Az acélember

Wasn't that bad, vagyis Nem is volt olyan rossz - mondtam unokaöcsémnek Az acélember végén, bár az igaz, hogy a film alatt gyakran élcelődtem azzal, hogy micsoda bergmani magasságokban szarnyal Zack Snyder mozija.

Egész ötletesen értelmezték újra a jól ismert Superman-karaktert, az ellenfelei, legalábbis Zod tábornok, sem annyira papírmasé figurák, mint vártam.
Jó lett volna, ha a film emberi pillanatai nem csak arról szólnak, hogy előkészítsék a maratoni törés-zúzást, ami a játékidő minimum felét kiteszi, de azért egész nézhető maradt a DC első komolyabb dobása a Marvel ellen indított - amúgy vesztes - háborúban.

Tarzan

Ez a Tarzan egy 2013-ban készült, angol nyelvű német produkció. Hát... mit mondjak... nem sok köze van Edgar Rice Burroughs eredeti művéhez, annál több viszont pl. a Jurassic Parkhoz vagy az Avatarhoz. Roskadozik a legócskább kliséktől, a karakterek kivétel nélkül nullák, a dráma lapos és közhelyes, a PG-13 jegyében vérnek semmi nyoma (noha bunyó és lövöldözés akad), ráadásul van egy teljesen felesleges narráció is, ami a végén kőkomolyan képes olyat mondani, hogy az emberi kapzsiságot (meg úgy általában minden rosszat) csak egy dolog képes legyőzni, az pedig a szeretet.

Unokaöcsémmel - mint a Muppet Show két vénembere a színházi páholyban - végig nevetve kommentáltuk a képtelenebbnél képtelenebb blődségeket (pl. Tarzan gond nélkül felemel egy legalább 150 kilós gorillát, simán megdob egy szikladarabbal egy száguldó helikoptert, ami ettől lezuhan, Jane alig pár óra alatt fülig belészeret, stb.).
A látvány viszont legalább lenyűgöző, baromi jó a CGI és a motion capture, de ez minden, amit képes felmutatni Reinhard Klooss rendezése.

Be With You

A Menny és a Föld közötti helyet Felhővilágnak hívják. Ha valaki meghal, addig marad itt, amíg el nem felejtik, ez után léphet be a Mennybe.
Pingvin mama minden nap lepillantott a Földre egy lyukon át a felhők között, és sírt. Amikor egy évvel később beköszöntött az esős évszak, titokban felszállt az esőcsepp-vonatra, ami egy apró földi állomáson állt meg. Egyszer csak gyereksírást hallott, és akkor meglátta a kisfiát. Ő sírt. Odament hozzá, szorosan megölelte - és hirtelen csoda történt!
Anya és fia mindig együtt volt. Együtt játszottak, Anya megtanította a fiát, hogyan fogjon halat. Jól érezték magukat. Az esős évszak nemsokára a végéhez közeledett, akkor Felhővilágból egy esőcsepp-tündér érkezett és ezt súgta Pingvin mama fülébe: - Vissza kell térned, mielőtt a felhők elvonulnak. Ha lekésed az utolsó esőcsepp-vonatot, nem tudsz visszamenni Felhővilágba, és akkor többé nem fogod tudni figyelni a gyermekedet a felhőkön át.
Anya szomorú volt, de nem sírt. A kisfia visszamosolygott rá. Megölelték egymást, és mosolyogva búcsúztak el.
Pingvin mama visszatért a Felhővilágba, továbbra is minden nap figyelte a fiát, de soha többé nem sírt.

Egészen friss romantikus komédia Dél-Koreából (amúgy egy japán mozi remake-je), azonban ne tévesszen meg titeket a műfaji besorolás; jobb híján használtam, tekintve, hogy vannak benne romantikus és komikus elemek is, ugyanakkor a Be With You mégsem úgy romantikus és pláne komédia, mint egy hollywoodi film. Még csak nem is annyira nyálas, bár szinte végig lehet zsebkendőt gyűrögetni, a vicces momentumok pedig relatíve ritkák, annyira nem is hiányoznának, ha kimaradtak volna.

Sokrétű film, szól a szülői szeretetről, az elválás fájdalmáról, az elengedésről, stb. Kicsit hosszú, jó 140 perces, de végig folyamatos, kedves, szerethetők a karakterek, és még az is megbocsátható, hogy folyton szép, szomorú zene szól a legérzelmesebbnek szánt jelenetek alatt.

Ha Angliában készült volna, minden bizonnyal Richard Curtis írja és rendezi, ami azért elég sokat elárul a minőségről. :)

A kincses bolygó

Robert Louis Stevenson A kincses sziget című ifjúsági kalandregényéből készített 2002-ben a Disney scifi-verziót, és bár anyagilag ez a produkció is bukás volt (140 milliós gyártás - 110 milliós profit), a színvonalon ezúttal kevéssé múlt.
A kudarc (egyik) oka talán az lehetett, hogy a kisebb gyerekek nem tudtak mit kezdeni a történettel, míg az idősebb korosztály valószínűleg jobban tudta értékelni Ron Clements és John Musker alkotását, csak hát nem ők voltak a célközönség.

