körülmények között, nem akkor és nem azzal kellett volna.

Innen indul el egy iszonyatosan kemény pszichológiai leépülés, ahogy Annie fokozatosan magába fordul, próbálja feldolgozni a történteket, melyről ő maga is érzi, hogy nem helyes, de még túl fiatal és tapasztalatlan ahhoz, hogy érdemben kezelni tudja. A lány legjobb barátnője észleli, hogy valami nem stimmel, és mivel a plázában látta Charlie-t, a legrosszabbtól tartva szól az iskolai pszichológusnak, aki értesíti a rendőrséget, és ezzel beindul a gépezet…

Schwimmer rendkívül hitelesen és kíméletlenül vezeti végig a nézőt a különféle pszichológiai állomásokon, melyeket Annie átél: megvan a tagadás (Nem is volt erőszak!), a hárítás (Charlie szeret engem!), a védekezés és ellentámadás (Nem vagyunk többé barátok!), a beismerés (Megerőszakolt!), végül pedig az önvád és az önpusztítás (öngyilkossági kísérlet).

Tanúi lehetünk, hogy egy ártalmatlannak gondolt billentyű-lenyomás hogyan mérgez meg egy családot, hogyan döbbennek rá a szülők arra, hogy alig tudnak valami a lányukról, hogyan próbálja az apa és az anya kezelni a kialakult helyzetet (nem csak otthon, de a munkahelyen is), és hogy alapjában véve mennyire nincsen tényleges bizalom olyan emberek között sem, akik pedig rokonai egymásnak és egy háztartásban élnek.

Schwimmer értelmezésében a bizalom, mint olyan, már csak egy magasztos elv, ami ma már egészen más dolog, mint egykor volt, és amivel viszont a rossz szándékú emberek szó nélkül képesek visszaélni, hogy megkapják, amit akarnak, szemernyit sem törődve azzal, mit tesznek és bele sem gondolva a következményekbe. Tágabb értelemben nézve a film az egész megváltozott világról mond ítéletet, és a Cameron-családdal együtt a néző nem is csak egy ártatlan és szeretetre éhes tini lány tragédiáját siratja, hanem azt a világot is, amit már biztosan nem lehet visszahozni, mert bizonyos emberek megváltoztathatatlanul ilyenné tették.

A szereplők mind remekelnek: Clive Owen és Catherine Keener teljesen meggyőzően és hihetően hozzák a szörnyű eseménnyel szembesülő szülők karakterét (Owen filmvégi zokogása különösen mellbe vágja az embert), Liana Liberato pedig akármelyikünk lánya lehetne hasonló helyzetben. A fiatal színésznő teljesítménye komoly tehetségről tesz tanúbizonyságot és sokat elárul David Schwimmer színészvezetői képességeiről is.

Andrzej Sekula kamerája az arcokra koncentrál, de itt abszolút indokolt is a sok közeli beállítás, hiszen minden kimondott szónál többet árul el egyetlen pillantás (Annie a motelban, Will a fegyverboltban, a pszichológusnő (Viola Davis) együtt érző arca, és Charlie (Tristan Peach) legeslegutolsó nézése a kamerába, amikor a családjával van.

Kicsit lassan csordogál ugyan a cselekmény, de ennyi idő kell a szituáció bemutatásához és kidolgozásához, ill. Schwimmer sokat nyúl a csendhez is, mint dramaturgiai elemhez, ami megint csak egy jó döntés volt részéről, hiszen akármilyen eltúlzott drámai zene lényegesen csökkentette volna a hatást, kiszakította volna a nézőt az azonosulásból. Nem is csoda, hogy a Trust független film, azaz nem valami nagy hollywoodi stúdió égisze alatt készült.

Az viszont teljességgel érthetetlen, hogy egy ilyen fontos és aktuális mondanivalóval rendelkező, ismert arcokat is felvonultató filmet miért nem hoztak be eddig Magyarországra, akár csak DVD-n (2010-ben készült). Ez egy olyan film, amit mindenkinek, de főleg minden szülőnek látni KELL. Sőt iskolákban is be kéne mutatni, hiszen nagyobbat üt, és többet mond akármilyen felvilágosító óránál.