Sleeping beauty

Csipkerózsika +18

Ausztráliából viszonylag kevés film érkezik hozzánk, ausztrál rendezőnők filmjei közül pedig gyakorlatilag semmi. A 2011-es Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálmára jelölt Sleeping Beauty – 1 év késéssel – a hazai mozikban.

A meztelenség és/vagy a szex filmes ábrázolása igencsak vékony jégnek számít, és most tekintsünk el a pornográfiától, ami egy teljesen különálló műfaj, eltérő szabályrendszerrel és formanyelvvel. A ruhátlanság bemutatása a képzőművészetben sok évszázadra tekint vissza, filmen való megjelenése azonban – hasonlóan magához a filmművészethez – mindössze alig száz éves. A filmes meztelenség kétélű dolog, hiszen nagyon könnyen válhat öncélúvá, amikor jelentés és különösebb mondanivaló nélkül villannak elő keblek, fenekek és egyéb alkatrészek – még akkor is, ha az alkotóknak más volt a szándékuk.

A Haláli fegyverben erre külön paródia-jelenet épült („dramaturgiai, funkció nélküli férfisegg”), de hasonlóképp tárta fel ütközőit Halle Berry a Kardhalban, emiatt láthattuk Bruce Willis Kicsi Énjét is lágyan ringatózni egy medence vízében Az éj színe c. filmben, és még hosszan lehetne sorolni. 

Amikor azonban a pőreségnek valóban fontos és indokolt szerep jut filmben, arra már jóval kevesebb példa akad. A legfrissebb mozis kínálatból talán Michael Fassbendert lehetne megemlíteni, aki az Éhség és A szégyentelen című filmjeiben is megmutatta, mije van (annál is inkább, hogy a filmek 95%-ban nők vetkőznek), de Tom Hardy és a Bronson, ill. Jancsó Miklós Szegénylegényekjének híres csendőrös-pálcás jelenete is bőven ide sorolható. Az ilyen filmekben a ruhájától megfosztott ember a kiszolgáltatottság, a megalázottság vagy a kiüresedett útkeresés szimbóluma (a Bronson esetében pedig a legvégső féktelenség és felülemelkedés az emberi normákon).

A filmes szex hasonló: van, ahol egyszerűen csak a nézők legalapvetőbb ösztöneire akarnak hatni egy kiadós dugás bemutatásával, sok esetben azonban a szeretkezés a szereplők kétségbeesett próbálkozása arra, hogy valamilyen emberi kapcsolatuk legyen és megtalálják a számukra elérhetetlennek tűnő boldogságot (pl. a japán Érzékek birodalma vagy a hírhedt Ken Park).

Mindezek után remélhetőleg más szemmel nézünk majd Julia Leigh Sleeping Beauty – Alvó szépség című filmjére, amelynek főszereplője egy fiatal lány, Lucy, aki napközben egyetemre jár (bár valószínűleg maga sem tudja, minek), délutánonként unalmas és monoton diákmunkákat végez, este pedig vadidegenekkel megy el egy-egy alkalmi légyottra. Emberi kapcsolatai felszínesek, semmi és senki iránt nem érdeklődik, lényegében totálisan elidegenedett a világtól; csak létezik, de nem él. Mindössze egy Birdmann nevű fiatalember az, aki talán a lány egyetlen, sekélyes, de mégis valamirevaló kapcsolata, és akinél meg tudja élni azokat az érzéseket, melyek teljesen kihaltnak látszanak belőle.
Egy nap Lucy jelentkezik egy állásra, melyben lengeruházatú felszolgálókat keresnek előkelő urak számára. Szex nincs, csupán melltartóban és bugyiban kell italt töltögetni az elegáns vacsorák alatt.

Egy idő után a lányt megkérdezik, vállalná-e, hogy elaltatva idős urak erotikus játékszere legyen, amire Lucy igent mond. Több ilyen öntudatlan alkalom után a lányban felülkerekedik a kíváncsiság, hogy mi történik vele azon órák alatt, amíg ő alszik.

Kedvenc zsurnaliszta mondásommal élve: nem könnyű olvasmány a film. Nem unalmas, de a pörgős jelenetekre vágyók garantáltan elaludnának rajta, hiszen a cselekmény nagyon lassan halad, értelmezni kell a látottakat (és olykor a hallottakat), ráadásul valamirevaló, minimális zene is csupán két alkalommal szólal meg, az idő többi részében viszont kizárólag zörejek vannak, ez azonban jó, mivel így szerepet kap a csend is, mint dramaturgiai elem, ami a kiüresedettség érzését erősíti.

A fényképezés szép, az egész filmet lényegében külső szemlélőként követhetjük végig, bármiféle azonosulásra alkalmas beállítás, dinamikusabb gépmozgás hiányzik, ellenben nagyon szabályosak és statikusak a kompozíciók. A színészi játék hasonlóan visszafogott stílusú, mindezekkel operálva pedig a rendezés különös hangulatot eredményez.
A filmnek csupán annyi hibája van, hogy túl sokat bíz a nézőre és ahhoz képest néhol túl keveset árul el (gondolkodást segítő támpont nem sok akad), ill. az sem teljesen egyértelmű, hogy az író-rendezőnő mit szeretett volna kifejezni, elmesélni ezzel a történettel.

A színészek között – Emily Browning mellett – látható még Rachel Blake, Peter Caroll, Ewen Leslie és Eden Falk. Ehhez kapcsolódik, hogy szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy ezt a filmet csak és kizárólag Browning miatt hozták be a magyar moziforgalmazási rendszerbe. A fiatal színésznőt leginkább a Lemony Snicket - A balszerencse áradása és persze a Sucker Punch – Álomháború című filmekből ismerheti a hazai közönség, ezért a forgalmazó (ADS Service) nyilván úgy vélte, hogy aki azokat a filmeket szerette, az ezt is fogja.

A Sleeping beauty azonban – bár nem ez a legjobb meghatározás rá – művészfilm; nincsenek benne látványos üldözések vagy robbanások, nagyon lassan halad a cselekmény, hosszúak a snittek, célja és mondanivalója van, utóbbi ráadásul nincs is belecsapva a néző képébe, hanem igényel bizonyos agymunkát. Ha figyelembe vesszük a hazai mozilátogatási szokásokat, akkor világos, hogy ez a film alkalmatlan multiplexes forgalmazásra (nem is vetítik plázákban), a magyar művészmozi-rendszer viszont gyakorlatilag halott, így egy-két kisebb (értsd: megmaradt) filmszínházban, alacsony kópiaszámmal való bemutatásnál nem is érdemes többet várni tőle. Ugyanakkor, aki ismeri Browning nevét és munkásságát (mert plázamozikba jár), az nem megy művészmoziba. Feloldhatatlan ellentmondás…

Véleményem szerint egyáltalán nem is kellett volna moziba hozni ezt a filmet, hanem inkább egyből megjelenhetett volna DVD-n, gyaníthatóan többen lennének rá kíváncsiak, mint így.