A cselekmény követi a klasszikus regény főbb irányvonalát, ebbe szőtték bele a szokásos szerelmi szálat, személyiségfejlődést, apa-fiú/mester-tanítvány kapcsolatot, csibész-romantikát és az ezekből táplálkozó... hmm... nevezzük Lando-fordulatnak.
Minden egyéb azokkal a bevált sablonokkal és csavarokkal él, amik általában jellemzőek Hollywoodra.

Kicsit döcögve indul a sztori, de aztán a film közepe táján felpörög, és onnantól már nincsen nagy gond.
A magyar szinkron is korrekt, de persze toronymagasan kiemelkedik a stábból Kránitz Lajos, aki ismét zseniálisan teljesítette a feladatát.

Titan - Időszámításunk után

Emlékszünk még, amikor a '90-es évek második felében, a 2000-es évek legelején a nagy stúdiók próbálták megtörni a Disney rajzfilmes egyeduralmát? A 20th Century Fox is próbálta meglovagolni az Aladdinnal és Az oroszlánkirállyal keltett animációs hullámot, így született meg az Anasztázia, az Egyiptom hercege, majd a Titan - Időszámításunk után, de mivel háromból háromszor nem tudott anyagi sikert összehozni, végül felhagyott a próbálkozással, a rajzfilmes részlegét is felszámolta.

A Titan A.E. bukása volt a három produkció közül a leghangosabb; 75 milliós gyártási költség mellett alig 37 millió dollárt tudott csak összekaparni; a közönség egyszerűen nem volt kíváncsi az alapvetően érdekes, ámde riasztóan kidolgozatlan filmre, amit ezek után az olyan nagy színészek sem tudtak megmenteni, mint Ron Perlman, Bill Pullman, Drew Berrymore vagy Matt Damon.

A Fox mindenáron meg akarta mutatni, hogy ő is képes olyan fantasztikus számítógépes animációkra, mint az Egércég, ami végső soron sikerült is, csak épp a lenyűgöző látvány mellett elfelejtette, hogy ki a célközönség, plusz tisztességes történetet sem íratott, a figurák totálisan érdektelenek maradtak, a fordulatok erőltetettek és hiteltelenek, mindez együtt pedig összecsapott, felemás végeredményt vont maga után.

Kár, mert bőven volt lehetőség a sztoriban, sőt, élőszereplős verzióban jobban meg is élt volna (ahogy egy ideig tervezték is), így viszont nagy kihagyott ziccer lett csak.

Atlantisz: az elveszett birodalom

A régi (pl. 101 kiskutya, Pinokkió) és az új klasszikusok (pl. Aladdin, Az oroszlánkirály) mellett hajlamosak vagyunk megfeledkezni a Disney egyéb produkcióiról, az Atlantisz: az elveszett birodalom pedig tipikusan ilyen alkotás, és noha ez a film nem volt akkora durranás, mint a korábban nevezettek, ennek is megvan a stabil rajongótábora.

Manapság az ehhez hasonló, mondjuk ki: másodvonalbeli egércéges termékek nem kerülnének mozikba, hanem egyből streaming-kínálatban lennének elérhetőek, mert azért érdekes történet ide, ismert (szinkron)színészek oda, Gary Trousdale és Kirk Wise műve roskadozik a legelcsépeltebb sablonoktól, amik éppúgy meghatározzák a történetet, mint a szereplőket.

A figurák és a köztük lévő viszonyok egydimenziósak, a cselekmény, a konfliktus és a dráma faék egyszerűségűek, nem elég kidolgozottak, pontosabban: csak annyira, amennyire egy "gyerekfilmben" kell, ami persze marhaság, hiszen a gyerekek nem hülyék csak azért, mert fiatalabbak a felnőtteknél.

Ehhez képest a két rendező lényegében lemásolta pl. Az ötödik elem néhány fontos momentumát, merített kicsit pl. a Farkasokkal táncolóból, és ha 10 évvel később készült volna, akkor az Avatarból is csórt volna egy kicsit ("bennszültöttebbnek lenni a bennszülöttnél").

Bár az is lehet, hogy csak annyira nem volt már új a nap alatt 2001-ben sem, hogy nem futotta többre az ötletelős forgatókönyírói meetingeken...
Tulajdonképpen a Disney (is) újra meg újra ugyanazokat a történeteket meséli el, csak máshogyan, aztán az egyik jobban, a másik meg kevésbé sikerül. Ez speciel utóbbi eset, és nem ok nélkül.

Csillag születik

Jelentem, kihívója akadt Rami Maleknek a jövő évi Oscar-gálán, mégpedig Bradley Cooper személyében.
Ha a legjobb férfi főszereplő díját mégsem vinné el, a legjobb rendezőjére akkor is esélye lenne, plusz akkor már Lady Gaga is a legjobb női főszereplőjére (mivel a legjobb betétdalért járót úgyis megkapja, ide a rozsdás bökőt), sőt, én Sam Elliottnak is minden további nélkül adnék aranyszobrot, de akár a legjobb filmnek járó díjat is a Csillag születik legfrissebb feldolgozása kapná meg.

