Az orvvadász

A tasmán tigris utolsó megkísértése

Az erszényesfarkas vagy tasmán tigris egykor Új-Guineában, Ausztráliában és Tasmaniában élt kutyaszerű ragadozó. A XX. sz. elejére, a folyamatos vadászás következtében, a faj teljesen eltűnt, és mielőtt a világ észbe kaphatott volna, az utolsó, fogságban tartott példány is elpusztult egy állatkertben 1936 közepén.

Az évek során fel-felröppent a hír, hogy egyesek erszényesfarkast véltek látni, tőlük származó lábnyomokat és/vagy szőrszálakat találtak, ám létezésük egyértelmű bizonyítékát máig sem sikerült fellelni. 1986-ban a fajt hivatalosan is kihaltnak nyilvánították. Ha él is még néhány példány valahol a tasmán vadon mélyén, számuk oly csekély lehet, hogy nemigen van esélyük a túlélésre.

Mivel több múzeumban is őriznek alkoholban tartósított példányokat, felmerült, hogy ez csodálatos állat talán feltámasztható lenne klónozással. A kutatók bizakodóak a sikert illetően: már sikerült használható DNS-t kivonniuk a maradványokból, a végső cél pedig egy szaporodóképes populáció létrehozása.

E talán kicsit hosszabb bevezető adja a hátteret Willem Dafoe legújabb filmjének, amely – hasonlóan a nemrég bemutatott másik ausztrál filmhez, a Sleeping Beautyhoz – szintén Julia Leigh tollából származik.

Willem Dafoe nem kifejezetten mainstream színész, nevét talán nem is sokan ismerik, arcát viszont annál inkább (újabban leginkább a Pókember-filmekből). Egy időben az a hír járta róla, hogy csak azért vállalja el a különféle negatív vagy őrült figurák eljátszását (pl. Féktelenül 2.), hogy a kapott gázsiból egy kis new yorki kísérleti színházat támogasson, aminek ő az egyik alapítója, az évek során azonban többször is bebizonyította, hogy színészi eszköztára nem csupán jellegzetes arcberendezésén alapul (pl. Krisztus utolsó megkísértése, Szakasz, Az angol beteg).

Az orvvadászban Martin Davidet, a szűkszavú és magának való profi zsoldost alakítja, aki legújabb megbízatását egy rejtélyes, biotechnikával foglalkozó cégtől kapja. Az egyre fogyó tasmániai vadonba kell utaznia, hogy a kihaltnak hitt erszényesfarkasok ismét látni vélt példányaiból hozzon egyet. Martin a helyszínre utazik és egy család farmján rendezkedik be. Miközben egyre mélyebbre jut a vadonban, akaratlanul is egyre közelebb kerül a farmon élőkhöz; a két kisgyerek és anyjuk megmagyarázhatatlan körülmények között vesztették el a családfőt. Martin egy idő után ráébred, hogy a békésnek tűnő vidéken valaki a háttérben piszkos céllal mozgatja a szálakat, már gyilkolt is, s most őrá vadászik.

A tartalmi leírás alapján a leendő néző joggal várhatna valami rejtőzködős, dzsungelharcos filmet, amiben pattanásig feszülnek az idegek, a valóság azonban más: az esetek nagy részében Martin csak megy a vadonban, egyetlen szót sem szól, csapdákat helyez ki, nyomokat keres, és a tájat fürkészi. Azon kevés jelenetben, melyben rajta kívül más is szerepel, viszont megismerhetünk egy sajátságos és aktuális tasmán élethelyzetet, amely a helyi munkások és a túlbuzgó zöldszervezetek közötti ellentmondásra épül.

Ebből fakadóan a filmet végig – ugyan enyhe, de attól még létező – fenyegető hangulat és növekvő feszültség hatja át, na, nem úgy, mint például egy Alient, de azért elég világosan érezni, hogy Martin és a helyiek (ill. a bioteches megbízók) közötti konfliktusnak lesz egy katartikus tetőpontja.

A tempó nem túl gyors, de nem is vánszorog csigalassúsággal. A különböző szereplők karakterei nincsenek ugyan túlságosan kidolgozva, de a történet nem is különösebben igényli ezt, így is teljesen világosak az egyes figurák és az egymáshoz fűződő viszonyuk, és a cselekmény is gond nélkül érthető. Persze ettől még a karakterek finoman közhelyesek, de nem zavaró módon (eltűnt apa, magára hagyott család, a helyiek, akik el akarják zavarni a velük ellentétes nézőponton lévőket a környékről stb.).

Operatőrileg korrekt munkáról van szó, Robert Humphreys képei szépen mutatják be az Európában ismeretlen tasmániai vidéket, ill. az is kifejezetten jó, hogy nem tolta bele a kamerát Dafoe gyűrött arcába, hanem finom távolságot tartott tőle. A kevesebb ezúttal is több.

Színészileg is minden rendben van, a visszafogott dinamika és az ezt nem is indokoló történet miatt nyilván nem érdemes elsöprő erejű alakítást várni egyik aktortól sem. Dafoe szinte csak az arcával és a szemeivel játszik, pontosabban: azok játszanak helyette, így kb. minden erőfeszítés nélkül, a kisujjából rázza ki a Martin Davidet. Frances O’Connor hozza a tőle elvárható szintet; csinos és szép a mosolya. Nagyon jó újra mozifilmben látni az egyik legismertebb új-zélandi színészt, Sam Neillt is (pl. Jurassic Park), a legjobb szereplő azonban kétségkívül a mindössze 11 éves Morgana Davies, aki egy talpraesett kislányt alakít, akinek kézbe kell vennie családja vezetését apja eltűnését követően.

A két kifogásolható momentum a filmben a nem elég kidolgozott karakterfejlődés a vadász részéről, és a történetlezárás. Nem arról van szó, amikor egy kívülálló bennszülöttebb lesz a bennszülötteknél (lásd pl. Avatar, Farkasokkal táncoló, Az utolsó szamuráj), viszont furcsa azt látni, hogy az addig kőprofi vadász hirtelen humanistává válik, és olyat tesz, ami nem kicsit tűnk zavarónak és hiteltelennek a korábbi történések fényében. Érthető, hogy valamiféleképp jóvá akarja tenni mindazt az eseménysorozatot és tragikus végkifejletet, amit a megjelenése akaratán kívül előidézett, azonban a férfi bemutatott jellemfejlődése nem volt eléggé kidolgozva ahhoz a drasztikus lépéshez képest, amit végül véghezvisz.

Összegezve tehát Az orvvadász egy tisztességesen elkészített film, aminek viszont még agyalhattak volna kicsit a befejezésén – akkor is, ha a forrásként szolgáló regényben más a végkifejlett. De ettől még bőven a nézhetőség határán belül van, láthatunk szép tasmániai tájképeket és mentesülünk kicsit a szájbarágó amerikai dramaturgiától is.