A bűn hálójában

Kéne bele kém

Steven Soderbergh - álnéven - maga fényképezi és vágja a filmjeit, amiket viszont saját neve alatt rendez (és néha ír is), ezzel pedig „igencsak ritka madárnak számít az amerikai filmgyártásban”. És tényleg, rajta kívül talán csak Robert Rodriguez az, aki a rendezésen kívül ennyi mindent csinál egy-egy produkcióban (ezen felül producerkedik is, zenét szerez stb.).

Na, hát Soderbergh nemrég egy kemény akciófilmmel jelentkezett, ami A bűn hálójában címet viseli, főszereplője Gina Carano, MMA-harcos (Mixed Martial Arts – Kevert Harcművészetek), egy – számomra – meglepően nőies és csinos hölgy, akinek állati nagy mázlija, hogy a rengeteg mérkőzése során nem verték péppé az arcát, ráadásul karfiolfüle sincs (vagy csak jó a plasztikai sebésze és a sminkese…).

A film története dióhéjban: Mallory Kane magasan képzett ügynök, aki az amerikai kormány részére megbízásokat teljesítő biztonsági vállalatnak dolgozik, és a világ legveszélyesebb sarkaiban hajt végre feladatokat. Egy sikeres akció után azonban gyilkossággal vádolják, és hamarosan bérgyilkosok hada kezdi üldözni, akik minden trükkjét ismerik. Nyilvánvaló, hogy valaki elárulta. Több országhatáron átkelve menekül, miközben a lehetőségei egyre szűkülnek. Sarokba szorítva Mallory briliáns és veszélyes csapdát állít, hogy végre tisztázza magát, és kiderítse, ki az igazi áruló.

A tartalmi leírás más filmet sejtet, mint amit végül a néző kap. Igaz, az alaptörténet és a cselekmény is már akkora közhelygyűjtemény, hogy valószínűleg a film el sem készülhetett volna, ha nem Soderbergh áll a produkció élén, ám ez önmagában még nem lenne gond, hiszen a szart jól bejáratott és ismert kliséket alkalmazva is lehet jó akciófilmet készíteni. Ez a film azonban nem ezt teszi, hanem épp ellenkezőleg: a néző arcába csapja az alapkonfliktust, viszont eleinte nem egyértelmű még ez a minimális felállás sem, mivel a karakterek olyan szinten nincsenek kitalálva és kidolgozva, hogy először nem is tudni, hogy ki kicsoda és kivel van. Nyilván tudatos szándék volt a szerző részéről a szereplők és a cselekmény ilyen szintű összekeverése, hogy ne csak a bűnnek, de a filmnek is legyen hálója, amibe a néző belegabalyodik, de szerintem épp az ellenkezőjét érte el, mivel izgatott találgatás és a főszereplőnek való drukkolás helyett értetlenkedést teremt. (Hasonló hibát követett el a Suszter, Szabó, Baka, Kém is a túlbonyolítottságával.)

Pontosan az történt, ami az operatőr-rendezők legfőbb hibája szokott lenni (akik egy személyben vágók és néha forgatókönyvírók is – bár most Lem Dobbs volt az író): Soderbergh annyira beleszeretett a scriptbe, hogy az a rendezés kárára ment. És annyira beleszeretett a rendezésébe, hogy az a vágás kárára ment. És annyira beleszeretett a fényképezésébe, hogy az meg az egész film kárára ment. Alapvetően az a gond, hogy egyetlen valódi pozitívumként a film fényképezését lehet kiemelni, mert az tényleg nagyon szép és korrekt munka; sok a szépiázott, színesre szűrt beállítás, akad pár érdekes szög, tehát valóban egy hozzáértő műve.