Ki gondolta volna, hogy a szépfiúból komoly színésszé váló Cooperben ilyen rendezői tehetség bújkál, ami nem csak egy nyálas, átlagos iparosmunkát eredményezett, hanem egy szívvel, lélekkel rendelkező mozit?
Coopernek volt mondanivalója, törődött a karaktereivel, és a főszerepet sem csak azért játszotta el, mert megtehette. Tényleg remélem, hogy nem csak egyszeri fellángolásról van szó, hanem látjuk még a kamera mögött, akár saját magát is rendezve.

Lady Gagáról eddig is lehetett tudni, hogy fantasztikus zenész, de színészként is parádés, vagy Cooper ezt tudta kihozni belőle, ami szintén nem semmi.

A film talán picit hosszú a több mint két órás játékidejével, de ez az egyetlen, amibe bele lehet kötni.

A Sunset Limited

Tommy Lee Jones 2011-ben rendezte meg a Cormac McCarthy által írt színdarab alapján ezt a tévéfilmet az HBO számára.

Két férfi ül egy lakásban. Beszélgetnek. Hamarosan kiderül, hogy az egykori elítélt bűnöző, azóta vallásossá lett "Fekete" megmentette a Professzornak nevezett "Fehér" életét, amikor az öngyilkosságot kísérelt meg. A kialakuló vita során előkerül a hit, ami Fekete életét alapvetően meghatározza.

Nem könnyű alkotás, és most nem arra gondolok, hogy Jones és Samuel L. Jackson 1,5 órán keresztül nyomja a sódert (bár zömében Jackson), hanem a felvetülő témákra, melyek között akad filozófia, vallás, erkölcs... meglehetősen tömény ez így egyben, nem is mindig tudtam követni, na és a legfontosabb, hogy nem is voltam képes azonosulni (szerencsére) a központi témával, az öngyilkossággal.

Egy kétszemélyes kamaradráma színpadon valószínűleg jobban képes működni, filmen viszont nehéz dió, hiszen lényegében semmi nem történik, ezt kell viszont vizuálisan és dramaturgiailag úgy megoldani, hogy a néző ne aludjon el 10 perc után. Jones rendezésében ez a veszély ugyan nem fenyeget, de ha valakit nem érint meg a film (mint pl. engem), akkor igazából tényleg csak Jackson parádés alakítására lehet figyelni, bár Jones-nak is akadnak jó pillanatai, de ez a mozi láthatólag nem róla szól, max annyiban, hogy izgathatta a sztori és annak mondanivalója.

A hitehagyott

Nem semmi, hogy a Taxisofőr veterán írója, Paul Schrader, "lazán" összedobott egy ezerszer jobb és értékesebb filmet, ami értelemben és főleg mondanivalóban (plusz színészi játékban, fényképezésben, dramaturgiában, stb...) köröket ver százmilliós szuperprodukciókra (Jurassic World, szuperhősös bármi).

Kár, hogy az ilyen filmek elkerülik a szélesebb közönséget, pedig jóval többet adnak puszta szórakozásnál, és én épp az ilyesmit keresem, ezért örülök, hogy megnéztem az önmagával meghasonlott református pap történetét.
A tiszteletes figurája (és amúgy az egész cselekmény) sok hasonlóságot mutat a már említett Scorsese-kultfilm főszereplőjével, aki szintén meg akarja tisztítani a világot a mocsoktól, és itt is egy nő az, aki befolyásolja végül a férfi tetteit.

Érdekes vizuális eszköz a régimódi, 4:3-as képarány, rendkívül nyomasztó a hangulat, csupát 2-3 percnyi zene hallható a majd' két órás film alatt, Ethan Hawke nyúzott arca és reszelős hangja pedig minimum egy Oscar-jelölést be fog hozni (bár kérdés, mennyi esélye lesz a favorit Rami Malek mellett).

Vajon Isten megbocsát nekünk? Én ugyan nem vagyok vallásos, de amíg ilyen filmek készülnek, szerintem meg.

Kszi, Simon

A teljesen átlagos életet élő gimis srác, Simon, meleg, erről azonban a környezete mit sem tud, a fiú titkolja irányultságát, ám egy napon felfedez egy blogbejegyzést, amit egy Blue nevű ismeretlen írt, a szövegben pedig mintha a saját gondolatai tükröződnének. Hirtelen elhatározásból álnéven levelet ír "sorstársának", ezzel pedig olyan eseménysorozat indul be, ami örökre megváltoztatja Simon életét.

Felemásak a benyomásaim erről a filmről. Egyfelől fontos alkotás, hiszen a melegség sokáig tabunak számított az amerikai filmekben, ezért mindenképp jó iránynak tartom az elfogadás felé, hogy Hollywoodban ilyen módon is foglalkoznak a témával (és nem csak a szokásos "buzis poénokat" sütik el, bár egy-két humorbonbonocskát azért itt is eldurrantanak).

Ugyanakkor Greg Berlanti rendezése akkor is egy direkt szépelgő, erősen idealizált, nyálas, amerikai cukormázzal leöntött valami, aminek vajmi köze van a valósághoz.

Mivel én magam nem vagyok érintett, erről leginkább egy meleg (brrr... ez a szó is mekkora hülyeség már... aki heteró, az hideg???) valaki tudna nyilatkozni, de gyanítom, hogy elenyésző lehet az olyan esetek száma, ahol ennyire toleránsak az emberek (család, barátok, ismerősök, kollégák). Egy olyan világban, ahol fröcsögve üvöltöznek a Pride résztvevőire, máshol bűncselekménynek számít a homoszexualitás, vagy kimondatlanul megbélyegzik őket, csak azért, mert "mások", egy ilyen kedves, ámde hamis film nem biztos, hogy segít.

A sztori a szokásos amerikai 2/3-os dramaturgiát követi (bonyolódó cselekmény, nagy összeveszés, kibékülés), viszont a drámai feszültség is megvan, ill. a színészek is egész jók, a mellékszereplők pedig ezúttal is ellopják a showt.

Szemet szemért

Ami George Lucasnak az American Graffiti, az Spike Lee-nek alighanem a Szemet szemért.

A hasonlóság - nekem legalábbis - eléggé szembeötlő. Mindketten erősen személyes hangvételű történetet mesélnek el a szűkebb hazájukról és saját fiatalságukról, tipikus figurák jönnek-mennek a szkeccs-szerű jelenetekben, szól a zene, a cselekményt pedig egy nagydumás rádiós arc foglalja keretbe, aki afféle görög kórusként kommentálja a történéseket, reagál azokra és a szereplőkre.

Realista önvallomás, ugyanakkor hiteles korrajz a film a szárnypróbálgató Lee-től, akinek rendező stílusjegyei már itt is tetten érhetőek, de egyszersmind éles társadalomkritika is, ahol a fehérek ugyanúgy megkapják a magukét, akár a feketék. Lee talán humorosnak tűnően mutatja be ezt a világot, elsőre simán ez jöhet le a néző számára, ám minden pajkossága ellenére biztosra vehető, hogy eszébe sincs elviccelni a rasszizmust és a társadalmi feszültségeket; az ironikus kikacsintások mögött nagyon is kemény dolgok húzódnak meg.

Nem mellesleg ez volt az a film, amit annak idején Barack és Michelle Obama az első randijukon megnéztek.

A bűnös

Tehetséges elsőfilmes rendezők szoktak olyan alkotásokkal bemutatkozni, mint a svéd Gustav Möller, és jé, micsoda meglepetés, neki is ez az első játékfilmje.

Igen erős kezdés, annyi szent, pedig a történet (pontosabban, a cselekmény) tulajdonképpen elég egyszerű: Asger Holmot, az utcai rendőrt ideiglenesen áthelyezték a segélyhívásokat fogadó központba. Egymás után veszi fel a telefonokat, míg a vonal túlsó végén egyszer csak egy halálra vált nő jelentkezik, akit a jelek szerint elraboltak. Asger minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy segítsen a bajba jutott Ibennek.

Parádés, bár közel sem újszerű dramaturgiai húzás, hogy állandó, rögzített helyszínen folyik a cselekmény, egyetlen főszereplővel, a néző pedig pontosan olyan ütemben tudja meg az újabb és újabb információkat, ahogyan Asger - de közőben róla is egyre több dolog derül ki, hiszen a fehér furgonba kényszerített nő esete az idő előrehaladtával alapjaiban forgatja fel a rendőr életét, így a címben szereplő bűnös személye sem annyira egyértelmű, mint azt eleinte gondoltuk - sőt!

A történet vége egy felkavaró fordulatot is tartogat, de az igazán zseniális húzás a rendező részéről a nyomasztó hangulat és a hitchcocki/depalmai feszültségkeltés, amitől az ember szinte lerágja a körmeit.

Egyszerre bűn- és bűnhődés-, ill. megváltás-történet; népszerű kifejezéssel élve: durva.

The Dragon Prince (1. szezon)

Ugyan e sorok írásakor még csak az első évad ötödik részénél járok (a kilencből), az már most elmondható, hogy az Avatár - Az utolsó léghajlító alkotóinak (Aaron Ehasz, Justin Richmond) legújabb szériája, a The Dragon Prince, zseniálisra sikerült (animáció, aláfestő zene, karakterek, hangulat, stb.).

Az animékból, a Trónok harcából (egy verbális poén konkrétan a GoT-ra épül), és főleg A gyűrűk urából összegyúrt fantasy-sorozat főszereplője két herceg, akiket egy harcos elf lány kísér útjukon, hogy együtt visszajuttassák a "címszereplőt" (egy sárkánytojást, amiről mindenki azt hiszi, megsemmisült) az otthonába, ezzel esélyt teremtve arra, hogy az emberek és elfek közti évszázados ellenségeskedés végre befejeződjön.

Természetesen most sincs új a nap alatt, a The Dragon Prince gyakorlatilag az Avatár dramaturgiáját és stílusát követi, vagyis fiatalok a főszereplők, akiknek hosszú útra kell indulniuk (fizikai és spirituális értelemben egyaránt), hogy békét hozzanak a világba, eközben pedig fantasztikus kalandok sorát élik át, mialatt persze egymást is el kell viselnük. (Vajon Callum és Rayla össze fog jönni? Az alapok már kezdenek kialakulni.)