Akciófilmről lévén szó, a színészi játék nyilván háttérbe szorul, igaz, a szereposztás parádés: Gina Caranon kívül láthatjuk még Channing Tatumot, Michael Douglast, Antonio Banderast, Ewan McGregort, Bill Paxtont, Michael Fassbendert és Mathieu Kassovitzot. Egyikük sem különösebben erőltette meg magát (na, jó, hát Tatumtól ne is várjunk ilyesmit…), de fogjuk fel úgy, hogy lenyomtak egy másfél órás helyzetgyakorlatot, amiben egy adott karaktert kell sablonokból felépíteniük.

Ez mindenkinek megy is, nekem főleg McGregor görénysége tetszett, mivel ő eddig egészen más típusú szerepekben volt látható. Az öregedve egyre jobban Kirk-re hasonlító Michael Douglas szintén kisujjból rázza ki a figuráját, de azt is jó látni, hogy a Bérgyilkosok után Banderas megint rosszfiút játszik, igaz, szerepe meg sem közelíti Miguel Baine színvonalát és persze nem is pattog annyit (ő sem mai srác már, na…).

Gina Carano színészi teljesítményéről nem igazán érdemes írni, mivel játszani egyáltalán nem tud, nem is nagyon próbálkozik vele (szerencsére), viszont van egy hangsúlyos jelenléte, meglepően szép a mosolya, ami bőven kárpótolja az aktori kvalitások hiányát. Bár lehet, hogy ez csak az újdonság varázsa, mivel Mallory Kane kb. az első olyan női akcióhős-karakter, aki valóban férfiakat megszégyenítő módon bunyózik, lő, esik és kel, miközben nem próbál direkt módon szexi lenni. (El is hangzik egy ilyen értelmű szöveg a filmben: mivel neki más a stílusa, nem tudja, hogyan kell eyecandy-nek lenni, azaz úgy öltözködni és viselkedni, hogy megszédítse a pasikat.)

Hiába azonban a rengeteg sztár (és a velük való gyakorlat, lásd Ocean’s-trilógia), a rendező ezúttal nem tud mit kezdeni a sok szereplővel, azok meg nem tudnak mit kezdeni a nem létező forgatókönyvvel (olyan szinten sem, mint Clooney-ék, hogy legalább cool-ság legyen), ráadásul Soderbergh nem is akciófilm-rendező, ami erősen látszik az akciójeleneteken.

Noha az ember élvezettel nézné, ahogy Gina kiosztja a gaz ellent, a bunyók mind túl rövidek, ráadásul fel sincsenek rendesen snittelve, hanem főleg egy szögből, totálban láthatók, mintha az ember egy sima iskolai verekedést nézne. A lövöldözések is olyan gyérek (az egyik ráadásul még hangtalan is!), hogy ha nem lennének legalább szépen fényképezve (vágva nem, az szintén ócska), akkor akár az Európa Expresszbe is elmehetnének. Autós üldözés is csak egy van, de az sem érdemel sok szót (rövid és lanyha).

Értem én, hogy rendezői koncepció volt a természetesség és hogy ne mátrixos stílusban menjenek a verekedések, de mégis sokkal jobban érvényelsült volna Gina ketrecharcos stílusa, ha nem is lassítva meg röpködve, de legalább 2-3 ütésenként és rúgásonként felsnittelik a pusztakezes küzdelmeit. Végül is egy „törékeny nő” nem minden nap pofoz le két megtermett kommandóst, nem igaz?

Ha mint „kémes” akciófilmet nézzük, úgy is gondok vannak a rendezéssel, ill. ebben az esetben a fényképezés stílusa sem jó, hiszen három Jason Bourne után a nézők már hozzászoktak a rángatózó kézikamerázáshoz és az ebből fakadó pergő képi világhoz, és sokkal inkább ezt várnák el, mint valami távolról mutatott molyolást.

Igen jó lett volna tehát, ha a forgatókönyv rendesen (minimálisan) meg lett volna írva vagy ha Soderbergh nem arra alapozta volna a filmet, hogy a sok híres arc majd elviszi a hátán a produkciót. Igazán megkérdezhette volna, mondjuk, Richard Donnert vagy James Cameront, biztosan sok jó és hasznos tanácsot kapott volna tőlük.