Remek momentumok eddig: Bait, a kaméleonszerű morcos békalény és a jelnyelven kommunikáló, süketnéma Amaya tábornok.

A szintén az Avatárra hajazó első könyv kilenc epizódja után a folytatás már elérhető a Netflixen.

Constantine: Démonok városa

Egy tíz részes animációs sorozatban tér vissza a láncdohányos természetfeletti magánnyomozó, John Constantine.
Ahogy azt már megszokhattuk, ezúttal is túlvilági démonok mesterkedéseivel kell felvennie a harcot, ám a legújabb feladat személyes kötődésű: legjobb barátja, Chas lányának lelkét elrabolták, és amíg a gyerek kómában fekszik egy londoni kórházban, Constantine-nak Los Angelesbe kell utaznia, hogy megpróbálja kiszabadítani a kislányt, amíg nem késő.

R-kategóriás (18-as karikás) szériát készített a Warner Animation, mindent áthat egy sötét noir-hangulat, tobzódunk a vérben és belsőségekben, néhány shit és legalább egy fuck is elhangzik ("abraca-fucking-dabra"), szóval ez a sorozat kb. mindaz, amilyennek egy bármilyen élőszereplősnek lennie kéne, ami nem csak névleg akar hű maradni az adaptált képregényhez, de nyilván a polkorrektségbe nem fér bele az ilyesmi a szélesebb közönség előtt, ezért marad az animáció, ami talán "kevésbé vehető komolyan", mint egy "rendes" film.

Számottevő újdonsággal nem szolgál, de mivel hozza az elvárható szintet, ezért

Mielőtt éjfélt üt az óra

A Mielőtt-sorozat harmadik részében Jesse és Celine élettársi kapcsolatban él Párizsban, a film cselekménye azonban Görögországban játszódik, ahol a kétgyermekes család (Jesse elvált, van egy fia, aki Amerikában él) a vakációt tölti barátoknál.

A három közül ez a rész a legkiforrottabb, ha úgy tetszik, ez a "legfilmebb", némiképp szakít is az első két epizód formai világával, hiszen például jóval több a vágás, több a helyszín és a napszak is, nem csupán néhány óra alatt játszódik, Richard Linklater viszont könnyedén illeszti bele a "szokásos" hosszú, beszélgetős jeleneteket ebbe is. Egyfajta keretes szerkezetet is használ, hiszen a film legelején és legvégén is van egy nagy dialóg a főszereplők között, akik nem csak külsőleg, de személyiségükben is "hozzáöregedtek" a karaktereikhez, azok pedig őhozzájuk.

Ethan Hawke és Julie Delpy nem elégszik meg a rutinnal, mindketten óriásit alakítanak, a kémia közel 20 év után is ugyanúgy megvan köztük, na és persze a figuráikat is remekül érzik.

Szilaj, a vad völgy paripája

Bőven benne jártunk már a 3D-s rajzfilmek és a Pixar korában, amikor a DreamWorks előállt ezzel a vegyes technikájú, de már számítógéppel készült produkcióval, ami az amerikai kultúra egyik legalapvetőbb elemét, a szabadságot választotta témájául - ezt pedig egy, a vadnyugati terjeszkedés idején élő vadló "személyén" keresztül mutatja be.

Szilajt, a betörhetetlen, szabadságszerető musztángot egy nap fehér emberek ragadják el, megjárja a nyugat felé tartó vasút építését, összebarátkozik egy indián fiúval, és persze még egy gyönyörű kancával is megismerkedik, minden vágya azonban, hogy hazatérhessen anyjához és a méneséhez.

Fontos kiemelni, hogy bár a könnyebb nézői azonosulás érdekében némileg antropomorfizáltak a szereplők (az arcuk és a gesztusaik), sőt belső monológ is hallható (Matt Damon), a lovak mindegyike állatként viselkedik, nem beszélnek, de még csak nem is éneklenek (mert az megteszi helyettük Bryan Adams), de így is tökéletesen érthető minden történés és "párbeszéd".

Kisebbfajta érzelmi hullámvasút a film, mindenhol működnek a jobban-kevésbé hatásvadász elemek és sablonok (pl. tiszta szívű indiánok kontra elnyomó fehérek), van dráma is, szerencsére azonban a nagy amerikai szájbarágást mellőzték az alkotók, marad a szabadságvágy lehengerlő élménye.

Mielőtt lemegy a Nap

Kilenc évvel Jessie és Celine találkozása után egy véletlen során akad össze a két főhős Párizsban, ahol az íróvá lett fiú könyvbemutató körúton van, a lány pedig a városban él.
Kiderül, hogy annak idején Jessie visszament Bécsbe, de Celine nagymamája váratlan halála miatt nem tudott megjelenni a megbeszélt randevún. Azóta eltelt majdnem 10 év. Mi történt ez idő alatt? Sosem tudták elfelejteni egymást, bár életük elindult egy irányba, de igazán egyikük sem boldog. Talán minden másképp lenne, ha annak idején telefonszámot cserélnek?

Richard Linklaternek másodszor is sikerült elsütnie minimálötletét, mely gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint hogy két ember beszélgetve sétál. Képileg nem is lett különösebben izgalmas a folytatás, de a lényeg nem is ebben van, hanem a főszereplők egyéni és a másikhoz fűződő viszonyának alakulása, az életről való elmélkedésük a személyes tapasztalatok alapján.

Linklater, Ethan Hawke és Julie Delpy visszavett az intellektuális pettingből, ehelyett főképp a párkapcsolatok mibenlétét és (nem)működését, a boldogságkeresést boncolgatják. Ez pedig egy örökké aktuális téma, amit már évezredek óta próbál a művészet megválaszolni.

Mielőtt felkel a Nap

Richard Linklater klasszikusához eddig még nem volt szerencsém, de ez is csak azt mutatja, hogy jóval több filmet nem láttam, mint amit igen (de hát egy egész élet áll rendelkezésre, hogy bepótoljam).
A mindössze egyetlen nap alatt játszódó sztoriban egy francia lány és amerikai fiú ismerkedik meg a Budapestről Bécsbe tartó vonaton, hogy aztán az osztrák fővárosban csavarogva végigbeszélgessék az éjszakát, azt a néhány órát, ami megadatott nekik, mielőtt - talán örökre - elválnak.

Egy kedvesen naiv szerelem története ez, afféle intellektuális petting, értelmiségi cirógatás, melynek során sok mindenről esik szó, a lényeg pedig két lélek őszinte egymásra találása, meg persze az a konklúzió, hogy az emberi lét tán egyetlen igazi célja az, hogy szeressen és viszontszeressék. És tényleg, mi más értelme van az életnek? :)

Solo: Egy Star Wars-történet

Sok rosszat hallottam róla, meg hát ugye ez a Disney-féle Kánon, amit én élből elutasítok, de azért a kíváncsiság csak nem hagyott nyugodni, szóval adtam neki egy esélyt - és meglepően jó volt ahhoz képest, hogy mire számítottam.

Oké, köze nincs Han Solo eredettörténetéhez, amit A.C. Crispin 1997-ben már megírt Az éden pokla c. regénnyel kezdődő trilógiájában, de a Ron Howarddal megtámogatott verzió sem lett rossz. Túl jó sem, hiszen kb. semmi eredetiség nincsen benne, minden konfliktusa és fordulata sablonokból építkezik, de mindezekhez képest egy korrekt heist-mozit hoztak ki a produkcióból, ami nyilván lehetett volna jobb is, ha a gyártó cégek nem szerencsétlenkednek a maximális profit reményében, ami így teljesen indokoltan maradt el. Hiába, így jár az, aki kontár kezekkel nyúl hozzá a legszentebb szentséghez.

A sokat szidott Alden Ehrenreich szerintem tisztességgel helytállt, de persze esélye nem volt Woody Harrelson és Paul Bettany mellett, akik mindenkitől ellopják a showt.

Csak ismételni tudom magamat: korrekt film lett.

Mandy - A bosszú kultusza

Pszichedelikus rémálom - ezt írják egy blogon Nicolas Cage legújabb filmjéről, és mennyire igaza van a szerzőnek, hiszen a különleges vizualitása a film legerősebb tulajdonsága, kiegészítve Jóhann Jóhannsson felkavaró kísérőzenéjével.
A kettő együtt egészen különleges élményt biztosít, noha a történet nem túl izmos, ráadásul elég lassan is csordogál: egy favágó feleségét megöli egy vallási szekta, a férfit pedig súlyosan megsebesítik, ám ennek ellenére az elkövetők után indul, és kíméletlen hajtóvadászatba kezd, mely során elmerül a sötétség legmélyebb bugyraiban.

Nic Cage nagy "visszatérésének" is nevezik a produkciót, és valóban, az egykor szebb napokat látott színész végre ismét tényleg komolyan vett egy projektet, ami erősen meg is látszik az alakításán. Reméljük, ez egy másodvirágzás első állomása.

Le a kalappal az író-rendező, Panos Cosmatos (a Rambo, a Kobra és más filmek rendezőjének, George P. Cosmatosnak a fia) és az operatőr, Benjamin Loeb előtt, mert amit képileg műveltek, arra valóban nincs jobb szó a rémálomnál. Más kérdés, hogy mit akartak mindezzel kifejezni, ha ki akartak egyáltalán, bár lehet, hogy csak nekem nem esett le (lásd még Bone Tomahawk, stb.).

Bár nem rossz film a Mandy, és az is igaz, hogy különleges látványvilágával kiemelkedik az átlagból, de azért az év legjobbjának kikiáltani enyhe túlzás.

A rodeós

Első gondolatom az volt Chloé Zhao második játékfilmje kapcsán, hogy a kínai (!) rendezőnő (!!) megalkotta a cowboy-trash műfaját (a white trash után szabadon), de ami még jobb, egy tipikus amerikai témáról mesélt olyan érzelmesen és elgondolkodtatóan, amire nem sok helyi kollégája képes. Milyen érdekes, hogy az egyik legismertebb, modern cowboy-filmet sem amerikai, hanem szintén kínai (tajvani) rendező készítette (Ang Lee - Brokeback Mountain).

A rodeós főszereplője Brady, aki súlyos balesete (megtaposta egy ló) után lábadozik. Koponyájába fémlapot ültettek, és hiába a gyógyulás, sérülése miatt nagy valószínűséggel soha többé nem ülhet nyeregbe.
Ahogy a fiatal férfi próbálja valahogy újra felépíteni az életét, kibontakozik egy sajátságos világ képe, ahol mindent az a bizonyos 8 másodperc határoz meg.

Csendesen csordogáló, személyes hangvételű alkotás A rodeós, ami tényleg nem csak azért unikális, mert egy külföldi nő rendezte, hanem mert külföldi nőként ennyire képes volt megérteni a cowboy-lelket, és azt az életérzést, ami sok amerikai férfi sajátja lehet, különösen az elmaradottabb vidékeken, ahol az oktatásból kihulló fiataloknak alig van kiugrási lehetőségük.

Egyesek szerint míg a szegény feketék számára a sport (leginkább a kosárlabda) az esély a kitörésre, addig a vidéki (Texas, Dél-Dakota, stb.) fehéreknek a rodeó. Mert egyszerűen nincs más. Akit pedig egyszer magával ragad, nem akar kiszállni, az életveszély ellenére sem. Mert itt tud valaki lenni. Önmaga. Szabad. Akár gazdag is. Ha tehetséges. Ha szerencséje van.

Érdekesség, hogy Brady apját a valódi rodeósból lett fiatal színész igazi édesapja, míg húgát a igazi testvére játssza, azt pedig különlegesen megrendítő látni, hogy a filmben feltűnik (önmagát alakítva) Lane Scott, bikarodeó-versenyző is, aki olyan súlyosan megsérült egy autóbalesetben, hogy agykárosodása miatt részben megbénult és elvesztette a beszédkészségét.

Parallel

Elekes Gergőék filmjeiről írtam már korábban a blogon. Az amatőr csapat egész érdekes témákat dolgoz fel, és magyar viszonylatban ritka műfajokban - pl. horror, sci-fi - alkot, Gergő pedig általában rendezőként, operatőrként, producerként és zeneszerzőként vesz részt ezekben.
A srácok legújabb produkciója egy 42 perces fantasztikus film, melyben a párhuzamos világok lehetőségét boncolgatják.

Gábor apja annak idején rejtélyes körülmények között tűnt el, mindössze különös jegyzeteit hagyva hátra. Amikor a fiatal férfi és két barátja megtalálja a papírokat, nyomozni kezdenek, hamarosan pedig rálelnek egy rég elfeledett garázsra, benne egy hétköznapinak egyáltalán nem mondható autóval.

A lelkesedés kétségkívül megvan, pedig Gergőék nyilván fillérekből készítik a filmjeiket, így ők is tudják, hogy eléggé behatároltak a lehetőségeik, ám ez nem szegi kedvüket. Sajnos azonban, a kevés pénz maga után vonja a meglévő, de beszűkült lehetőségeket, ill. az is eléggé szembetűnő, hogy (még mindig) hiányoznak bizonyos szakmai dolgok, amik egy akármilyen filmhez szükségesek. Nem azt mondom, hogy Gergőék tehetségtelenek, de nagyon-nagyon hiányzik egy-két profi a csapatból - pl. egy vizuális konzultáns, de leginkább egy dramaturg.

A Parallel ezek nélkül kissé amatőr hatást kelt, bár mindenképp tudatos alkotás, viszont nem elég kidolgozott a történet, ill. a karakterek sem viselkednek egészen következetesen. Kisebb-nagyobb technikai hibák vannak szinten mindenhol, ami leginkább a hangban érhető tetten, ugyanis nincsen utószinkron (csak egyetlen jelenetben, de ott se tökéletes), emiatt akár egy párbeszéden belül is sokat változik az atmoszféra; hol hangosabb, hol halkabb a háttérzaj, ami egy dolog, de akkor legalább egymásba lehetett volna úsztatni a különböző hangsávokat a vágásoknál - így viszont pattog a hang. Stb.

De hogy dicsérjek is, a filmzene nagyon jó lett, és az amatőr szereplők is tűrhetően játszanak, beszélnek (máris több így a Parallel pl. az agyonajnározott Testről és lélekrőlnél...).

Kicsit olyan a film, mint egy sorozat pilotja, a téma miatt pedig van is benne potenciál, lehetne belőle valami nagyobb durranást alakítani, ahhoz viszont tényleg kellene egy maximálisan hozzáértő szakmai stáb, akik a fényképezéstől kezdve a speciális effektusokon át a vágásig mindent tudnak a mozgókép-készítésről.

Harapós nő

Valamikor a 90-es évek közepén láthattam (mókolt-dekódolt HBO-n) először John Landis elborult horrorkomédiáját, ami bár nincs túl magas értékelésen az imdb-n, szerintem mégis az egyik legjobb vámpíros film, mégpedig azért, mert az egész már annyira abszurd, hogy nem lehet nem röhögni rajta.
Mert most tényleg, kinek juthat eszébe olyan baromság, hogy a szexi francia vámpírcsaj megharap egy olasz bandavezért, de nem sikerül megölnie, mire a vérszívóvá alakult bűnöző később nekiáll egy olasz maffiózókból álló vámpírcsalád létrehozásához, a nő pedig egy beépített rendőrrel ered a pasas nyomába?

Szóval az egész alapötlet totál zakkant, ezek után pedig nem is szabad (vér)komolyan venni a produkciót, viszont ennek ellenére mégis van benne valami emberi, ahogy a címszereplő Marie szégyelli önnön lényét, és nem csak a kajálás, de a személyes érzelmei is vezérlik a vadászatok során.

Hatalmas sztárparádé a film, hiszen nem csak Anthony LaPaglia és Anne Parillaud szerepel benne, de a csúcs-zseniális Robert Loggia is, akit a még zseniálisabb Kránitz Lajos szólaltat meg egészen parádés módon. Azok a morgások és hörgések, amiket produkál... na meg amilyen élvezettel ordít és trágárkodik. Briliáns! :D

Rajtuk kívül még Chazz Palminteri, Angela Bassett, Don Rickles, Luis Guzmán is feltűnik, no meg apróbb cameószerepekben Tom Savini, Sam Raimi, Dario Argento és Frank Oz.

Kár, hogy hasonló R-kategóriás, szórakoztató blődlik ma már nem igazán készülnek, de hát azért vannak az ilyen klasszikusok, hogy pótolják a hiányt. :)

Superman halála

Az elmúlt néhány évben a DC - hasonlóan az élőszereplős filmjeihez - animációs fronton sem gurított túl nagyokat, bár azért néha fel-felbukkant egy színvonalasabb produkció, amiben a vég nélküli zúzás mellett némi épkézláb történet is előfordult.
Általánosságban elmondható, hogy a tendencia a véresebb irányba ment el, maximum közepes vagy gyenge sztorikkal, amik így inkább csak egyszer nézhető végeredményeket hoztak.

Hogy a(z eredetileg 1992-ben képregényben megjelent) The Death of Supermannel mi lesz, még nem tudni, személy szerint viszont nekem tetszett, leginkább azért, mert bár ebben is van rengeteg zúzás, a cselekmény végre érdekes.

Az expozíció elég hosszú, a film legalább kétharmadát teszi ki, ennyi idő alatt építi fel Sam Liu rendező a jól ismert karaktert, aki még nem kavar Lois Lane-nel (csak civil alteregója), sőt, a hölgy még az Acélember valódi személyazonosságát sem ismeri, ill. ennyi idő kell ahhoz is, hogy a kerettörténet kialakuljon, ez által pedig létrejöjjön az az ok-okozati összefüggés, ami végül a címszereplő halálához vezet.
Nem mondom, hogy ez baj, épp ellenkezőleg, hiszen kell a fenének, hogy a szereplők folyton csak ész nélkül harcoljanak, és a DC/Warner ezt akarja filmként eladni.

Ha feltétlenül negatívumot kell mondanom, akkor egy dolgot tudok említeni, nevezetesen azt, amikor Clark Kent elmondja a titkát Loisnak, mert itt szerintem elég gyorsan átugrották a sztori dramaturgiailag tán legfontosabb pontját, de hát sietni kell, hiszen Végítélet ekkor már javában a Föld felé tart, és kell még idő a bunyónak, amiben aztán a nagy kék cserkészfiú szépen önfeláldozza magát, hogy megmentse Loist.

Több ismert színész hallható az eredeti hangok között (pl. Jerry O'Connel, Rebecca Romijn), és érdekesség, hogy több stáblista-közti jelenet is van, amik későbbi eseményekre utalnak.

The Farthest

Számos sorozat és film vágója, Emer Reynolds, tavaly készítette el a Voyager-1 és -2 "űrrebocsátásáról" szóló egész estés dokumentumfilmjét, ami egybevágott a nagyszabású NASA-projekt 40. évfordulójával.

Az emberiség (szerintem) eddigi legnagyobb tudományos projektje 1977. augusztus 20-án vette kezdetét, majd szeptember 5-én folytatódott, amikor fellőtték a két űrszondát, melyek feladata a naprendszer bolygóinak tanulmányozása volt, de ezen kívül van még egy céljuk: a rakterükben tárolt aranyszínű lemezen az emberiség üdvözletét hordozzák.
Napjainkban a két szonda már több mint 17, ill. 21 milliárd kilométerre jár a Földtől, átléptek a naprendszer határát, és immár a csillagközi térben haladnak (hogy eljussanak oda, ahová még senki nem merészkedett).

A film végigköveti a terv megszületését a kezdetektől egészen a kilövésekig, archív felvételeken mutatja be, ahogyan a szondák elérik a külső bolygókat, eközben pedig a program egykori munkatársai mesélnek érdekes és izgalmas részleteket. Fontos kiemelni, hogy Carl Sagan is megjelenik korabeli videókon, hiszen a híres csillagász és "tévétudós" maga is alaposan kivette részét a programból.

Aki látott már életében Discovery Channeles vagy National Geographicos dokumentumfilmet, az ebben sem fog csalódni, de persze maga a téma az, ami eladja ezt a szinte felfoghatatlan jelentőségű, fantasztikus történetet.

A program hivatalos oldala: https://voyager.jpl.nasa.gov/